Három és fél éves, 220–250 ezer áldozatot követelő háborúskodás után a múlt év végén Boszniában véget értek a harcok. Ám még most, a békeszerződés aláírása után fél évvel sem mondhatjuk, hogy ezzel egyben beköszöntött a béke is. A volt jugoszláv tagköztársaságok közül ugyanis Boszniára volt messze a legjellemzőbb a délszláv keveredés: a 44 százalékos relatív muzulmán többség mellett 31 százalék volt a szerbek, 17 százalék a horvátok és 6 százalék a „jugoszlávok” aránya. Ezért Bosznia csakis a délszláv együttélésnek ugyanazon az identifikációs alapján nyugodhatott, amelyen általában Jugoszlávia, míg a többi homogénebb tagköztársaság számára inkább kínálkozhatott a nemzetállami orientáció. Ezért volt a háború ott a legintenzívebb (hiszen a szerb és horvát nacionalizmusok elszabadulása után Boszniából nem lehetett más, mint – Zdravko Grebo kifejezésével élve – Jugoszlávia véres maradéka), és ezért ott a legnehezebb az új állami identitás és kohéziós modell megtalálása. Nem véletlen, hogy a Boszniáról rendezett nemzetközi tanácskozások döntései ellenére (amelyek mint legutóbb a június 2-i genfi konferencia is, rendre megerősítik a daytoni egyezményt) a három boszniai nemzet politikai kiegyezése fölöttébb lassan halad.
Az 1991 júniusában kirobbant háború a következő év márciusában érte el a függetlenségét 1991. október 15-én proklamáló Boszniát. A szerbek miként Horvátországban, úgy Boszniában is ragaszkodtak a függetlenedő köztársaságtól való elszakadás jogához (azaz a „Jugoszláviában maradás jogához”, ahogyan ők fogalmaztak). 1992. január 10-én Karadzsics elnökletével kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot – a névből később törölték a „boszniai” jelzőt –, majd a szarajevói kormány által rendezett függetlenségi népszavazás és Bosznia nemzetközi elismerése ellen tiltakozva április elejétől nyílt háborút robbantottak ki. Minthogy „megörökölték” a volt Jugoszláv Néphadsereg szinte teljes boszniai arzenálját, néhány hónap alatt elfoglalták a köztársaság kb. 70 százalékát. Bonyolította a helyzetet, hogy hamar felbomlott a horvátok és a bosnyák-muzulmánok szövetsége. 1992. július 5-én Boban vezetésével kikiáltották a Bosznia kb. 20 százalékára kiterjedő Hercegboszniai Horvát Közösséget (később köztársaságot), amely csak formálisan tekintette magát Bosznia részének, s Zágráb inspirálására nyitva tartotta a köztársaság szerb–horvát felosztásának lehetőségét. Részben ezért, részben mert a muzulmánok sokáig ragaszkodtak Bosznia teljes egységéhez – amit a kisebbségben lévő horvátok a szerbekhez hasonlóan okkal kifogásoltak –, horvát–muzulmán összecsapások kezdődtek, amelyek (1994 tavaszáig nyíltan folyó) különháborúba torkolltak, így a szarajevói kormány ellenőrzése alatt alig 10 százaléknyi területrész maradt. Bosznia felosztása katonailag ilyenformán már 1992-ben megtörtént (1993 augusztusában pedig muzulmán belháború is kitört Izetbegovic elnök és Abdic hívei közön), s ezután 1995 nyaráig lényegében állóháború zajlott.
Boszniában mutatkozott meg a legnyíltabban a délszláv háború különös kegyetlensége is, ami nemcsak az indulatok spontán kitöréséből fakadt, hanem a háború tudatos brutalizálásából. Etnikailag vegyes területeken ugyanis nem lehet nemzetállamokat teremteni etnikai tisztogatás nélkül. Ezzel pedig mindegyik fél élt (de főleg a szerbek), különben nem lehetett volna kikényszeríteni milliós tömegek kicserélődését.
