Támadás a bankok ellen
Az első világháborús magyar antiszemitizmus a hazai nagybankok ellen 1916-ban kibontakozó koncentrált támadással indult – ebben már a kortársak is (nem nagyon) burkolt zsidóellenséget láttak. Bizonyos jelek azonban már 1914-ben és 1915-ben felbukkantak: 1914-ben még „kultúrkritikai” formában (például Gyóni Géza egyes verseiben),1 1915-ben viszont konkrétabban, a hadiszállítók visszaélései nyomán.
Az 1915 tavaszán kirobbant hadiszállítási botrányokról – a papírtalpú bakancsok és a silány katonaposztók ügyéről – egész könyvecskét lehetne írni. A botrány hátterében egyrészt a Monarchia rosszul szervezett, kaotikus utánpótlása, másrészt az orosz seregek gyors galíciai előrenyomulása állt. Emiatt elfogytak a tartalékok: új, kevéssé ismert és kevéssé megbízható helyi szállítókkal kellett betölteni az űrt, akik közül többen kihasználták a helyzetet, és rossz minőségű árut adtak el a hadseregnek.2 A sajtó gyorsan riadót fújt, feltárta az érdekek bűnös összefonódásait, de leginkább azt, hogy a helyi hadiszállítók többsége Máramaros vidéki zsidó volt.3 A legnépszerűbb bulvárlap, Az Est 1915. március 20-i vezércikke szembeállította a német hősiességet a honi posztócsalók árulásával. „Sziklává keményedett szívünkben az irgalmatlanság és a bosszúvágy, a bűnösökben mi csak a gazembert látjuk, akár pajeszsörényét lengeti halántékán, akár magas kitüntetések díszítik.” Természetesen azonnal idekeveredett a drágaság meg az élelemhiány, amelynek megszüntetését a lap szerint „német mintára” – rekvirálások útján – „katonákra kell bízni”.4 Az amúgy meglehetősen munkátlan képviselőház rögtön reagált; tárgyalni kezdte A hadiszállítások körül elkövetett visszaélések megtorlásáról, valamint A hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló törvényjavaslatokat.5 Ezeknek a vitájában bőségesen adódott alkalom a zsidó kereskedők elleni támadásokra, bár ezek többsége még a „békebeli” határokon belül maradt (azaz nem volt nyílt és általánosító). A szónokok érvelése visszatérően szembeállította a bátran harcoló frontkatonákat a hátországi lógósokkal, a becsületes kiskereskedőket a csaló hadiszállítókkal.6
A képviselőházban már elítélően emlegették a nagybankokat: a néppárti Huszár Károly (1919 miniszterelnöke) szerint a bankok közvetítő szerepet játszottak a kétes üzletekben.7 A munkapárti Farkas Pál, a Singer és Wolfner kiadó egyik tulajdonosának fia – a ház mindkét oldalának helyeslésétől kísérve – szakított a liberális alapelvekkel. „Ma nem az egyént kell megvédeni az abszolút állammal szemben, ma az államot és a társadalmat kell megvédenünk az egyének túlkapásai ellen” – jelentette ki a hadiszállítási törvény vitájában.8 Néhány napilap és folyóirat is azonnal reagált, és a botrányt kimúlása után is igyekezett életben tartani. Az eredetileg Károlyi Függetlenségi Pártjához közel álló Új Nemzedék (Milotay István lapja) egyszerűen a „hadiszállítók törzsét” kezdte emlegetni, amelyet már 1915-ben szembeállított „hőseinkkel”.9 Ezt a zsidókra vonatkozó szellemességet Bangha páter Magyar Kultúra című folyóirata is azonnal alkalmazta.10 A lap állandó szerzője, a termékeny Burján Károly (eredeti foglalkozása szerint középiskolai tanár) Jászit és a radikálisokat ítélte el a papírtalpú bakancsok miatt: „a nemzet hiénái”-nak nevezte őket.11 A Bolond Istók című vicclap hadimilliomos helyett rendszerint „hadimilliomosch”-t írt, feltehetően nem a német, hanem a zsidó (jiddis) konnotáció kedvéért.12
1915 botrányait a háború újabb megpróbáltatásai lassan elfeledtették, noha bármikor könnyen elő lehetett rángatni őket. A parlamenten belüli és azon kívüli jobboldali körök új, nagyobb vadat találtak: a budapesti nagybankokat. Az 1916-os év legtöbb vitájában előkerült a háborúban játszott szerepük, a közbeszéd állandó témáit szolgáltatták – akár új adókról, akár új pénzügyi intézményekről esett szó –, e polémiák pedig óhatatlanul összefonódtak a világháborús hátország egyéb megpróbáltatásaival. Az egyik első támadást az örök bajkeverő, Polónyi Géza indította a képviselőházban. Beszédében a liberális budapesti városvezetést, valamint a nagybankokat bírálta. „Én minden habozás nélkül arra a meggyőződésre jutottam – közölte –, hogy az árdrágulás, különösen a zsír, a szalonna, a cukor és a ruhaneműek [sic!] kétségtelenül a nagytőkének, a budapesti nagyobb pénzintézeteknek üzérkedésével és árfelhajtásával függ össze.”13 Majd Polónyi továbbment, s éppen „Ullmann úr” Hitelbankját pécézte ki, mert az „olyan nemzetközi jelentőségű pénzház, amelynek tulajdonképpeni üzleti feje Londonban és Párizsban van”, s ezáltal (legalábbis közvetve, a Rothschild-ház révén) „az entente szolgálatában áll”.14 A magyar képviselőház egyik nem utolsó tagja tehát nyíltan megvádolta az egyik legnagyobb magyar pénzintézetet – és személy szerint annak vezetőjét, Ullmann Adolf bárót, a felsőház tagját –, hogy a háborúban ellenséges érdekeket képvisel, gyakorlatilag hazaáruló tevékenységet folytat. A dolgot maga Polónyi „irtóztató inkonzekvenciának” nevezte, de sietett hozzátenni, hogy ebben „nincs zsidóügy”.15
Rövidesen a támadások új hulláma következett; ürügyként a kormánynak az új Pénzintézeti Központról szóló törvénytervezetét használva fel. Az ellenzék – mindenekelőtt a Függetlenségi Párt és a Néppárt – törvényes gátat követelt a pénztőke felhalmozásával szemben. Simonyi-Semadam Sándor néppárti képviselő (1920 egyik miniszterelnöke) azt állította, hogy „Magyarország összes látható [?] tőkéjének kétötöd része hét [pénz]intézet kezében van”. Következésképp „hét ember rendelkezik húszmilliónyi más ember összes munkájának eredménye felett. Ennél nagyobb hatalom nincs, sem másutt, sem Magyarországon” – tette hozzá.16 Rakovszky István, Preszly Elemér és Ráth Endre kiemelte, hogy a nagybankok fő tevékenységévé a hadiszállítások teljesítése vált, ezért növelhették profitjukat hatalmasan a háború alatt.17 Még a csendes, jóindulatú pacifista, Giesswein Sándor prelátus – talán az egyetlen nem antiszemita néppárti honatya – is azt mondta, hogy a „bankokrácia” hatalma „a legnagyobb zsarnokságot” hozhatja a nyakunkra, sőt megállapította: félreértés azt hinni, hogy aki ezt a szót ajkára veszi, azt mindjárt az antiszemitizmus vádjával lehet illetni.18 Ő arra a nagyon is „materialista” következtetésre jutott, hogy a balkáni konfliktusok gyökere a Creusot-, a Schneider- és a Krupp-csoportok érdekellentéteiben keresendő.19
A bankok körüli viták újraéledtek a hadinyereség-adóról szóló törvényjavaslat benyújtásával. Rakovszky István ismét a Hitelbankot és a Rothschildokat hozta elő, s vádjait azzal toldotta meg, hogy „a képviselők által a bankok húzogatják jobbról balra, ráncigálják, ahová nekik tetszik, a törvényhozást”.20 Párttársa, Huszár Károly konkrétabban célzott, amikor közölte (nem először), hogy Tisza egész Munkapártjával együtt „Wertheim-kasszában született”.21 Rakovszky képviselő egyébként az egész folyamatot olyan összeesküvésként, szándékos megrontásként ábrázolta, amely a háborúhoz egyáltalán nem is kapcsolódik: „itt egy hatalmas kapitalisztikus oligarchia van, amely ráfekszik az országra, az ország gazdasági életét kellő fejlődéshez juttatni nem engedi, oly pénzügyi politikát követ, amely az iparnak, kereskedelemnek, mezőgazdaságnak nem felvirágzására, hanem sorvasztására irányul. (Úgy van! balfelől.)”22 Rakovszky ügyes demagógiával ugyanazt a dichotómiát alkalmazta, amelyet egy korábbi beszédében a régi (jó) és az új (rossz, „az igazi magyar társadalmon” kívüli) középosztály szembeállításánál már kifejtett.23 A középosztálynak ez a megkettőzése, ráadásul éppen a bankkérdés kapcsán, Tisza Istvánnak is sok volt. A miniszterelnök szükségesnek érezte, hogy leszögezze: valóban két középosztály van, de mindkettő egyformán értékes, és tanulnak egymástól. Majd hozzátette: „ismét és ismét oly hangon tárgyaltatik a bankok kérdése”, hogy ő nagyon is érti a felháborodott reakciókat – ti. az üzleti élet részéről.24 (Tiszát feltehetően vezető bankárok és liberális képviselők kérték, hogy szólaljon meg a vitában.)
A néppárti Haller István a kereskedelemnek csak azt a részét vádolta, „amely a profitszerzésben nem tudott mértéket tartani”, és amelyet a gonosz galíciai tőkével azonosított.25 A szintén néppárti Szmrecsányi György előadta gondolatait az uzsoráról és az árdrágításról, majd nyíltan kárhoztatta a „zsidótőke és zsidóbankok” hatalmát. Szmrecsányi volt a vita legharciasabb szónoka, amikor kijelentette: „Ezt a kérdést nyilván fogjuk tartani, s eljön majd az ideje, amikor fel fogjuk azt a száz meg százezer magyar családot világosítani, hogy kiknek köszönheti éhezését, szenvedését és nyomorúságát, akkor, amidőn a családfő a harctéren van, s a királyért és hazáért a vérét hullatja. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) […] Fel fogjuk világosítani az országot, kik voltak azok a lelketlen kufárok, akik a nyomor kisajtolta könnycseppekből is tőkét tudtak maguknak gyűjteni. (Úgy van! Úgy van! balfelől.)”26 Szmrecsányi tehát ugyanazt a „néhány gazdag tőkés” kontra „szegény magyar nép” dichotómiát alkalmazta, amely 1916-ra már közhelynek számított, méghozzá gyakorlatilag pártállástól függetlenül.
