Magyarországon szerves fejlődésről szinte alig beszélhetünk, mivel az állam egyházpolitikai befolyása évtizedek óta megakadályozza, hogy a vallási élet saját belső törvényszerűségei szerint alakuljon. Meggyőződésünk szerint a hívők száma, felekezeti aránya stb. teljesen más vallási rétegződést és struktúrát mutatna, ha államhatalmi eszközökkel folyamatosan nem avatkoznának be a természetes folyamatokba. E beavatkozásnak sok esetben (még a pártállam idején is) nem az állam, hanem – éppen a megújulás útját kereső – egyes nagyegyházak a kezdeményezői, amelyek pozícióik megtartásához államhatalmi eszközöket kívánnak igénybe venni.
Az MSZP–SZDSZ-koalíció egyházpolitikája – ha lehet ilyenről beszélni – pozitív változást e területen nem hozott.
Az állam és az egyház szétválasztása, valamint a kormányprogramban meghirdetett egyházpolitikai koncepció megvalósítása helyett részben a kommunista idők jegyeit viselő, részben pedig az Antall-kormány által felidézett Horthy-éra egyházpolitikájának egyvelege van kialakulóban.
A jelenlegi egyházpolitika folytatja azt a gyakorlatot, melynek következtében az egyházi (teológiai) kérdések politikai rangra emelkednek. Ennek fő célja láthatóan az, hogy bizonyos egyházi körök a maguk elképzeléseit államhatalmi segítséggel hajtsák végre. A kulisszák mögötti alkudozásokról kiszivárgó hírekből azonban megállapítható, hogy a háttérben ezúttal is elsősorban a pénz és a hatalom áll a középpontban, s kevésbé a „kegyességi célok”. A kegyeskedések sok esetben inkább csak ezek elkendőzésére szolgálnak.
Magyarországon még nem dőlt el, hogy az állam és az egyház viszonyát a szabadság vagy a gyámság fogja-e jellemezni, és a nagyegyházak az állam kliensei vagy saját lábukon álló, életerős, autonóm szervezetek lesznek-e. Kérdés az is, hogy az egyházak államhoz való viszonyát a gyakorlatban is a törvény előtti egyenlőség, az állami be nem avatkozás, vagy éppen a protekcionizmus fogja-e jellemezni. Annyi mindenesetre látszik, hogy az előző kormány által bevezetett privilégiumokban, a vallási kisebbségek jogait sértő megkülönböztető bánásmódban lényegi változás nem történt. Az egyház továbbra is „szent tehén”, amelyhez még a Bokros-csomag sem mert hozzányúlni.
Az egyházpolitikának e károsan nagy befolyása az egyházi életre megítélésünk szerint részben az előző kormány rossz gyakorlatának szinte kritikátlan folytatásából, részben abból az egyházi attitűdből fakad, amely fél a szabadsággal együtt járó kihívásoktól és a demokratikus viszonyok között természetes vallási szabadversenytől. Amikor az állam partnerré válik ebben, akkor nemcsak az egyházi megújulást gátolja, hanem a civil társadalom szuverenitását és bizonyos értelemben az állampolgári jogokat is sérti. Erre utal a vallásszabadság jogi garanciáit megteremtő 1990. évi IV. törvény szüntelen támadása és demokratikus elveinek egyre következetesebb megkérdőjelezése is. Még az ismert katolikus vallásszociológus, Tomka Miklós is azt írja, hogy „az egyházak jogi státusának kérdése megoldatlan”. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak, hiszen jogi szempontból az egyházak társadalmi és jogi státusa teljes mértékben rendezett. Más kérdés, hogy annak formája nem tetszik egyeseknek. Lassan tipikusnak nevezhető az az egyházi magatartás, amely a neki nem tetsző formában rendezett viszonyokat rendezetlennek mondja. Minden addig „rendezetlen”, amíg a kritikusok saját felekezeti céljaival összhangba nem kerül.
Ez derül ki Tomka Miklós „kísérletéből” is, mellyel a megújulásra irányuló egyházi törekvéseket „egységes szociológiai keretbe” kívánta volna foglalni. A kísérlet ezúttal nem sikerülhetett, mivel a felekezeti látószög csak annyit tett lehetővé, hogy tudományosnak szánt terminológiában ismertesse a katolikus egyház több helyen hangoztatott és leírt, a közvélemény által is jól ismert hosszú távú céljait. Ez az eljárás ugyan messze esik a szociológiának mint objektív, empirikus társadalomtudománynak a bevett módszereitől, arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy felhívja a figyelmet a tárgyilagos kutatások eredményeire építő, felekezeti elfogultságtól mentes magyar vallásszociológia megteremtésének szükségességére.