A háború befejezésére több béketerv is született. Az első, 1992-es tervek szerint Bosznia kantonális föderációvá alakult volna át. Közülük a Coutilhiero-tervet mindhárom fél, a Vance–Owen-tervet pedig a szerbek utasították el. A három nemzetállam konföderációját előirányzó Owen–Stoltenberg-tervet (1993) viszont a muzulmánok vetették el, mert abban csak a végső felosztás előkészítését látták. 1994 júniusában az úgynevezett nemzetközi összekötő csoport (az USA, Oroszország, az NSZK, Anglia és Franciaország képviselői) új javaslatot tettek. Eszerint Bosznia laza, aszimmetrikus föderációvá alakulna át, területileg 51-49 százalékos arányban megosztva a bosnyák–horvát föderáció (amelyet az 1994. március 18-i bosnyák–horvát kiegyezés irányzott elő) és a szerb tagállam között. Ezt a tervet a bosnyákok, a horvátok és Belgrád elfogadta, csak a boszniai szerbek utasították el; ezért Belgrád 1994. augusztus 4-től embargó alá helyezte őket.
A katonai erőviszonyok megváltozása 1995-re Karadzsics államát is engedményekre kényszerítette. Az erőviszonyok átalakulása mögött a nagyhatalmak megváltozott délszláv politikája állt. Kezdetben a nagyhatalmak Jugoszlávia fenntartását szorgalmazták. Aztán az NSZK nyomására – amely elsőként helyezkedett arra az álláspontra, hogy a jugoszláv állam menthetetlen, s az EK délszláv politikájának diktálásával nagyhatalmi emancipálódását is reprezentálni akarta –, és mert a Szovjetunió szétesésével megszűnt a precedensteremtéstől való félelem, 1992. január 15-től (amikor az EK-államok elismerték Szlovéniát és Horvátországot) kezdődően elismerték a kivált köztársaságokat. Ettől kezdve a békeközvetítés és a humanitárius segélyezés mellett a háború lokalizálására koncentráltak. Ennek jegyében az ENSZ BT 1991. szeptember 26-án általános fegyverembargót rendelt el a térségre, majd az UNPROFOR hatáskörét kiterjesztette Boszniára is. A nagyhatalmak arra is törekedtek, hogy Szerbiát hosszú távon kimerítsék, ezért az ENSZ BT 1992. május 30-án gazdasági embargót rendelt el ellene. Az aktív béketeremtő beavatkozás azonban olyan terheket jelentett volna, amelynek vállalása egyik nagyhatalomnak sem volt stratégiai érdeke. Mi több, a válság maga is a nagyhatalmi vetélkedés színterévé vált (bár csak másodlagos színterévé, ezért sem lett 1991 1914-gyé). Az NSZK Zágrábot pártfogolta, az iszlám államok Szarajevót, az USA kivárt – így megmutathatta, hogy Európa önállóan egy helyi konfliktust sem képes megoldani – az orosz, a francia és az angol politika pedig inkább szerbofil volt. Bonyolította a helyzetet az iszlám európai térnyerésétől való félelem, az olasz–szlovén, a horvát–szlovén és a görög–macedón vita is.
A változást az USA aktivizálódása indította el 1994 elejétől. Az USA demonstrálni akarta az EU-val vívott „láthatatlan háborúban” aratott győzelmét, a délszláv válság elhúzódása pedig veszélyeztetni kezdte az amerikai–orosz viszonyt, a közel-keleti rendezést és Clinton újjáválasztási esélyeit. Ezért az USA támogatni kezdte a horvátok és a bosnyákok megerősítését (katonai tanácsadókkal, kiegyezésük kikényszerítésével, szemet hunyva a főleg az NSZK-ból és a Közel-Keletről származó fegyverimportjuk fölött, bár eközben a szerbek is importáltak fegyvert, ők főleg a FÁK-államokból). Továbbá az USA kieszközli a NATO-légierő bevetését a szerb haditechnikai fölény letörésére, s fokozta politikai nyomását Szerbiára a nyugati szerbek elszigetelése céljából. Ezért (és mert Milosevics és Karadzsics hatalmi vetélkedésbe keveredtek egymással) a gazdasági blokádtól már amúgy is megviselt Szerbia nem nyújtott nyílt katonai támogatást az önállóan csekély erejű nyugati szerb miniállamoknak 1995. augusztus–szeptember során sem, amikor a horvát–bosnyák erők visszafoglalták a lenini Krajinát és Bosznia egynegyedét. Emellett augusztus 30-ától két héten át a NATO-légierő is több hullámban támadta a szerb állásokat.