Természetesen voltak olyan képviselők, akik figyelmeztettek a bankok elleni általános támadásnak, továbbá a politikai antagonizmusok újjáélesztésének káros következményeire. Sándor Pál emlékeztetett arra, milyen sok arisztokrata ül a nagybankok igazgatótanácsaiban, Gratz Gusztáv rámutatott, hogy nem minden hadiszállítás jelent kétes vagy tiltott üzletet.27 Batthyány Tivadar gróf az „agrárius és merkantil” érdekharc kiújulásáról szólt, a szlovák Juriga Nándor pedig (Szmrecsányi beszédét követően) megkérte képviselőtársait, hogy „ne tárgyaljuk most a zsidókérdést”.28 Vázsonyi Vilmos – aki korábban maga is használta a „fronton vérzők” kontra „hátországban uzsoráskodók” dichotómiáját – most, Rakovszkyval vitatkozva, józanságra intett: „Mert kissé komplikált társadalom az, amely egyfelől a harcosok társadalmában a teljes egységnek, bajtársi egyetértésnek magasztos példáit mutatja […], addig idebent, a polgári társadalomban az egység nyomait sem látjuk, és mindig csak nehezen leplezhető az osztályok és felekezetek ellentéte, és a régi gyűlöletek újra és újra kisugároznak. […] A társadalomban mindenki nyerni akart a háborún.”29 Még mindig a hadinyereség-adó kapcsán mondta báró Madarassy-Beck Gyula – bankár és képviselő –, hogy a nagybankok ellen kialakult hangulat a „bankokat egészen egy természetes személyhez hozta közel. A bankok ebben a beállításban természetes személyek, amelyeknek van lába, amellyel eltapossák a körülöttük levő egész közgazdaságot, van keze, amely messzire nyúl és sokat markol, és van arculata, amely nagyon hasonlít Lánczy Leóhoz vagy Ullmann Adolfhoz. (Derültség jobbfelől.)”30 A vicclapok karikaturistái kaptak a remek alkalmon, és konkrét, mindenkinek azonnal érthető képekké formálták az általános vádakat.
Az itt ismertetett viták lehetőséget nyújtottak a parlamenti ellenzéknek és a sajtónak is, hogy egyetlen rohammal kétfelé üssenek: támadják a Tisza-kormányt és támadják a nagybankokat (persze a nagytőkével, a nagykereskedelemmel együtt) – még mielőtt a belpolitikai béke (1916 nyarán) „hivatalosan” összeomlott. A felszólalásokban megfigyelhető dilettantizmusról Teleszky pénzügyminiszter is megjegyezte, hogy a vita nem minden szónoka „látszik tisztában lenni” a pénz- és adóügyek részleteivel.31 Nyilvánvaló, hogy a támadásokat részben mély meggyőződés, részben politikai-taktikai megfontolások motiválták. A sajtó átvette az érveket, és folytatta a vitát, de a bankkérdés 1916 második felében már háttérbe szorult. Csak néhány agrárius folyóirat foglalkozott vele visszatérően. A Magyar Gazdák Szemléje szerint a „plutokrácia” leigázta a politikát, a sajtót, a kultúrát, sőt a tudományokat is, s most a nagybirtokokra készül rávetni magát.32 (A Háború és bankuralom című, 1917-es cikk arra a közkeletű – valójában erősen eltúlzott – vélekedésre reflektált, hogy a nagybankok felvásárolják a földbirtokokat.) A Barázda – a Magyar Gazdaszövetség populista hangvételű lapja – az 1917-es évet azzal a figyelmeztetéssel kezdte: „A merkantilista banktőke és a nemzetköziek forradalmár csapata szövetségre lépnek, hogy a kisgazdák és földmívelők millióit leszorítsák arról a helyről, amely őket megilleti.”33 Ebben az esetben nem is a tartalom, hanem az összeesküvéssel riogató hangnem kelt figyelmet egy olyan folyóiratban, amely mérsékeltnek, szakszerűnek tüntette fel önmagát.
Könyvem egyik alapgondolata, hogy a „kétféle Magyarország” a századforduló óta fokozatosan alakult ki, és a folyamatnak óriási lendületet adott a háború. A vérző front és a gazdagodó hátország ellentéte a közbeszéd állandó témája lett. Ezt a képet használta – még 1915-ben – maga Vázsonyi is, aki a Demokrata Párt vezetőjeként reagált a hadiszállítási botrányokra. Miután – szinte szokásszerűen – utalt Németország pozitív példájára, kijelentette: „Mert nem lehet egy társadalmat ma úgy megosztani, hogy az egyik oldalon vérpatakok folynak, a másikon aranyfolyamok hömpölyögnek.”34 Hamarosan, a háború elhúzódásával és a „hobbesi” állapotok rögzülésével az egész társadalmat ilyen kategóriákban kezdték szemlélni. A Népszava szerkesztője, Somogyi Béla, természetesen az osztályharc hangján szólt: „Ebben az országban két nemzet él, és a kisebbik nemzet a nagyobbiknak a véréből és verítékéből aranyat csinál.”35 Mi sem bizonyult egyszerűbbnek – akár a politikai jobb-, akár a baloldalon –, mint megszemélyesíteni a vérből aranyat csináló tőkést: azonosítani a zsidókkal, a vérző többséget pedig a szegény keresztény társadalommal. Ez játszódott le 1916–1918-ban. Például Ponori Thewrewk Emil klasszika-filológus háborús naplója az „uzsorás világról” való kesergés után rögtön a zsidó dominanciára tér rá: a „vétkes keresztényt” rögtön elfogják, ellenben a „legkoszosabb falusi zsidót, aki a szegény földmíveseket tönkreteszi”, azonnal elengedik, mert a minisztériumi leirat „a letartóztatást megsemmisíti. […] Ezt mind a zsidóság összetartozásának, egymás iránti protekciójának köszönjük” – jegyezte fel 1916-ban.36
A mindennapok szóhasználata egyre jobban alkalmazkodott a háborúhoz. Nagy Lajos csokorba is gyűjtötte a háborús fordulatokat: „Ha találkozott valaki egy íróval, azt kérdezte tőle: – Mi újság az irodalom frontján? Dúltak az ilyen szavak és kifejezések: front, harctér, acélfürdő… »Kérem, én ehhez a dologhoz untauglich vagyok.« »Az érvek pergőtüzével árasztotta el.« »Eddig csak ennyit mondtam el, de most jön a harminc és feles lövedék.« »Tegnap egész családi ütközet fejlődött ki nálunk.« »A hivatalban az volt a hadiparancs.« »No, meneteljünk most már hazafelé.« »Kémeim azt jelentették, hogy te…« »A tapsok pergőtüzében lépett színpadra, és mindjárt az első áriának robbanó sikere volt.« »De ha önök koncentrikus támadást intéznek ellenem…« Ha valaki beszámolt egy esetről, így kételkedtek a szavaiban: »Nono, maga kis Höfer!« […] Valakit el akartak hallgattatni: »Tüzet szüntess!« »Csatarendbe szedtem a gondolataimat, és hozzákezdtem a cikkhez.« »Ez fontos manőver volt.« »Az én taktikám ebben az ügyben az, hogy…« És így tovább.”37
A háborús szóhasználatot természetesen lehet úgy kezelni, mint a szavak metaforikus halmozását; a sűrű említésekből adódó „inflálódásukat” pedig politikailag ártatlannak tekinthetnénk. Ugyanakkor az idézett fordulatok nem ártatlan közegben hangzottak el, hanem akkor, amikor az egymással szemben álló táborokból ellenséges tömbök alakultak ki, következésképpen a közbeszéd harciassá válása önmagában is jelezte a politikai viták eldurvulását, sőt hozzá is járulhatott ahhoz. 1917–1918 folyamán mindkét nagy tábor – a baloldali progresszív és a jobboldali konzervatív – felkészült a háború közelítő végével bizonyosan elérkező nagy leszámolásra. Ennek egyik eklatáns „baloldali” példája Jászi Oszkár egy közismert, Károlyi Mihálynak szóló (bár el nem küldött) levele, 1916 végén. „Ön ma talán az egyedüli ember, aki átvezethetné az országot a modern demokráciába. Ámde nemes küzdelme erőtlen marad mindaddig, amíg épp szövetségesei és pártfelei verik ki kezéből a demokrácia kardját a nemzetiségi türelmetlenség tőrével. A háború, úgy látszik, vége felé közeleg. Készülni kell a békét követő végső küzdelemre. Addig az Ön kezében kell lenni az általános választójog gyalogsága mellett a nemzetiségi egyenjogúsítás tüzérségének is. Enélkül lehetetlen legyőzni Tiszát és a feudális-plutokratikus reakciót.”38
Antiszemita hullám a képviselőházban
A zsidóság „térfoglalása” miatti első nyílt támadás 1916. augusztus 23-án indult – napra egybeesett a politikai fegyverszünet felrúgásával.39 Az eset szokás szerint a hadiszállításokhoz kapcsolódott: Ráth Endre függetlenségi párti képviselő a Haditermény Rt. és más központok ügyében interpellálta Tisza István miniszterelnököt. Akciója nyilvánvalóan része volt a Tisza elleni átfogó offenzívának, ám annyiban meglepetést okozott, hogy ezúttal Ráth felolvasta az említett központok gabonabizományosainak hosszú listáját, a sok-sok Löwyt, Spitzert, Sternt és Weiszt. Végül hozzátette: „a nevök is jobb szeretném, ha magyar lenne.”40 Néhány felszólaló támogatta Ráthot, Tisza pedig válaszában cáfolta a „vádakat”, és megkérte képviselőtársát, tartózkodjék a hamis általánosításoktól.41 Ettől kezdve többé senkinek sem kellett a bankok mögé bújni vagy a központokra célozgatni: a zsidókérdés nyíltan napvilágra került, és a következő öt év folyamán – nagyjából 1920-ig – ott is maradt.