Ez esetben feltehetően elkerülhető lenne az a leegyszerűsítő besorolás, amely a felekezeteket egy csuklómozdulattal nagyegyházakra és szektákra osztja fel, s a „kisegyházak” és a „szekta” kifejezést szinonimaként használja. Ez a szociológia területétől meglehetősen idegen és szakszerűtlen megközelítés sérti a lelkiismereti és vallásszabadságot is. Nyilván ezért szeretné Tomka Miklós „rendezni” az egyházak jogi státusát, miszerint egyház az, akit a riválisok annak mondanak. Az úgynevezett „szektákra” (értsd: kisegyházakra) vonatkozó jellemzők felsorolása is inkább a hangulatkeltés, mint a szociológiai elemzés kategóriájába tartozik. Elég újságot olvasni ahhoz, hogy bárki észrevehesse: a kisegyházaknak az államhoz, társadalomhoz, politikához való viszonya mennyire változó, s hogy a nagyegyházakon belül is jócskán találhatók a (tomkai mércével mért) „szektás” megnyilvánulások. A kisegyházakra alkalmazott – már-már demagóg – sémák (például ellentársadalmak, radikális és kizáró hit forrásai, világgal szembeni kritika stb.) alkalmazhatók a nagyegyházakon belüli csoportokra is. Míg vannak olyan kisegyházak, melyek nem tartják magukat távol például a közélettől vagy az adózástól, ami alól egyébként éppen a nagyegyházak igyekeznek egyre-másra kihúzni magukat. Ha pedig már az egyház megújulásáról beszélünk, nem teljes a kép a hagyományos egyházi kereteken kívül zajló megújulási mozgalmak említése nélkül. Sokan ugyanis úgy vélik, hogy nem akarják az életüket azzal tölteni, hogy egy megmerevedett, a saját pozícióit körme szakadtáig védelmező bürokratikus szervezet korlátain belül újítgassanak, hanem a szélmalomharcok helyett új utakat keresnek, vagy visszatérnek a „forráshoz”, egy jóval korábbi tradícióhoz. A lelkiismereti szabadság magában foglalja az ehhez való jogot is, mint ahogyan ki-ki belátása szerint választhatja saját történelmi szervezetének megújítását is. Helyes, ha ezeket a folyamatokat sem állami eszközökkel, sem áltudományos tanulmányokkal nem próbálják manipulálni.
Görbicz Tamás
TEDISZ (Teljesevangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség)
Minthogy a fenti vitairat kevéssel hetilapunk – utolsó – lapzártája előtt érkezett szerkesztőségünkbe, így Tompa Miklósnak, sajnos, már nincs módja a reflexióra. Úgy véljük hát, az a legtisztességesebb, ha írása néhány kifogásolt tézisét emlékeztetőképp megismételjük. Már csak azért is, mert miközben magunk is készséggel elismerjük, hogy „nem teljes a kép a hagyományos egyházi kereteken kívül zajló megújulási mozgalmak nélkül”, úgy véljük, Tomka írására korántsem a „felekezeti látószög”, a „vallási szabadverseny” elleni „áltudományos manipuláció” a jellemző, és maga a szerző tiltakozna a leginkább az „államhatalmi gyámság” és cinkos politikai érdekközösség visszaállítása ellen. Ám, ítéljen maga az olvasó:
„Az egyházfejlődés kezdőpontját a szociológia (minden negatív mellékzönge nélkül) szektának nevezi. Ez a kifejezés a még csak rövid ideje létező, viszonylag kevéssé intézményesült, kis létszámú vallási közösségek szervezeti rendjét jelenti. A kisegyházak a közvetlen és személyes élmény és kapcsolatrendszer helyei, a radikális és kizáró hit forrásai, »ellentársadalmak«. Nagyságuk akadályozza erőteljesebb közéleti szerepvállalásukat. A világgal szembeni kritikájuk miatt azt egyébként sem tartanák kívánatosnak. Tehát önellátóak és távol tartják magukat az államtól, a politikától, esetenként az adózástól, a tömegkommunikációtól és az iskolától is. (…)
Akik nemcsak a vallás értékéről, hanem időtállóságáról és társadalmi maradandóságáról is meg vannak győződve, azok a társadalom minden területén való jelenlétet és az el nem különülő egyházi részvételt sürgetik. Akik félnek az elvallástalanodástól, azok olyan társadalomra vágynak, amely különböző autonóm csoportok, kezdemények és intézmények laza összessége, és amelyben az egyház egy lenne e csoportok között: identitását elkülönülve őrizve, mégis a társadalmat is szolgálva. Az egyház és egyéb intézmények közötti konfliktusok az elzárkózó álláspontot erősítik.”
- Vita [8]