A katonai fordulat után a harcok elcsendesedtek, a daytoni (USA) tárgyalásokon pedig kidolgozták a békeszerződést. A nemzetközi összekötőcsoport javaslatát formába öntő békeszerződés hivatalos és ünnepélyes aláírására december 14-én Párizsban került sor, ahol nemcsak Milosevics, Tudjman és Izetbegovic elnökök, hanem tanúként Clinton, Kohl, Chirac, Major, Csernomirgyin és González (az utóbbi az EU képviseletében) is aláírták a szerződést. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovina eredeti határai megtartásával nemzetközi jogilag fennmarad, de belül két, széles önállósággal bíró országrészre osztják fel: a terület 51 százalékát birtokló bosnyák–horvát föderációra (amely a kantonális elven szerveződik majd) és a 49 százalékot felölelő szerb autonóm államra. Szarajevó egységes marad, és a föderáció része lesz, de fővárosa az uniónak is. A két országrész saját elnökkel, parlamenttel, kormánnyal rendelkezik majd, s a szövetségi hatóságok (kétkamarás parlament, 3x3 tagú elnökség, kormány) jogkörébe csak a külügyek, a külkereskedelem és a közös haderő fog tartozni; de egységes központi bank is létesül, és az alkotmány tiltani fogja bármelyik országrész kilépését a szövetségből. A menekültek hazatérhetnek és/vagy kárpótlásra lesznek jogosultak, a háborús bűnösöket felelősségre vonják, a frontokon demilitarizált övezet létesül. A békefolyamatra egy évig 60 ezres nemzetközi haderő felügyel (IFOR), akik között 20 ezer amerikai lesz. Még a nemzetközi jelenlét idején szabad választásokat kell rendezni.
A békeszerződés bonyolult kompromisszumok kényes és gyakran problematikus egyensúlya. Elméletileg bizonyára el lehet képzelni „jobbat és igazságosabbat”, de lényegében megfelelt az adott erőviszonyoknak, és mindhárom fél jogos igényeit figyelembe veszi. Az egyetlen értelmes, ma lehetséges megoldást próbálja meg formába önteni. Azt, hogy Bosznia maradjon fenn (nemzetközi jogilag, a mai államközi kapcsolatok alapelveinek szempontjából csak az lehetett az egyetlen kiindulópont, amit már az 1992. augusztusi londoni nemzetközi Jugoszlávia-konferencia is rögzített), de nem unitáris államként, hanem a muzulmánok, szerbek és horvátok államjogilag tagolt közösségeként.