Láttuk, hogy az 1916-os „krízisév” Németországban is véget vetett a belső békének. Addigra „felizzott a háborús spekulánsok elleni gyűlölet. A németországi antiszemitizmus az első áttörést a világháború középső éveiben érte el.”42 „A romló élelmiszerellátás miatti panaszok a termelőkre és a közvetítőkre zúdulnak; ez utóbbiakat kivétel nélkül háborús spekulánsoknak és uzsorásoknak tartják, és nagyrészt a zsidókkal azonosítják.”43 1916-ban – a hadseregben elrendelt (már említett) „zsidószámlálás” évében – a német Reichstag többpárti vizsgálóbizottságot állított fel a háborús nyereségek vizsgálata céljából. A bizottság sikeresen felderítette, hogy néhány nagyvállalkozás hatalmas profitokat zsebel be a háborúban, de gyakorlati javaslatokig nem jutott el. Amit mégis elért, az a „hadinyereség” mint „agitációs téma” ébren tartása volt.44 „Azzal, hogy a közérdeklődést a zsidó bűnbakokra terelték, sikerült elősegíteni a figyelem elterelését a hadvezetés mulasztásairól.”45 A radikális jobboldal erőteljes fellépést, sőt megtorlást követelt: „A zsidóknak is üt még az óra, és akkor jaj lesz nekik!” – írta a naplójába Bogislav von Selchow fregattkapitány.46 De a radikális jobboldal fellépésénél is fontosabb tényező volt, hogy 1916-ra „az antiszemita jelszavak ismét teljes erővel megjelentek az utcán”.47 Egy berlini rendőrségi jelentés szerint „még azon körök is egyre nagyobb ellenszenvet mutatnak a minden helyzetet gondolkodás nélkül a saját javára kihasználó [!] zsidósággal szemben, amelyeket az antiszemitizmus korábban nem érintett”.48 További idézetek nélkül is egyértelmű: 1916–1917-re az antiszemitizmus újra a közbeszéd meghatározó részévé és így politikai tényezővé vált Németországban.49
Egyetlen jelenség érdemel még figyelmet: az egyházak, különösen pedig a katolikus egyház szerepe a zsidóellenesség felélesztésében. 1916 októberében a katolikus Centrum Párt vezető politikusa, Matthias Erzberger (akivel 1921-ben szélsőjobboldali összeesküvők végeztek) javasolta az élelemellátással és a háborús nyereségekkel foglalkozó Reichstag-vitában, hogy hozzák nyilvánosságra a háborús központok személyzetét, mégpedig „korra, jövedelemre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül”. A szociáldemokraták ellenezték Erzberger ötletét; vezetőjük, Friedrich Ebert, a későbbi birodalmi elnök kijelentette (akárcsak Budapesten Tisza István), hogy „ebben bizonyos tendencia rejtőzik, amelyet jobb volna elkerülnünk”.50 A német katolicizmus mai kutatói is megerősítik, hogy a mélyen rejlő, ezért bármikor előhívható antiszemitizmus a katolikus mentalitás, sőt identitás magától értetődő része volt; olyan érzelmeket (ellenszenveket) és tudati elemeket jelenített meg, amelyek a papságot és a híveket egyaránt jellemezték.51
Pontosan két év telt el Ráth Endre idézett interpellációja és a magyar képviselőház 1918. augusztusi – antiszemita indulatokkal teli – vitája között. Ez utóbbit számon is tartja a történettudomány, azt viszont már nem, hogy abban a két évben a zsidókérdésről gyakorlatilag naponta esett szó a parlamentben. Előszedték minden lehetséges és lehetetlen összefüggésben: a központok, a hadiszállítók, a hadinyereségek, az élelemellátás, a háborús hősök és a „lógósok”, a jövedelemelosztás, a középosztályok és általában a kormány politikája megannyi remek alkalmat szolgáltatott erre. Az alábbiakban e vitákról (vádakról) következik teljességre nem törekvő összeállítás.
1917. január 1-jén Huszár Károly (Néppárt) azzal kezdte az évet, hogy név szerinti példákat (Schwarz, Deutsch stb.) hozott felvidéki árdrágítókról, és egy füst alatt elítélte a Weiss Manfréd-gyárban folytatott gyermekmunkát.52 Január 23-án Zichy Aladár (Néppárt) újabb listát adott a „hadiszállításba beavatkozókról”.53 Január 25-én Rakovszky István (Néppárt) megint a „míg ott künn milliók, addig idebent egyesek…” tartalmú lemezt tette fel, nagy tetszés kíséretében.54 Február 10-én Kelemen Béla (Függetlenségi Párt) a Tisza-kormány szégyenének tartotta, hogy „közömbösséggel tűri a tisztviselők elite karának a nélkülözéssel, az anyagi gondokkal való küszködését, eladósodását; a másik oldalon összetett [!] kézzel nézi, [hogy] élelmiszer-drágításon, továbbá marhaszállításon és sertéshizlaláson egyesek és társulatok hogyan harácsolnak milliókat össze”.55 (Aligha a nagybirtokosokra célzott.) Egy héttel később Bosnyák Géza (Függetlenségi Párt) a nagybankok élelmiszer- és ipari uzsorájáról beszélt.56 Február 20-án Bottlik Géza (Függetlenségi Párt) megállapította, hogy az állam a „nagy tőkekoncentrációt” dédelgeti „az általános jólét rovására”.57 Ugyanezen az ülésen Pallavicini György őrgróf szigorúbban fogalmazott: „a gazda-társadalomnak az a része, amely ma künn van [a fronton…] ki lesz szolgáltatva ezeknek a bankoknak, és két út fog előtte állani: vagy bankrabszolgává válik, vagy kezébe veheti a vándorbotot.”58 Március 2-án Kállay Ubul – az antiszemita A Cél függetlenségi párti kiadója – hamarosan közhellyé nemesülő párhuzamot vont: „A Désy Zoltánok hősi halált halnak, a kijárók, árdrágítók, uzsorások és társaik […] vígan folytatják kisded üzleteiket tovább. A legerősebbek, a legbátrabbak, a legmagyarabbak elesnek, és a testileg satnyák, degeneráltak, nyomorékok gondoskodnak a fajfenntartásról.” Ezért a „fajhigiéné megtartására, szervezésére” [!] szólított fel, persze a német példa alapján.59 Március 13-án Frey János (Néppárt) Ráth Endre szövegéhez kanyarodott vissza: néhány, a bankokat, a központokat, a lánckereskedőket és más „fenevadakat” illető kemény mondat után a Haditermény Rt. Baranya megyei bizományosainak listájával rukkolt elő (sok Braunnal, Krausszal, Singerrel).60 Március 19-én még a demokrata párti Pető Sándor is a „rettenetes erejű” bankokat támadta, mert „hasznuk növelésére rettentően sarcolják a fogyasztót”.61 Ráth Endre elismételte korábbi nézeteit, és azon sajnálkozott, hogy a vonatok józan magyar parasztokkal indulnak el [a frontra], akik helyett „kaftános lengyel zsidók” érkeznek.62 Később kitért Weiss Manfréd gyáraira is, de ekkor Batthyány Tivadar gróf nem állta meg közbeszólás nélkül: „Államosítani kellett volna mindjárt az első nap! [Ti. a háború kezdetén.] […] Megveszi a háború után egész Magyarországot! Egy év alatt nagyobb vagyont szerzett, mint herceg Esterházy összes vagyona! Minden héten vesz egy pár uradalmat! Szegény népünk elől veszik el a földeket!”63 A baloldal zajosan egyetértett, még a gróf utolsó mondatából sem hallott ki iróniát.
Még ugyanazon a napon egy másik arisztokrata, Károlyi József gróf (Függetlenségi Párt) sajátos „szocio-kulturális” színt hozott a vitába: olyan javaslatot tett, amelyet a sajtó széles körben kommentált.64 Megállapította, hogy „felülkerekedett [ti. Magyarországon] egy nem keresztény irányú materiális áramlat, mely már a háború előtt is előrevetítette az árnyékát, melynek ismérve az összetartás, a folyton szerepelni vágyás […], és csak kereste és várta az alkalmat, hogy a hatalomhoz juthasson. […] Ez a faji materiálizmus Magyarországon a magyar nemzeti, magyar faji mivoltunkat és ősi keresztény mivoltunkat veszélyezteti. (Úgy van! balfelől.) Sokan érzik ezt, ma többen, mint régen. (Úgy van! balfelől.)” A gróf megoldási javaslata a – feltehetően a kialakult politikai táborokon túlmutató – „keresztény koncentráció” volt.65 A kitűnően megválasztott jelszó 1917–1918 folyamán jelentős visszhangra talált.
Másnap egy harmadik arisztokrata, Esterházy Mihály gróf (Függetlenségi Párt) visszakanyarodott a földkérdéshez, de ő németellenes éllel fogalmazott: „Míg a magyar harcol, addig a magyar földet elrabolják tőle! A bankárok maradjanak a banknál! Német bankok bérelnek egész nagy országrészeket.”66 Párttársa, Holló Lajos „német telepítést” emlegetett.67 Batthyány Tivadar gróf szerint „a háború alatt a szövetséges jön elfoglalni az országot”.68 Ugyanazon a napon Novák János (Kisgazdapárt) Krausz Izidor élesztőgyárosról, nyerészkedőről és árdrágítóról rántotta le a leplet,69 míg Förster Aurél újra csak a nagybankok „csodálatos terjeszkedéséről” szólt.70 A rendkívül aktív Huszár Károly Tisza „személyes diktatúráját” a „tehetetlenség rémuralmaként” emlegette. Volt néhány elítélő szava az irodalmi élet keresztényietlen, nemzetietlen tendenciáiról, a tisztviselők süllyedéséről, s végül azt a javaslatot tette, hogy „csepeli Weiss Manfréd urat” hívják be katonai szolgálatra.71 (Weiss Manfréd egyébként a 60. életévét töltötte be 1917-ben.) Március 31-én Bartos János (Néppárt) ismét a vérző milliókat állította szembe a milliókat szerző bankokkal. Ők [a bankok] verték fel az árakat, ezzel „gazdaságilag lezüllesztik az országot […] Kipréselték belőle az utolsó zsírcseppet is, s ha zsír már nincs, a vért is.” A beszéd legfigyelemreméltóbb fordulatával „titkos szövetség” tevékenységét fedezte fel, hogy „teljesen tönkretegyék […] a becsületes és eddig meg nem vásárolhatónak bizonyult társadalmi osztályokat” – nyilvánvalóan a keresztény középrétegeket.72
A Tisza-kormány bukása, az Esterházy-, majd a Wekerle-kormány bemutatkozása új vitákat támasztott; a képviselőház csak ősszel talált vissza a tavasszal elhagyott hanghoz. 1917. október 20-án Meskó Zoltán katonatiszt – a Függetlenségi Párt újonnan megválasztott képviselője – Weiss Manfrédnak szentelte szűzbeszédét. A szokásos „míg nemzetünk legjobbjai odakünn…, addig idehaza a bankok…”-tiráda után közölte: „Ma a Magyar Bank vásárol, holnap Weiss Manfréd vesz néhány ezer holdat; könnyen teheti, mert nála igazán arany lesz a vérből; neki ez a háború évenkint 400–500 millió koronát jövedelmez […] Ministereket és kormányt buktathatna egy [elképzelt] Weiss Manfréd-párt, s az egész ország alkotmányát felforgathatná” – mondta.73 Meskó különösen a magyar föld védelmét hangsúlyozta: „Idegennek tekintek minden olyan földvásárlót, aki a magyar földet csak a hasznáért szereti, szemben azokkal, akik annak megtartásáért, birtokáért életüket is készek feláldozni,” stb.74 Tizenöt év múltán Meskó Zoltán alapította az első nyilaskeresztes, zöldinges pártot Magyarországon.75
Nem nehéz megállapítani a viták állandó témái közötti összefüggéseket. A nagybankokat és a háborús központokat a zsidó (elvétve a német) tőkével azonosították. Ezek az idegen, gyökértelen erők keresztényietlen, liberális-materialista kultúrát támogatnak, a magyar értékeket veszélyeztetik. Ebben a nézetrendszerben Tisza liberál-merkantilista Munkapártja és a zsidó nagytőke egymás természetes szövetségeseinek számítottak. Azt is könnyű észrevenni, hogy a Függetlenségi Párt Tisza-ellenes támadásai és a Néppárt zsidóellenes szövegei tökéletesen kiegészítették egymást (bár rendre egyetértettek mindkét ellenség elítélésében). Különösen a néppárti honatyák – olykor papi személyek – jeleskedtek az ellentétek leegyszerűsítő, fekete-fehér (esetleg fekete-vörös) ábrázolásában. Olyan nyelvezetet használtak, amely Krisztus és a keresztények szenvedéseit, illetve pénz- és hataloméhes ellenségeik mesterkedéseit idézte fel. Mindez persze korántsem számított újnak, legfeljebb most gyakrabban és erőteljesebben hangsúlyozták. Egyetlen új téma bukkant fel a vádak láncolatában: a nagybankok földéhsége, amely a háborúból hazatérő magyar gazdákat megfosztja földjeiktől, kiforgatja javaikból.76 Ez pedig alapvető fontosságú: a háború előtt a két tábor harca pénzről és kultúráról szólt; a háborúban ezekhez csatlakozott a (jelképes erejű) föld és – mint Vázsonyi esetében jeleztük – a politikai hatalom. Kié (lesz) az ország? – riadóztatott az új kérdés: úgy tűnt, immár minden magyar érték végveszélybe került.
