Forgács Pál életének utolsó földi állomásánál háromezer éves szavakat hívok segítségül vigasztalásul. Ezt olvassuk az 1. zsoltárban:
„Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolkodók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal.
És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen. Nem úgy a gonoszok, hanem, mint a polyva, amit szétszór a szél.
Azért nem állhatnak meg a gonoszok az ítéletben: sem a bűnösök az igazak gyülekezetében. Mert tudja az Úr az igazak útját; a gonoszok útja pedig elvész.”
Boldog embertől búcsúzunk, akire tökéletesen illenek a zsoltár elismerő szavai: a különféle politikai fordulatok soha nem kényszeríthették, hogy a „gonoszok tanácsa” szerint járjon, a „bűnösök útját” válassza, vagy beüljön az önelégültek csúfondáros székébe. Századunk történelmi aszályai idején is eleven, hervadhatatlan maradt, erős gyökerekkel találva mindig forrásra.
S itt hadd szóljak hozzátok, kik nélkül képtelen lett volna megvalósítani álmait, s fáradhatatlanul munkálkodni nemes céljain. Adjon vigasztalást az Örökkévaló a feleségnek, Flóra asszonynak, akivel 28 boldog évet töltött el szerelemben, Isten áldja meg gyermekeit, Józsefet, Annát és Flóra fiait, Gábort, Ferencet és unokáikat.
Akár meg is ütközhettek a zsoltár azon szavain, melyek a boldog emberről azt állítják, hogy az Úr törvényé-ben van gyönyörűsége, és arról gondolkodik éjjel-nappal.
Úgy tudom, Forgács Pál nem volt hívő ember, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy hitt volna Istenben. Isten azonban – és e pillanatban talán elégséges ez is számára – mindvégig hitt benne, hiszen „tudja az Úr az igazak útját”.
Az az ember, aki nemcsak saját gondjait hordozta, hanem felvállalta a munkás kisemberek, a proletárok jogaiért és érdekeiért való fáradhatatlan küzdelmet, azt tette, ami Isten akarata szerint való volt, engedte öntudatlanul, hogy az Örökkévaló elképzelései általa megvalósuljanak.
De itt, a nyitott sírnál nemcsak a tisztelettel teljes megemlékezés a dolgunk, hanem reménységünk megval-lása is. Ezen a ponton hadd idézzem Jóbot: „Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára porom felett megáll.”
A Megváltó, a Goél a Biblia népe számára nem elvont lelki lény volt. Goélnak nevezék azt, aki nemcsak a maga gondjával törődött, hanem ha valaki hozzátartozói közül eladósodott, azt – ha tehette – kiváltotta. Ő vette gondjaiba az örökös nélkül elhalt rokon özvegyét, mint Boár is. És ő volt a „vérbosszú rokon”, aki nem hagyta veszni övéi igazságát, méltóságát még önmaga élete kockáztatása árán sem. Ilyen Goél volt eltávozott szerettünk, barátunk és testvérünk is, de ez az Örökkévaló valóságos viszonya is hozzánk. Ilyen kezekbe tesszük vissza Forgács Pál életét.
Utolsó dolgunk itt a végső poszton az elbocsátás, az elengedés, mert azt mondta Isten: „porból vétettél, por vagy, ismét porrá leszel.” Visszaadjuk hát azt, ami porból vétetett a pornak. Mégis, könnyítse fájdalmatokat a Jeremiásnak adott és itt is érvényes vigasztalás: „Örökkévaló szeretettel szerettelek, ezért öleltelek magamhoz.”
Áldjon és őrizzen meg az Úr, ragyogtassa rád arcát, és könyörüljön meg rajtad. Fordítsa az Úr az ő arcát feléd, és adjon békességet neked.
Ámen.