A dayton–párizsi békeszerződés tehát decemberre véget vetett a harcoknak, ám csak a jövő fogja megmutatni, hogy valóban véget vetett-e a háborúnak. Számos nyitott kérdés megmaradt. Az első és legfontosabb az, hogy vajon lehetséges-e a multietnikus Bosznia, ha fenntarthatatlannak bizonyult a multietnikus Jugoszlávia? Elméletileg persze igen – Boszniában valóban volt tradíciója az együttélésnek is, továbbá önmagában a boszniai keveredés miatt még nem kell feltétlenül egy államban élnie az összes délszlávnak –, a gyakorlatban azonban, különösen a legközelebbi jövőben a mostani háború emléke lesz a meghatározó. S noha a harcok befejezését általában megkönnyebbülés fogadta, egyelőre még mindenki inkább vesztesnek érzi magát – a bosnyákok az unitarizmus elvetése miatt, a horvátok és főleg a szerbek az unióba kényszerítésük miatt. Mindenki elégedetlen, és tele van gyűlölettel. S bár a békeszerződés valóban jó kiindulópontot jelent, problematikus, hogy néhány neuralgikus pont tisztázását későbbre halasztotta. Így pl. a posavinai korridor pontos kijelölése és a közös haderő felállítása körül várhatók még feszültségek, s az sem teljesen világos, hogy az új status quo miképpen illeszkedik majd Bosznia és Horvátország előirányzott konföderációjához, valamint a boszniai szerb tagállam és Kis-Jugoszlávia kétoldalú kapcsolataihoz. Kérdés, hogy miképpen fog működni a gyakorlatban az a többszörösen összetett, aszimmetrikus államjogi struktúra, amelyet Boszniára előirányoztak: még a bosnyák–horvát föderáció áprilisban összeült alkotmányozó gyűlése is jóformán naponta (és néha komolytalan viták miatt) veszélybe került. Az alapprobléma persze az, hogy a békekötés mögött csak a nemzetközi nyomás és a háborús kimerültség állt – győztesnek csak a horvátok érezhetik magukat, de ők sem Boszniában –, s mindegyikükből hiányzott az együttélés szükségességébe és lehetségességébe vetett pozitív hit. Az igazi kulcskérdés ezért az, hogy vajon újjáéled-e a kölcsönös bizalom és a boszniai identitás (mégpedig valamilyen kezdeti szinten, lehetőleg még az IFOR-jelenlét idején, amelyet feltételezésünk szerint, aligha lehet majd egy év után megszüntetni), mert különben Boszniának nem lesz belső kohéziója. Az első jelek e tekintetben éppenhogy a kölcsönös bizalmatlanságról, a bosszúvágyról és a bosszútól való felélemről tanúskodtak. A „felégetett föld” taktikája, amit a horvátok a szerbeknek visszaadandó nyugat-boszniai városokban alkalmaztak, a horvát–muzulmán incidensek Mostarban, a szerbek rombolással egybefonódott exodusa a szarajevói városegyesítés idején, vagy a bosnyák vezetésen eluralkodni látszó revansista-iszlamizáló szellem nem sok jóval biztatnak. Még kevesebb jele van annak, hogy a háborús főbűnösöknek tekintett boszniai politikusok és tábornokok (mindenekelőtt Karadzsics és Mladics) az igazságszolgáltatás kezére kerüljenek – „büntetésük” valószínűleg kimerül majd lemondatásukban. Vagyis a Dayton óta eltelt hónapokban azt láthattuk, hogy miközben az egyezmény katonai része nagyjából zökkenőmentesen realizálódott, a politikai kiegyezés jóformán egy helyben topog.
Mindezen közel négy év háborúskodása után persze aligha kell csodálkoznunk. Az viszont biztató lehet, hogy Szerbia és Horvátország (egyelőre?) nincs abban a helyzetben, hogy szembeszállhasson a rendezéssel – e támasz nélkül pedig a boszniai szerbek és horvátok sem fognak. Továbbá mind a szerbek mind a horvátok vezetői között mindmáig fennmaradt egy olyan mag, amely hű maradt Bosznia integritásának eszméjéhez (ilyenformán a szarajevói állam és hadsereg a folyamatosan növekvő muzulmán túlsúly ellenére is megőrzött valemennyit a többnemzetiségű jellegből), s az ő szerepük az új korszakban növekedhet. Hasonlóképpen igen fontos lenne, hogy távozzon a régi nacionalista vezetőgarnitúra és hogy a hágai bíróságra kerüljenek azok, akik odavalók, mert csak így lehet a háborús felelősséget konkretizálni, és a kollektív nemzeti bűnösség csapdáját elkerülni. Az ígért nemzetközi pénzügyi segélyek beérkezése is nélkülözhetetlen, mert enélkül az újjáépítés és a gazdasági reintegráció (amelyek mintegy „megalapozhatnák” a politikai kiegyezést) aligha képzelhető el.