Egy korábbi fejezetben említettem, hogy a parlament szerepe nem csökkent a világháborúban: ellenőrző funkciója elenyészett ugyan, de – mivel a politikai akciók minden más formáját korlátozták – a közvéleményt legalább annyira befolyásolni tudta, mint korábban. Megmaradtak a papírhiány ellenére több oldalt elfoglaló parlamenti tudósítások; a szereplésre vágyó képviselők fényezhették saját politikusi arcukat, ápolhatták kapcsolataikat a közönséggel. Az ellenzék kézenfekvő módon egyszerre támadta a Tisza-kormányt (és annak három zsidó származású miniszterét), valamint a zsidó tőkét, mint amelyek közös vállalkozásban irányítják a hadigazdaságot. „Az addigi Tisza-féle zsidóvédelmi liberális politika […] igen aktív zsidóbarát politikává válik [az első világháború alatt], hadd ne magyarázzam az okokat” – állapította meg Hajdú Tibor.77 Az Egyenlőség helyesen látta, hogy a vitákat maga a háborúban is érintetlen parlamentáris rendszer generálta: „Valahányszor a kormány a kivételes hatalom kezeléséről jelentést tesz az országgyűlés elé, nagyot lendül a hadi állapotokból folyó gazdasági bűnök árfolyama”,78 s „a hazaárulók készülő listájára szőröstül-bőröstül felkenik a zsidókat.”79 Az országgyűlés nyolc többnapos vitát rendezett a „kivételes hatalomról” 1915 és 1918 között: ezt egyedül a parlament bezárásával lehetett volna elkerülni – osztrák mintára –, ami a még kvázi-liberális Magyarországon elképzelhetetlen lett volna.
Antiszemita hullám a sajtóban
A zsidókérdés különböző aspektusaival foglalkozó cikkek 1916-tól fokozatosan elárasztották a folyóiratokat, majd 1917-től a napisajtót is. A műfajban legaktívabban a katolikus lapok vettek részt: a Magyar Kultúra, az Élet, a Keresztényszocializmus és A Sajtó, továbbá a Függetlenségi Párthoz közel álló Új Nemzedék és A Cél. 1918-ra – legalábbis ami a mindent eluraló „zsidókérdést” illeti – tartalmukban és hangnemükben ezek a kiadványok már megkülönböztethetetlenek voltak egymástól
A katolikus hetilapok és havi folyóiratok már 1915 elejétől, az első hadiszállítási botrányok kirobbanása óta egyre többet és egyre durvábban foglalkoztak a zsidókkal. Jó példa erre a Magyar Kultúra, amelyet Bangha Béla páter 1913-ban a liberális-progresszív sajtó ellensúlyozására alapított. E folyóirat egyik állandó szerzője a már említett Burján Károly volt, aki minden egyes lapszámban közzétette vitriolos antiszemita cikkecskéit. Fő ellenségeinek a radikálisokat és a szabadkőműveseket tekintette, személy szerint Jászi Oszkárt. A nemzet hiénái és a progresszió című, 1915-ös írásában azonnal felfedezte a csaló hadseregszállítók és a radikálisok közötti kapcsolatot: „Az a kábítóan undok genny, mely ebből a kelevényből kiárad, […] mind csupa progressziós névhez tapad.”80 Nagyjából ebben a stílusban követték egymást Burján reflexiói a hadiszállításokról, az inflációról, a feketepiacról, a nemzetiségekről, a kultúra elfajulásáról, de még a hadiárvák szervezett nyaraltatásáról is.81 Később „a munkásokat halálba uszító Jászi”-ról, „a hadseregszállító néptörzs”-ről, „Weiszfeld-Vázsonyi üzelmeiről”, a nemibetegségekről mint a „zsidó óvszer és leánykereskedők üzleti érdekeinek” következményeiről és a „szemiokrata lázadás”-ról a magyarság ellen.82
Az Élet – amelyet egy másik gimnáziumi tanár, Andor József szerkesztett – mérsékeltebb hangvételű, Prohászka Ottokár püspök vonalához közelebb álló hetilap volt. A konzervatív keresztény középosztály ízlésének megfelelően támadta az új budapesti irodalmat (Bródy Sándort, Molnár Ferencet, Szomory Dezsőt), de kerülte a szennyes antiszemitizmust. Legalábbis 1918-ig, amikor is a lap hangvétele apokaliptikussá változott, és a „magyar feltámadás” jelszavával készült a közelgő „nagy leszámolásra”.83 A háború utolsó évében Prohászka püspök politikailag aktivizálódott, publicistaként pedig rendkívül termékennyé vált. 1916-ban hét, 1917-ben hat cikket publikált az Életben, de ezek egyike sem foglalkozott politikai témákkal. 1918 első tíz hónapjában viszont 14 cikket közölt, amelyeknek egy része kimondottan politikai jellegű volt. A 60. születésnapját ünneplő püspök a lap tanúsága szerint megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált: személyét és szerepét ismételten Széchenyi Istvánéhoz hasonlították.84
Két új katolikus havilap is jelentkezett 1916–1917 folyamán: A Sajtó és a Keresztényszocializmus. Mindkettő lényegében egyetlen témával foglalkozott: a zsidókkal – s tette ezt a szennylapokra jellemző, alpári stílusban. Jól illeszkedtek az 1918-as évet jellemző világvége-hangulathoz, ezért – mint a nagy katolikus offenzíva előőrseivel – később foglalkozom velük.
Az Új Nemzedék és A Cél másféle pályát futott be, bár ugyanoda érkezett. Milotay István, az 1945 előtti évtizedek tehetséges és gátlástalan újságíró-szerkesztője 1913-ban a Tisza-féle liberális politikával szemben álló mérsékelt folyóiratként indította el az Új Nemzedéket.85 „Általában a magyar ellenzéki politikának nagy átka, hogy a 19-ik, de még a 20-ik században is insurgens módra küzd céljaiért. Nincs állandó hadserege, a választások alkalmával összekürtölt és összetoborzott népfölkelést állítja szembe újból és újból az uralkodó rendszer szervezett erejével” – kesergett 1915 őszén a szerkesztő.86 (Ismét a harcias szóhasználat!) Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség szerkesztője bizonyosan téved, amikor azt állítja, hogy Milotay a zsidókérdés kedvéért indította folyóiratát.87 Nem, 1916 előtt a probléma nyomokban is alig merült fel: az Új Nemzedék 1916–1917-ben fordult határozottan és véglegesen antiszemita és antiliberális irányba, a „zsidókérdés” pedig 1918-ra lett kizárólagos témája. 1914–1915-ben Milotay – szinte kivételként – ellenezte a háborút, amelyet osztrák ügynek tartott, s ezt az állásfoglalást színezték a nagybankokkal, a budapesti szellemmel, a galíciai bevándorlókkal szembeni vélekedései. Továbbra is azzal próbálkozott, hogy a függetlenségi „insurgenseket” megszervezze, radikálisabb irányba terelje, de egyúttal leválassza a Jászi-féle vonalról.88 1915-ben két érdekes levelet küldött erről a Károlyi Mihályhoz közel álló Apáthy István professzornak:
„Semmi sem áll tőlünk [?] távolabb, mint faji, felekezeti vagy osztályellentétek kiélezésével teljesíteni publicisztikai hivatásunkat. Mi csak védekezünk, illetve védekezve támadunk, ha azt látjuk, hogy a másik részről a liberalizmus jelszavát s a magyar közvéleménynek közömbösségét vagy ideges félelmét bizonyos kérdések tisztázásától a legváltozatosabb visszaélésekre használják ki a tudományban, a politikában s a gazdasági életben egyaránt. Mi a liberalizmust, a demokráciát vagy éppen a radikálizmust nem engedhetjük kompromittálni egyoldalú értelmezéssel, s nem engedhetjük, hogy a magyar intelligencia ezekből az irányzatokból épp e visszaélések miatt egyre jobban elidegenedjék, s magát a haladás ellenes áramlatok karjaiba dobja.”89
A második levélben Milotay a Magyarország című függetlenségi párti napilap és Jászi Oszkár „szerencsétlen” és személyeskedő vitájára utalva helyezte el a függetlenségi gondolatot:
„Általában végtelenül lehangoló, hogy mialatt mindenféle irányzatok, a Világ-féle radikálizmus éppúgy, mint a klerikális áramlat, nagy erővel fegyverkezik a jövendőre, s alulról felfelé kiépíti a maga szervezetét, a néplapoktól kezdve a tudományos revükig, a függetlenségi gondolat, amely pedig a legvonzóbb és leghatalmasabb argumentációval élhetne a háború után, nem fogja megtalálni azt a formát és azokat az eszközöket, amelyek nélkül nem lehet többé se az intelligenciát, se, ami tán még fontosabb, a parasztságot szellemi befolyása alá vonni.”90
Tehát 1915-ben Milotay (még) a klerikalizmus és a radikalizmus közötti „független” középút megtalálásában látta szerepét, talán misszióját. 1915 végétől kezdve azonban az Új Nemzedék kiterjesztette támadásait a „galíciaiakról” általában a zsidókra, a „hadiszállítók törzsét” kezdte emlegetni, szembeállítva őket a háborús hősökkel.91 1916-ban közölni kezdte a zsidó virilisták és hadiszállítók neveit, a liberalizmust és a radikalizmust viszont immár idézőjelek között, szitokszavak gyanánt használta.92 Ezzel véglegesen a jobboldali radikalizmus táborához csatlakozott. Milotay 1917-ben felemelte szavát a nagybankok földéhsége ellen, majd a zsidók „hegemonikus uralmát” támadta.93 Az 1917-es zsidókérdés-vitát értékelve az Új Nemzedék is azzal vádolta a zsidóságot, hogy maga gerjeszti „minden lehető és lehetetlen alkalomkor” a zsidókérdést,94 illetve, hogy „ideges félelmében minden kritika ellen hallatlan terrorral védekezik”.95 Maga Milotay Ágoston Péter A zsidók útja című könyvéről leírta, hogy a diagnózisban egyetért, de a terápiában nem, mert „mióta a világ világ, […] a megoldás útja csak a kényszerítés lehet”; a magyarság „szerezze vissza a veszendő és már elvesztett hegemóniát”.96 Végül 1918-ban csatlakozott Prohászka püspök jelszavához, a „hungarizmushoz”, amely szerinte sem antiszemitizmus. „Nem a zsidókat akarjuk agyonütni, [!] hanem a magyarságot akarjuk talpra állítani. Úgy van, ezt kellett végre megmondani, keményen és verhetetlenül.”97 Kétség sem fér ahhoz, hogy Milotay elszántsága, kitűnő tolla és szerkesztői tehetsége nélkül az antiszemita mozgalom jóval kevésbé lett volna hatékony.98
A Cél esetében még élesebb cezúrát tapasztalhatunk. Az 1910-ben (a Kellér Andor által megörökített) Szemere Miklós báró kezdeményezésére és pénzéből alapított társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi és sportfolyóirat azt tekintette feladatának, hogy a magyar hitet, erkölcsöt, becsületet és hazafiságot védelmezze.99 Az 1914-es évfolyamban a „zsidó” szó elő sem fordul, bár néhol utalnak a nemzetiségekre és a nemzetiségi kérdésre. A szerzők között ismert, progresszív neveket találhatunk, pl. Móricz Zsigmondét. A „zsidó” témák 1916-ban bukkannak fel először, általában a „turánizmus” vagy a fővárosi ügyek kritikája kapcsán.100 A határozott antiszemita fordulat 1916 végéhez, 1917 elejéhez köthető, amikor a lap felelős szerkesztője Farkas Zoltán lett. (Kállay Ubul főszerkesztő maradt, és nem változott az illusztris neveket – pl. Bethlen István grófét – felvonultató szerkesztőbizottság sem.)101 A Cél ettől kezdve megnyitotta hasábjait a Kiss Sándorhoz, Altenburger Gyulához hasonló szélsőséges antiszemiták előtt; a témák, a szóhasználat, a jelzők lényegében ugyanolyanok voltak, mint a korábban említett folyóiratoknál.102 Néhány ponton mégis újítónak bizonyult. Kiss Sándor, akit Gyurgyák könyve az első (nyílt) fajvédők közé sorolt, Modern szépirodalmunk és a zsidóság címmel közölt figyelemre méltó förmedvényt.103 1918-ban a folyóiratnak már jószerivel nem is akadt egyéb témája, mint a zsidók: maradéktalanul érvényesült benne az „ébredő magyar” szelleme. Még a szerkesztőbizottsághoz időközben csatlakozott Prohászka Ottokár is megtisztelte egy cikkel.104
E rövid áttekintésből is nyilvánvaló, hogy a sajtó egy részének antiszemita fordulata ugyanakkor – 1916 második felében és 1917 elején – kezdődött, amikor az országgyűlésé. Innentől kezdve az antiszemita hullám egyre erősebbé, már-már ellenállhatatlanná vált. A fő irányok, támadási pontok megegyeztek azzal, amit a Néppárt és Függetlenségi Párt politikusai képviseltek. (Korábban láttuk, hogy néhány agrárius folyóiratban is feltűntek antiszemita hangok, bár ezek rendszerint a megszokott tőke- és Budapest-ellenes kereteken belül maradtak.)105 Jó volna tudni, hogy melyik folyóiratot hány példányban adták el, melyik mennyire hatott az értelmiségi és a középosztálybeli körökben. Az mindenesetre feltűnő, hogy az általános papírhiány közepette is azonos terjedelemben és kiállításban jelenhettek meg, ma is jó minőségűnek mondható papíron, sőt még új katolikus folyóiratok alapítására is futotta.
A két legnépszerűbb vicclap közül a Borsszem Jankó Tisza-barát és filoszemita, a Bolond Istók függetlenségi irányú és zsidóellenes volt. Természetesen a rajzok, a kommentárok állandó alakokat és sztereotip tulajdonságokat jelenítettek meg: a gazdag bankár és a hadiszállító (meg kövér feleségeik) mindig jellegzetesen zsidó típusok voltak. Szintén zsidók lettek a hátország lógósairól szóló tréfák állandó szereplői.106 Mint említettem, a hadimilliomosok neveit mindig „sch”-végződéssel írták le, zsidó gyökereikre utalva. A Bolond Istók persze szókimondóbb és nyersebb hangot használt: az első háborús zsidóviccek már 1915 elején feltűntek benne, majd osztódással szaporodtak: a zsidókat árdrágítókként, feketézőkként, csalókként, spekulánsokként, árurejtegetőkként, Galíciából beözönlőkként vagy szimplán csak parazitákként ábrázolták.107 Megint nehéz megbecsülni a rajzok és viccek hatását, de biztosra vehető, hogy több embert értek el, és direktebben hatottak, mint Milotay vagy Prohászka kifinomultabb érvei. Ennyiben biztosan létezett valamilyen „természetes munkamegosztás” az antiszemitizmus terjesztésében.108
A világháborús zsidókérdésre a legnagyobb magyar írók némelyike is reagált. Például Kosztolányi egyik – aránylag korai, 1916 januárjában megjelent – cikkében az antiszemitizmust múló divatként kezelte: az éjszakai vonat unatkozó utasainak üres locsogásaként. „Jelszavakból sohase indul mozgalom vagy forradalom” – írta, ám a „társasjátékszerű vasúti antiszemitizmust” mégsem tartotta egészen veszélytelennek: bár „ez a háború […] úgyszólván megcáfolta a fajelméletet – nincsenek fajok, csak népek és érdekek vannak […] ez a háború [mégis] mindenütt a zsidóság problémáját dobta fel”.109 Kosztolányi másik cikke, a Mi huszonötezren, amelyet 1916-ban a galíciai menekültek védelmében írt, sokkal ismertebb ennél.110 Közismert és sokat elemzett írás Ady híres – 1917 nyarán keletkezett – Korroborija is, amely szép, erőteljes, kissé talányosan megfogalmazott hasonlatokkal kelt a zsidók védelmére, szenvedélyesen helyeselve az asszimilációjukat. A cikk feltehetően nem született volna meg Ágoston Péter említett könyve, majd az azt követő heves viták nélkül.111
„Keresztény koncentráció”
Említettem, hogy különböző katolikus körök nagy szerepet játszottak a háború előtti és alatti hazai antiszemitizmus felélesztésében. Fokozódó aktivitásuk szorosan kapcsolódott a zsidókérdés felfedezéséhez, ami 1917–1918-ban már nagyon tudatos politikának tűnik – bár mindenképp óvakodnék attól, hogy ezt egyetlen központból irányított folyamatként ábrázoljam. A liberalizmus (radikalizmus, szabadkőművesség, szocializmus stb.) elleni – sokféle fegyverrel, számos terepen folytatott – küzdelemnek két fő alakját kell kiemelni: Bangha Béla pátert, a nagy szervezőt, és Prohászka Ottokár püspököt, a főideológust. „Prohászka bevitte a katolikus férfitársadalmat a templomba, Bangha pedig kivitte körmenetekben az utcára, s megszervezte a közélet visszahódítására. Életének legnagyobb sikerei a zsidó sajtó elleni küzdelemhez és a keresztény sajtó megteremtéséhez fűződnek.” 112
A „visszahódításért” vívott harc legfőbb terepe kétségtelenül a sajtó volt. Bangha páter mint „sajtóapostol” kezdeményezte és vitte sikerre a Központi Sajtóvállalat (KSV) létrehozását, amely aztán a katolikus sajtó irányító szerve lett.113 Bangha 1917-ben számos cikkel indította el offenzíváját, hangsúlyozva, hogy a népszerű és hatásos keresztény sajtó („Az Esthez hasonló boulvard-lap”) megteremtése az egész katolicizmus élethalál kérdése.114 Természetesen nem volt egyedül: Baranyai Jusztin, Buttkay Antal és az 1920-as évek fővárosi politikájában nagy szerepet játszó Wolff Károly segítette a szervezést. Döntőnek bizonyult Csernoch János hercegprímás támogatása, aki százezer koronáért jegyzett KSV-részvényt a társaság alapításakor.115
Az egyenként 25 koronába kerülő részvények jegyzése 1918 januárjában kezdődött, és az akció sikere minden várakozást felülmúlt. Júniusig 16 000 részvényes 12 millió koronáért jegyzett KSV-részvényt, majd „ötezer ember kiáltotta ki a Központi Sajtóvállalat Rt. megalakulását”.116 „Veszedelemben volt a haza: megmentettük hadikölcsönökkel. Veszedelemben van a kereszténység: mentsük meg a keresztény sajtókölcsönnel!” – fújt riadót az (ugyancsak Bangha szerkesztette) katolikus Mária Kongregáció, „Hitbuzgalmi Képes Havi Folyóirat” 1918-ban.117 A KSV 25 alapító tagja között öt arisztokratát – köztük Károlyi József grófot, Fejér megye (Prohászka szűkebb pátriája) új főispánját, a „keresztény koncentráció” meghirdetőjét –, nyolc főpapot és nyolc egyetemi tanárt találunk.118 Az ellenőrző bizottság tagjai között Farkas Zoltánnak, A Cél friss főszerkesztőjének neve is olvasható.119 A sajtóakció részleteiről az útszélien antiszemita hangot használó A Sajtó című lapocskából értesülünk, amely 1916 őszén a „Katolikus Sajtóhölgybizottság” havi folyóirataként, gróf Mailáth Györgyné elnöklete alatt jelent meg.120 Témáiban és hangvételében nagyon hasonlított hozzá az 1917-ben indított Keresztényszocializmus, „a keresztényszocialista szabadszervezetek központi hivatalos lapja”. Utóbbi bizonyos mértékben gátolta az egységes katolikus sajtóbirodalom kialakítását, ugyanis láthatóan nem volt ínyére a főpapi, mágnás és professzori elit irányítása. Ezért 1918 szeptemberében kiadta a „Keresztényszocialista Sajtóvállalat Rt. alapítási tervezetét”: a 17 alapító tag között tisztviselők, tanítók, altisztek, kisiparosok, munkások, gazdák foglaltak helyet.121 Az érzékelhetően demokratikusabb és radikálisabb szerveződés még a radikalizálódó katolikus „fősodort” is irritálta: az Alkotmány cikke sietett elhatárolódni tőle.122 Természetesen a keresztényszocialisták nem tudták komolyan megzavarni a kibontakozó egységet.