Sorsdöntőnek bizonyulhatnak a későbbi fejlemények irányának meghatározásában a békeszerződésben előirányzott választások, hiszen a mai boszniai politikai eliteknek (de igaz ez Szerbiára és alapjában véve Horvátországra is) lételeme a konfliktus, a „nemzetvédelem”. Leváltásuk ezért megkönnyítené a politikai kibontakozást és Bosznia újjáélesztését, újabb választási győzelmük viszont fenntartaná a nacionalizmus ördögi körét. A szövetségi és a tagállami szintre egyaránt kiterjedő választásokat a tervek szerint szeptember 14-én rendezik meg az EBESZ felügyelete alatt, várhatóan proporcionális rendszerben. Az első probléma ezzel kapcsolatban mindjárt a választások időpontja. Nem biztos, hogy szeptemberig összeállítható egy pontos választói névjegyzék, hiszen a lakosság számáról és lakhelyéről nincsenek egyértelmű adatok. A mostari helyhatósági választások elhalasztása is hasonló okokkal függ össze: a horvátok eredetileg nem akartak hozzájárulni a még vissza nem tért menekültek szavazásához. Ugyancsak kérdéses, hogy feloldható-e ilyen rövid idő alatt a boszniai államocskák háborús monolitizmusa. Ez pedig veszélyezteti a politikai esélyegyenlőséget, hiszen a háborús években a három nacionalista párt – a Szerb Demokrata Párt (SDS), a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) és a muzulmánok Demokratikus Akciópártja (SDA) – de facto egypártrendszerűvé alakította át „köztársaságait”; miközben népszerűségük megkopott – különösen az SDS és az SDA esetében – változatlanul uralják a hatalmi pozíciókat és szinte a teljes médiát. Az elmúlt hónapokban egyébként pártok és választási szövetségek tucatjai léptek fel, részben újonnan, részben a korábbi, de a háború idején az uralkodó pártok árnyékában vegetáló ellenzék aktivizálódása révén. A legkevésbé pluralizáltnak a horvát politikai színtér tűnik: ugyan a boszniai horvátok között is jelen vannak a horvátországi ellenzéki pártok helyi filiáléi, de befolyásuk csekély. A HDZ ellenpontját egyelőre inkább egyes politikai személyiségek (pl. S. Kljuic volt HDZ-vezető és a szarajevói integrista horvátok Nemzeti Tanácsa) és a boszniai katolikus egyház vezetői jelentik, azok, akik eleve ellenezték Bosznia etnikai alapú felosztását. A szerb politikai mező már jóval tagoltabb. Itt a Karadzsics vezette SDS-nek, miközben belső válságokkal küzd (lásd az elnöki és a kormányfői posztok körüli huzavonát), várhatóan egy sokszínű ellenzékkel kell szembenéznie. A legnagyobb ellenfélnek a D. Ilics vezette Szocialista Párt tűnik, mert számíthat Milosevics támogatására és a Pale (Karadzsics székhelye) és Banja Luka közötti regionális szembenállásra (a szocialisták az utóbbi városra koncentrálnak). Számításba veendők még a Független Szociáldemokraták (a mai boszniai szerb parlament független képviselőinek új pártja), Seselj Radikális Pártjának helyi filiáléja, a polgári centrum pozíciójára törekvő Banja Luka-i Liberális Párt, valamint a szarajevói integrálisra szerbek Polgári Tanácsa. Igaz, ezek közül csak a két utóbbi tekinthető a boszniai reintegráció valódi hívének, de még az is előrelépést jelentene, ha a szocialisták megtörnék Karadzsicsék hegemóniáját.