Bangha páter lázas tevékenysége nem korlátozódott a sajtóra – talált időt országjáró utakra is. Romsics Ignác kutatásai szerint az 1917 májusában Kecskeméten és az 1918 februárjában Kiskunfélegyházán előfordult – „jól kivehetően zsidóellenes élű” – zavargások „Bangha Béla 1916-os, majd 1918 eleji Duna–Tisza közi körútjaival hozhatók összefüggésbe, aki beszédeiben […] főleg a »keresztényellenes« zsidó sajtó visszaszorításának, illetve ellensúlyozásának a szükségességéről beszélt”. Kiskunfélegyháza rendőrkapitánya jelentette: „Bangha beszéde, »bár akkor nyomban rendőri beavatkozásra nem szolgáltatott okot, mégis alkalmas volt arra, hogy a gyűlésen igen nagy számban jelen volt egyszerű gondolkodású asszonyok lelkében a nem katolikus hitfelekezethez tartozókkal szemben való magatartásukra és érzelmükre kedvezőtlen és nagy fokban ellenszenves hatást keltsen«.”123
A katolikus újjászületés a pártpolitika területén is megfigyelhető.124 1918. február 3-án a három keresztény párt – a Néppárt, a Keresztény Szocialista Párt és a Keresztény Szocialista Szövetség – Keresztény Szociális Néppárt néven egyesült. Az új párt modern programot dolgozott ki: követelte az általános, egyenlő és titkos választójogot, a közigazgatás demokratizálását, a munkásvédelmet, a földbirtokreformot, a tisztviselők helyzetének rendezését, a nagytőke, a trösztök és a földbirtok-spekuláció elleni védelmet, valamint az önálló haderőt.125 S nem utolsósorban: az új párt programja az addigi néppárti programokkal szemben – 1895 óta először – nem követelte az egyházpolitikai törvények revízióját. „Támogatni fogunk minden kormányt, amely a felforgató elemek ellen dolgozik” – fejeződött be a programnyilatkozat.126 Ezzel a programmal olyan katolikus erő jelentkezett, amely a korábbinál sokkal alkalmasabb volt arra, hogy valódi néppártként politizáljon. A szociáldemokrácia oldaláról – megérezve a veszélyt – Somogyi Béla rendkívül élesen támadta az új néppárti programot.127
Ezzel egy időben a politizáló katolicizmus igyekezett kiszélesíteni bázisát: megnyerni a budapestieket, a munkásokat és még több nőt. Új erőre kaptak a Mária Kongregációk, valamint az – 1917-ben, Bangha páter kezdeményezésére – megalakult Kisegítő Kápolna Egyesület, amely „Budapest hitéleti reneszánszában” nagy szerepet töltött be.128 A Szent István Társulat irodalmi és tudományos osztályának helyébe – Giesswein Sándor vezetésével – létrehozták a Szent István Akadémiát, teljes akadémiai szervezettel, négy osztállyal.129 A legfontosabb és legnagyobb szabású szerveződés azonban az 1908-ban alakított Katolikus Népszövetség volt, amelynek taglétszáma megkétszereződött; 1916–1917-re elérte a háromszázezer főt.130 A szövetség nagygyűléseket tartott, jótékonysági és felvilágosító akciókat szervezett, röplapokat adott ki, önálló Jogvédő és Biztosítási osztályt, Gazdasági Irodát működtetett, továbbá számos szatellitszervezetet hozott létre – pl. a Katolikus Karitász mozgalmat vagy a Katolikus Tanítónők „állandóan izmosodó” mozgalmát.131 A Népszövetség és az egyéb katolikus mozgalmak működését elősegítette, hogy az egyházi vezetők sokkal szívesebben támogattak – legalábbis nyíltan – ilyen szerveződéseket, mint politikai pártokat.
A Katolikus Népszövetség 1918 márciusában ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Az ünnepségek egy héten át tartottak; a szónokok elsősorban az újonnan fuzionált párt programjának ismertetésére használták fel az alkalmat. Rakovszky István képviselő, a szövetség elnöke (1921-ben IV. Károly miniszterelnök-jelöltje) megnyitójában „egy destruktív áramlat” elleni harcra szólított fel, „mely mögött szervezett erők működnek”. Haller István (1919–1920-ban kultuszminiszter) szerint meg kell menteni a társadalmat a káros szellemi befolyásoktól, a bujtogatóktól, ezért „meg kell szerveznünk az ifjúságot, a női társadalmat, foglalkoznunk kell a kisgazdák bajaival, és foglalkoznunk kell a munkássággal”. Esztergom polgármestere, Antóny Béla hozzátette: „iparkodjuk egy független, erős magyar középosztály megteremtésén.” Végül Huszár Károly fejtette ki a párt célkitűzéseinek lényegét: „Új Magyarországot akarunk, keresztény legyen, nem az új magyaroknak a Magyarországa, hanem Szent István népének Magyarországát kívánjuk. […] Nem akarunk szerzett jogokat bántani, de nem nézhetjük tétlenül, hogy a nemzet intelligenciáját tervszerűen kicserélik olyan anyaggal [!], amely sem nem keresztény, sem nem magyar. Míg hőseink a harctéren vetekednek a dicsőségben, idehaza a háborús erkölcsök züllésének ijesztő képeivel találkozunk, amely ez idegen elemek káros befolyásának tulajdonítható. Rendszeres agitáció folyik a keresztény hit és erkölcs teljes kiirtása, megölése mellett. Ez az aknamunka megmételyezi jövő nemzedékünk lelkét.”132
Huszár Károly Bangha Béla és Prohászka Ottokár mellett a katolikus triász harmadik tagja volt. Már 24 évesen fellépett néppárti képviselőjelöltként, majd négy évvel később (1910-ben) meg is választották. Még az egyébként szűkszavú parlamenti almanach is megállapította, hogy „a néppárti és keresztényszocialista, valamint a katolikus népszövetségi mozgalmak legagilisabb szervezője. Tízezrekre [?] megy a száma beszédeinek, melyeket az ország minden részében népgyűléseken elmondott. Fáradhatatlan szervező, kitűnő szónok, kimondottan agitátor-tehetség, kinek megválasztása nagy nyereség pártjára.”133 A majdani miniszterelnök világnézetének jellemzésére legyen elég egyetlen saját gondolata: „Minden istencsapásnak idegen neve van Magyarországon. A magyar érzék nem is talál megfelelő szót az olyan átkos fogalmakra, minők a liberalizmus, a szocializmus, az anarchia, a filoxera, az influenza, az obstrukció és az ex-lex.”134
1917-ben a jezsuita Martinovich Sándor A zsidókérdés címmel adott ki könyvecskét, amely a „Vallás és műveltség” könyvtárának 8. köteteként jelent meg Pécsett. Munkája rövidségének és rendkívül egyszerűen megfogalmazott érveinek is köszönhetően hamar népszerű lett. Martinovich három zsidó típust különböztetett meg: az „uzsorahajlamú kazárt”, a „nemzetközi zsidót” (Jászi, a Nyugat köre stb.) és a „magyar zsidót”, de szerinte ez utóbbi „a tömeges bevándorlás miatt” egyre fogy.135 Felsorolta A Cél, a Magyar Kultúra, az Új Nemzedék és az Alkotmány összes sztereotípiáit a „kétezer éves zsidókérdésről”, amelynek lényegét a „világháború ezernyi tapasztalata” is megerősítette. „Ott tartunk hát, hogy a zsidóság [térfoglalása] a legnagyobb fokban veszélyezteti már gazdasági, kulturális és nemzeti létünket”, és ezzel szemben „a magyar faj” védtelen és „létében veszélyeztetett”.136 Martinovich újítása az a megállapítás volt, hogy a zsidóság a nemzetiségekkel is szövetkezik a magyar hegemónia ellen: „zsidó, demokrácia, nemzetiségek egy táborban! – ez a legújabb triple-alliance” – írta.137 Martinovich nem állt elő a zsidókérdés megoldásának javaslatával, ezt Banghára és Prohászkára hagyta.
Végezetül a háborús évek még egy újdonsággal szolgáltak: az addig rivalizáló katolikus irányokat egy táborba tömörítették, s tudatosan igyekeztek előmozdítani a katolikusok és a protestánsok közeledését. Bangha páter Prohászkához fordult, el- és felismerve, hogy „Kegyelmes Úr az egyetlen, aki ma tömörítheti a keresztény középosztály óriási tömegeit, nőket, katonákat, mindenkit.”138 Az együttműködés szándéka Károlyi József nevezetes „keresztény koncentrációt” sürgető beszéde óta határozott formát öltött. Megnyilvánult abban is, hogy A Cél átalakult szerkesztőbizottságában Prohászka mellett immár a kálvinista Császár Elemér professzor és a lutheránus püspök Raffay Sándor is helyet kapott.139 Raffay Sándor önéletrajzi feljegyzései keményen antiszemita főpapot mutatnak, akinek „a zsidókérdés […] nem vallási, hanem faji kérdés”.140 Jénában és Lipcsében a hírhedt Stöcker udvari lelkész szociális elgondolásait tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy „a szociális kérdések egyik legnehezebbje a zsidókérdés. […] Az elvi antiszemitizmus ellen senkinek sem lehet kifogása. A faj kellemetlen.”141 A megoldást a bevándorlás teljes leállításában és az 1914 óta bevándoroltak kiutasításában találta meg – „a maradékot már megbírja a magyarság”.142
1918-ban Prohászka Ottokár már mint a magyarországi antiszemitizmus vezető ideológusa lépett fel. Egyik régebbi munkájában még Gergely Jenő is elismerte, hogy a püspök „1918 elején egyértelmű fordulatot tett a szélsőjobboldal felé”.143 Véleményem szerint a fordulat inkább saját szerepének – talán nemzetmentő küldetésének – a felismeréséből fakadt, hiszen a Prohászka egész pályáját végigkísérő antiszemitizmus nem lehet kérdéses.144 Már 1894–1895 körül élesen támadta a zsidó vallás recepcióját, „felsorakoztatva ellene a keresztény antijudaizmus egész érvkészletét”.145 Később, az Esztergom című lapban írt cikkeiben mindig negatív értelemben említette a zsidókat; „Összekapcsolja a liberalizmus, a szabadkőművesség és a zsidóság fogalmakat, közös eredőt tételezve fel.”146 Kétségtelen, hogy Prohászka példátlan közéleti aktivitása 1918-ban legalább annyira ideológiai, mint gyakorlati politikai megfontolások eredménye volt. Feltehetően nem kellett meggyőznie magát arról, hogy antiszemitizmusának felélesztésével általános orvosságot kínál a „keresztény Magyarországot” pusztulással fenyegető gonosz erőkkel szemben. 1917–1918-ban végveszélyt érzékelt, és fel akarta készíteni népét a közelgő nagy és végső leszámolásra – ahogy a saját és a másik tábor többi ideológusai is tették. S éreznie kellett azt is, ami Bangha idézett levelében állt: ő az egyetlen megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, országosan ismert katolikus személyiség, akinek vállalnia kell a keresztény társadalom ébresztését, és szállítani az ideológia fegyvereit a közelgő csatára felsorakozó hadseregnek.
Egy zsidó szerző, Hajdu Miklós már 1916-ban leírta, hogy a magyar katolicizmus szítja a belső háborút a „szabadkőművesek, radikálisok, szociológusok és hozzájuk hasonló közveszélyes elemek” ellen. Továbbá: „A magyar katolicizmus visszavágott, és fabrikált egy második számú hadüzenetet. Vagy ha tetszik: vérvádat.”147 A radikális Világ két évvel később teljes joggal számolt be „a klerikalizmus új frontjáról” „Sárospataktól Székesfehérvárig”. A Sárospataki Református Lapok a vallás és az egyház ellenségeivel szemben a „keresztény világnézet híveinek egy táborba tömörítését” hirdette, amit az Alkotmány, a Keresztényszocializmus, valamint a Gazdaszövetség is üdvözölt.148 1918 szeptemberében – éppen Raffay Sándor evangélikus püspöki beiktatása kapcsán – az Alkotmány egész oldalas vezércikke a keresztény összefogás fontosságát hangsúlyozta.149
Csernoch hercegprímás erőteljesen szorgalmazta a keresztény együttműködést, és mind Banghával, mind Prohászkával, mind a Néppárt vezetőivel igen jó viszonyt ápolt.150 A formálódó „keresztény koncentrációban” természetesen nem kaphatott helyet olyan toleráns, sőt filoszemitának tartott főpap, amilyen például a Tisza családhoz közel álló Baltazár Dezső, Debrecen kálvinista püspöke, Ágoston Péter könyvének kemény kritikusa volt.151
Jelen tanulmány a szerző Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán címmel 2008-ban megjelenő könyve 6. fejezetének rövidített és kissé átdolgozott változata.
Jegyzetek
1 Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001, 88.
2 Az Est, 1915. március 15.
3 Az Est, 1915. március 16.
4 Az Est, 1915. március 20.
5 1915/XVIII. tc. és 1915/XIX. tc.; Képviselőház, Irományok, 46. köt. 1148. sz. 90–111. és 1149. sz. 112–116. Már az utóbbi dokumentum megállapította: „A most folyó háborúban sajnálatos példák igazolták eddig is, hogy különösen az ellenséggel fajrokonságban álló néhány egyén faji érzéseit vagy önző egyéni érdekeit a hazának tartozó hűség és állampolgári kötelesség fölé” helyezte. (Uo. 113.)
6 Huszár Károly felszólalása. Az 1910–1915-i országgyűlés Képviselőháza (O. gy.) 573. ülés. 1915. IV. 28. Képviselőházi Napló (K. N.) XXVI. 385–390.
7 Uo. K. N. XXVI. 390.
8 O. gy. 581. ülés, 1915. V. 11. K. N. XXVII. 64., illetve Ábrahám Dezső és Huszár Károly a bankokról: uo. XXVII. 71–72.
9 Új Nemzedék, II. évf. 1915. november 28. 48.
10 Magyar Kultúra, III. évf. 1915. 495.
11 Magyar Kultúra, III. évf. 1915. 384.
12 Bolond Istók, 1916. január 2., 1916. január 9.
13 O. gy. 631. ülés. 1916. II. 23. K. N. XXIX. 363.
14 Uo.
15 Uo.
16 O. gy. 603. ülés. 1916. I. 4. K. N. XXVIII. 44–45.
17 O. gy. 604. ülés. 1916. I. 5. K. N. XXVIII. 74.
18 O. gy. 606. ülés. 1916. I. 11. K. N. XXVIII. 144.
19 O. gy. 642. ülés. 1916. VII. 11. K. N. XXX., 313.
20 O. gy. 643. ülés. 1916. VII. 12. K. N. XXX. 338–340.
21 O. gy. 621. ülés. 1916. II. 4. K. N. XXIX. 66. Tisza Nemzeti Munkapártjának eredendően bűnös, korrupt voltát a bal- és a jobboldal egyaránt vallotta. (Lásd Pogány József: A Munkapárt bűnei. Budapest, 1917.)
22 O. gy. 640. ülés. 1916. VII. 5. K. N. XXX. 208.
23 O. gy. 621. ülés. 1916. II. 4. K. N. XXIX. 57.
24 O. gy. 621. ülés. 1916. II. 4. K. N. XXIX. 64.
25 O. gy. 628. ülés. 1916. II. 17. K. N. XXIX. 278–279.
26 O. gy. 623. ülés. 1916. II. 10. K. N. XXIX. 137.
27 O. gy. 621. ülés. 1916. II. 4. K. N. XXIX. 50–57. és 641. ülés, 1916. VII. 6. K. N. XXX. 256. A felsőház ülésén Ullmann Adolf báró is a következőket mondta: „Sajnos a kereskedelmet társadalmunk széles köreiben mostohagyermeknek tekintik, és különösen amióta a háború folyik, mintegy divattá vált ezzel a gyermekkel lehetőleg mostohán bánni, mégpedig kivált erkölcsi szempontból.” (LXXVI ülés, 1917. II. 25. Felsőházi Napló IV. 176.)
28 O. gy. 643. ülés. 1916. VII. 12. K. N. XXX. 336. és 624. ülés, 1916. II. 11. 152.
29 O. gy. 622. ülés. 1916. II. 5. K. N. XXIX. 105.
30 O. gy. 651. ülés. 1916. VIII. 22. K. N. XXXI. 174.
31 O. gy. 643. ülés. 1916. VII. 12. K. N. XXX. 358.
32 Magyar Gazdák Szemléje, 1917. V–VI. 136–142.
33 A Barázda, 1917. 2. sz. VII. 2., 3.
34 Bp. Szfőv. Törvényhatósági bizottsága közgyűlése. 1915. október 11. Fővárosi Közlöny, 1915. 51. sz. 1953.
35 Népszava, 1917. szeptember 28. (Fővárosi tanárok gyűlése.)
36 OSZK Kézirattár. Quart. Hung., 2526. 47. kötet, 164.
37 Nagy Lajos: A menekülő ember. Szépirodalmi, Budapest, 1984, 58–59.
38 Jászi Oszkár: Válogatott levelei. (Szerk. Litván György – Varga János.) Magvető, Budapest, 1991, 221. (Saját kiemelésem.)
39 Gyurgyák János: i. m. 96.; Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1993, 184.
40 O. gy. 652. ülés. K. N. XXXI. 256–257.
41 O. gy. 652. ülés. 1916. VIII. 23. K. N. XXXI. 259.; Gyurgyák János: i. m. 96. (Egyébként egyedül a 652. ülésszak 96 oldalt foglal el a képviselőház naplóiban.)
42 Immanuel Geiss: The Civilian Dimension Of the War. In: H. Cecil – P. H. Liddle: Facing Armageddon. London, 1996, 20–21.
43 Gerald D. Feldman: The Great Disorder. New York, 1993, 61.
44 Wolfram Wette: Reichstag und Kriegsgewinnelei. Militärgeschichtliche Mitteilungen, 36. évf. 1984. 2. sz. 49.
45 Uo. 50–51.
46 Fregattkapitän Bogislaw von Selchowot idézi Volker Ullrich: Der nervöse Grossmacht. Frankfurt a. M., 1997, 586.
47 David Bronsen (ed.): Jews and Germans from 1860 to 1933. Heidelberg, 1979, 52.
48 Idézi I. Materna – H. J. Schreckenbach – B. Holtz (Hg.): Berichte der Berliner Polizeipräsidenten zur Stimmung und Lage der Bevölkerung in Berlin 1914–1918. Weimar, 1987, 299.
49 Werner Jochmann: Die Ausbreitung des Antisemitismus. In: W. E. Mosse (Hg.): Deutsches Judentum in Krieg und Revolution 1916–1923. Tübingen, 1971, 437.
50 Edmund Zechlin: Die deutsche Politik und die Juden im Ersten Weltkrieg. Göttingen, 1969, 525.
51 Olaf Blaschke: Katholizismus und Antisemitismus im deutschen Kaiserreich. Göttingen, 1997, 107.
52 O. gy. 692. ülés. K. N. XXXIII. 512–518.
53 O. gy. 687. ülés. K. N. XXXIII. 282.
54 O. gy. 689. ülés. K. N. XXXIII. 393.
55 O. gy. 698. ülés. K. N. XXXIV. 172.
56 O. gy. 699. ülés. K. N. XXXIV. 236.
57 O. gy. 700. ülés. K. N. XXXIV. 255.
58 O. gy. 700. ülés. K. N. XXXIV. 269.
59 O. gy. 709. ülés. K. N. XXXIV. 562. (Désy Zoltán volt az a függetlenségi párti képviselő, aki – még 1912-ben – „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte Lukács László munkapárti miniszterelnököt. 1913-ban a bíróság Désyt felmentette a rágalmazás vádja alól – védője egyébként Vázsonyi volt –, másnap Lukács lemondott, és Tisza István lett a miniszterelnök. Désy a függetlenségi ellenzék hőse lett, majd 1915-ben az orosz fronton hősi halált halt.
60 O. gy. 712. ülés. K. N. XXXV. 78–79.
61 O. gy. 716. ülés. K. N. XXXV. 185.
62 O. gy. 716. ülés. K. N. XXXV. 197.
63 O. gy. 716. ülés. K. N. XXXV. 207. – Batthyány Tivadar mondatai közben „Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Rekvirálni kellett volna! Megveszi a háború után egész Magyarországot!”
64 O. gy. 716. ülés. K. N. XXXV. 190. Károlyi József beszédét negatívan értékelte a Világ és Az Ujság, pozitívan az Új Nemzedék és a Magyar Kultúra.
65 O. gy. 716. ülés. K. N. XXXV. 190.
66 O. gy. 717. ülés. K. N. XXXV. 219.
67 O. gy. 717. ülés. K. N. XXXV. 219.
68 O. gy. 717. ülés. K. N. XXXV. 219.
69 O. gy. 717. ülés. K. N. XXXV. 228.
70 O. gy. 717. ülés. K. N. XXXV. 293.
71 O. gy. 719. ülés. K. N. XXXV. 301–303.
72 O. gy. 724. ülés. K. N. XXXV. 429–431.
73 O. gy. 745. ülés. K. N. XXXVII. 88.
74 O. gy. 745. ülés. K. N. XXXVII. 89.
75 Gyurgyák János: i. m. 692.
76 Szabolcsi Lajos: i. m. 184.
77 Vázsonyi-emlékkönyv. (Szerk. Kőszeg Ferenc.) Budapest, 1995, 102.
78 Egyenlőség, 1917. február 3. 1–2.
79 Uo. 2.
80 Magyar Kultúra, III. évf. 1915, 384.
81 Magyar Kultúra, V. évf. 1917, 816.
82 Magyar Kultúra, III. évf. 376., 495.; V. évf. 405., 1025.
83 Élet, VIII. évf. 1916. 1. sz. 146–148.; X. évf. 1918. 5. sz. 409.