A szerbhez hasonlóan tagolt a bosnyák–muzulmán politikai színtér is, ahol az Izetbegovic-vezette SDA legnagyobb kihívója minden jel szerint H. Szilajdzic volt miniszterelnök új tömörülése, a Párt Bosznia-Hercegovináért lesz. De éledeznek a régebbi ellenzéki pártok, a szociáldemokraták és a liberálisok (e pártocskák többsége várhatóan Szilajdzichoz társul majd), sőt a volt „Nyugat-boszniai Autonóm Tartomány” 1995-ben Zágrábba menekült elnöke, F. Abdic is aktivizálódott, és Demokratikus Népi Közösség nevű pártja élén politizál. Abdicnak azonban, aki ma a polgári Bosznia és a horvátokkal való szövetség mellett érvel, nehéz lesz lemosnia magáról a csetnikekkel való kollaborálás vádját. Ezért lehet esélyesebb kihívó Szilajdzic, aki éppen az SDA-kormányzat erősödő revansista és iszlám szelleme miatt szakított az év elején addigi elvbarátaival – jól jellemzi ezt a változást az új bosnyák kormányfő, H. Muratovic nevezetes kijelentése arról, hogy ő Iránt második hazájának tekinti –, és ma a szekuláris és multinacionális polgári Bosznia újjáélesztése mellett agitál. Pártját az is megkülönbözteti a többitől, hogy többnemzetiségű szerveződésre törekszik (mert a többi párt általában, ha ideológiailag esetleg nem is nacionalista, szervezkedésében nemigen tudja átlépni a nemzeti kereteket), és mind egyértelműbb nyugati támogatást élvez, Szilajdzic programja valóban szimpatikus, ezért sokan őt tartják a jövő emberének – mások szerint viszont naiv, aki elfelejtette, hogy milyen politikai véget ért A. Markovics egykori jugoszláv kormányfő, aki 1990–91-ben szintén a Nyugat favoritjaként politizált az együttélés mellett. Mindenesetre ha Szilajdzic nemcsak verbális segítséget kapna, hanem gazdaságit is – különösen győzelme esetén, az újjáépítés külső beindításával –, akkor esélye lehetne ha egyelőre még nem is a többnemzetiségű együttélés feltámasztására (az mára csak a szarajevói és a tuzlai belső kerületekben maradt fenn), hanem legalább a három nemzet egymás mellett élése feltételeinek és kereteinek a kialakítására.
Végső soron azt mondhatjuk, hogy a boszniai muzulmánok, horvátok és szerbek laza föderatív államjogi struktúrával elképzelt uniójának életképessége kétes, de nem reménytelen. Sőt hosszú távon még az sem zárható ki (noha Izetbegovic és Tudjman 1995 júliusa óta többször is elvetette az effajta variációkat), hogy a boszniai unió azzal, hogy egyik tagállama Horvátországgal, a másik pedig Szerbiával kerül szoros kapcsolatba, újra létrehozza a régi Jugoszláviát – nem államként persze, hanem valamifajta regionális integrációként. Mindez azonban csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek. Nem kevésbé lehetséges, hogy csak szünet áll be a délszláv elkülönülési folyamatban (akár sokéves szünet), mert a mostani állapotok mögött számos esetleges és bizonytalan tényező áll. Ha például felbomlik a boszniai rendezést illető mostani nemzetközi egyetértés, azaz valamelyik szeparatista fél nagyhatalmi szövetségesre talál; ha a menekültek csak a saját hatóságaik felügyelte területekre térnek/térhetnek vissza, azaz a multietnikus össz-Bosznia egyes területi egységeinek etnikai „megtisztítottsága” megmarad; ha Szarajevót végleg eluralja az iszlám-revansista szellem – és még sorolhatnánk a kételyeket –, akkor egy idő után újraindul az elkülönülési folyamat, és Bosznia a nemzetiségi határok mentén végleg szétszakad. Akkor a daytoni béke valójában csak egy oktrojált fegyverszünet, amely létrehozza Boszniának mint összetett államnak azokat a belső egységeit, amelyek egy átmeneti periódus után újra elkezdik a harcot az önrendelkezésért, mint 1991-ben tették azt az 1945-ben létrehozott jugoszláv föderáció tagköztársaságai.