84 Élet, X. évf. 1916. 2. sz. (Az egész októberi számnak ez a témája.)
85 Milotayról lásd Sipos Péter: Milotay István pályaképéhez. Századok, 105. évf. 1971. 3–4. sz. 709–735.
86 Új Nemzedék, II. évf. 1915. szeptember 26. 1. Érdemes itt is felfigyelni a harcias szóhasználatra, amely azonban nem volt új keletű. „A függetlenségiek olyanok, mint a nomád arabok. Mindenik a saját lován, a saját fegyvereivel, a saját szakállára harcol” – írta Sokfejűek című politikai karcolatában Mikszáth Kálmán, évtizedekkel korábban.
87 Szabolcsi Lajos: i. m. 1993, 193.
88 Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Új Mandátum, Budapest, 2003, 308. „Ekkor, a háború első két évében még baloldali és liberális szerzők sora ír a lapba: Csécsy Imre, Lakatos László, Boros László…” Lásd még: i. m. 314–318.
89 Milotay István Apáthy Istvánhoz, 1915. március 8. OSZK Kézirattár. Levelestár. (Kiemelés az eredetiben.)
90 Milotay István Apáthy Istvánhoz, 1915. november 18. OSZK Kézirattár. Levelestár.
91 Új Nemzedék, II. évf. 1915. 48. sz. 5.
92 Új Nemzedék, III. évf. 1916. 36. sz. 13.; 1916. 50. sz. 9–10.; 1917. 3. sz. 48.
93 Új Nemzedék, IV. évf. 1917. 2. sz. 34.; 1917. 5. sz. 88.
94 Új Nemzedék, IV. évf. 1917. 12. sz. 193–196.
95 Új Nemzedék, IV. évf. 1917. 32. sz. 509–510.
96 Új Nemzedék, IV. évf. 1917. 13. sz. 209–211. (Az eredetiben kiemelt szövegrész.)
97 Új Nemzedék, V. évf. 1918. 32. sz. 6.
98 Milotayt Szálasi későbbi propagandaminisztere, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály „Magyarország legnagyobb publicistájának” nevezte. (A zsidókérdés magyarországi irodalma. Budapest, 1943, 59.)
99 Mint Gyurgyák is megjegyezte, A Cél folyóirat „még bibliográfiai szinten sincs feldolgozva”. (I. m. 371.)
100 A fővárosi ügyekről: A Cél, VII. évf. 1916. 380–386., 453–457. A turánizmusról lásd az 5. fejezetben írottakat (Mészáros Gyula, Mezey István, Sassy Nagy Lajos cikkeit).
101 A szerkesztőbizottság tagjai – Bernát István, Bethlen István gróf, dr. Dodák Emil, dr. Giesswein Sándor, Horváth Ákos, Kemény Árpád báró, Mezey Gyula, Pekár Gyula – különféle konzervatív körökhöz tartoztak.
102 Altenburger, eléggé atipikus módon, biztosítási tisztviselő volt, aki 1915-ben – Németországból visszatérve – tette meg végleges fordulatát az antiszemitizmus és az antiliberalizmus felé. Kiss Sándor viszont, nagyon tipikus módon, tanárként, majd iskolaigazgatóként működött. (Szabó Miklós: i. m. 305.; Gyurgyák János: i. m. 680.)
103 A Cél, VIII. évf. 1917, 562–573. és 432–433.
104 A Cél, IX. évf. 1918, 2–11.
105 Háború és Bankuralom. Magyar Gazdák Szemléje, XXII. évf. 1917, 136–142.; A drágaság és a székesfőváros. Köztelek, XXV. évf. 1915. június 12.
106 Borsszem Jankó, 1916. január 2.; 1916. július 16.
107 Bolond Istók, 1915. január 31.; február 7.; február 14.; február 28. stb.
108 Léteznek szórványos adatok az újságok példányszámairól, de csak a napilapokat illetően.
A századelő sajtójáról legújabban l. Kiss Mária Rita tanulmányát: Századvég, 2001. 1. sz.
109 Kosztolányi Dezső: Éjszaka a vonaton. In: Füst. Hírlapi cikkek 1914–1920. (Szerk. Réz Pál.) Szépirodalmi, Budapest, 1970, 238–241.
110 Uo. 315–317.
111 Ady Endre művei. Publicisztikai írásai. (Szerk. Vezér Erzsébet.) Szépirodalmi, Budapest, 1977, 3:519–522.
112 Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918. München, 1974, 202.; Szabó Miklós: i. m. 256–260.; Gyurgyák János: i. m. 295–301.; Új Nemzedék, 1940. április 29. (nekrológ).
113 A katolikus sajtóakciót legrészletesebben dr. P. Burka Kelemen O. F. M.: Buttkay Antal O. F. M. Pápa, 1941 című műve írta le. Lásd még Bangha Béla S. J.: Összegyűjtött munkái. XXV. és XXVI. k. Budapest, 1941.; Nyisztor Zoltán: Bangha élete és művei. Budapest, 1941; Salacz Gábor: i. m. XXXI. fejezet; Szabó Miklós: i. m. 331–332.
114 Bangha Béla: i. m. XXV., XXVI. fej.; Salacz Gábor: i. m. XXXI. fej.; Keményfy K. Dániel: Háború és politika. Esztergom, 1917, 109.
115 Galántai József: Egyház és politika 1890–1918. Kossuth, Budapest, 1960, 191. Csernoch hercegprímás lojális maradt a református Tiszához, de a háború alatt közelebb került Bangha és Prohászka vonalához. Wolff Károlyról l. Wolff Károly élete, politikája, alkotása. (Szerk. Szigethy Endre.) Budapest, 1943, 38.
116 A Sajtó, III. évf. 1918. január 20.
117 Mária Kongregáció, XI. 1917–1918, 149.
118 A Sajtó, III. évf. 1918. január 20.
119 A Sajtó, III. évf. 1918. július.
120 A Sajtó, I. évf. 1916. december. „Első számunkat százezernél több példányban kapkodta szét a közönség.”
121 Keresztényszocializmus, 1918. szeptember 15.
122 Alkotmány, 1918. szeptember 18. Ezzel együtt az Alkotmány is nagyon messzire elment a szélsőséges antiszemitizmusban 1918 folyamán: nemcsak Prohászka írt A Cél számára, de az útszéli Burján Károly is az Alkotmányban (1918. október 6., 1918. október 13.).
123 Romsics Ignác: A Duna–Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–19-ben. Akadémiai, Budapest, 1982, 31.
124 Galántai József: i. m.; Dániel Szabó: The Crisis Of Dualism and the „New Compromise”. In: Mária Ormos – Béla K. Király (eds.): Hungary: Government and Politics 1848–2000. Boulder, 2001, 104–138.
125 Galántai József: i. m. 188. sk.
126 Uo. 189.; Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Akadémiai, Budapest, 1977, 58–80.
127 Somogyi Béla: A Keresztény Szocialista Néppárt programmja az igazság megvilágításában. Budapest, 1918.
128 A budapesti római katolikus egyházközségek első tíz éve. Budapest, 1930, 15–21., 90–94.
129 Huszadik Század, 1916. II. k. 320.
130 A Katolikus Népszövetség tíz éve 1908–1918. Budapest, 1918, 15.
131 Uo. 41–42., 58.
132 Alkotmány, 1918. március 12. (Mindegyik idézett beszédrészlet innen származik.)
133 Magyar Országgyűlési Almanach 1910–1915. (Szerk. Vásárhelyi Ferenc.) Budapest, 1910, 200.
134 Szabó Dániel: A Néppárt. Kandidátusi disszertáció kézirata. Budapest, 1983, 78.
135 Martinovich Sándor: A zsidókérdés. Pécs, 1918. 6.
136 Uo. 25.
137 Uo. 35. Az Egyenlőség szerint (1918. június 22.) Martinovich füzetét ingyen osztogatták a frontkatonák között, amit nehéz elhinni.
138 Bangha 1918. december 8-i levele. Püspöki Levéltár, Székesfehérvár, Prohászka Ottokár levelezése. A levél szóhasználata elárulja, hogy 1918 előtt keveset érintkeztek.
139 Szabó Miklós: i. m. 329.; Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. A napbaöltözött ember. Gondolat, Budapest, 1994, 162.
140 Raffay Sándor püspök önéletrajzi feljegyzései. Evangélikus Országos Levéltár, Budapest, 39.
141 Uo. 35.
142 Uo.
143 Gergely Jenő: i. m. 1977, 66–76.
144 A legújabb cikkek Prohászkáról: „Ma is megköveznék”. Magyar Narancs, 2004. január 8.; Akikre büszkék vagyunk. Élet és Irodalom, 2006. május 12.
145 Prepuk Anikó: Miért éppen recepció – Az izraelita vallás egyenjogúsítása az 1890-es években. In: Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. születésnapjára. (Szerk. Angi J. – Barta J.) Debrecen, 2000, 275–276.
146 Taubner Gizella: Prohászka Ottokár és az Esztergom című havilap 1896–1905 között. In: Prohászka Ottokár, Magyarország apostola és tanítója. (Szerk. Szabó F. – Mózessy G.) Szeged, 2002, 65–84.
147 Dr. Hajdu Miklós: Világnézetek csatája. In: Hevesi S. – Polnay J. – Patai J.: A magyar zsidó hadi archívum almanachja. Budapest, 1916, 36.
148 Világ, 1918. szeptember 26.
149 Alkotmány, 1918. szeptember 7.
150 Csernoch János, még új kalocsai érsekként 1911-ben „nyíltan hadat üzent a baloldalnak. Tiszával és a protestánsokkal való összefogás híveként sürgette, hogy koncentrálják a keresztény erőket a hit, az erkölcs és a haza védelmére.” (Gergely Jenő: i. m. 1977, 56.) Az esztergomi Prímási Levéltár őriz egy Csernoch hercegprímáshoz intézett érdekes Prohászka-levelet, 1918. szeptember 8-i keltezéssel. Ebben a püspök beszámol arról, hogy „a szociális hét nagyon jól sikerült, s reméljük, hogy szolgálni fogja a keresztény társadalom szerveződését”. Izgalmasabb azonban az alábbi bizalmas kérése: „Az itteni, hozzánk közelebb álló keresztény körökben nagyon félnek, hogy most a budapesti adófelügyelő nyugalomba vonulván (Gassner Pál), helyébe zsidót, valami Hahnt neveznek ki, ami ismert okokból [!] nem volna kívánatos. Azért írom ezt, hogy fölkérjem Eminenciádat, ha esetleg jónak tetszik látni [!], szóljon az illetékes miniszternek ez ügyben.” (Csernoch János magánlevelezése, Magánlevéltár, 20. doboz, 7/515. sz.) Jó volna tudni, mik lehettek az „ismert okok”, amelyek a zsidó Hahn adófelügyelőt annyira nemkívánatossá tették az egyház számára.
151 Alkotmány, 1918. augusztus 8.; Gyurgyák János: i. m. 410.