Kende Péter könyve nemcsak okos, hanem mélyen morális tartalmú könyv is. Nem egészen a véletlen hozta, hogy a benne foglalt írásokat, melyek az 1989–90-es rendszerváltozástól várható társadalmi-politikai esélyeket latolgatják, nem tudom elválasztani Tamás Gáspár Miklós újabb írásainak, és főleg a legutóbbinak: a Közjó és államrezon című megrendítő látleletnek már-már apokaliptikus hangulatú mondanivalójától. Mindkét szerző a közjóra figyelő értelmiség legbensőbb vágyait, reményeit és kételyeit szólaltatja meg. Amit Kende 1988–1994 közötti írásaiban, minden várható nehézség ellenére reményt keltő – noha távolról sem egyértelműen optimista – lehetőségként tár elénk, az TGM-nél egy nagy kudarc leírása.
Kende Péter is szüntelenül azon gondolkodott, hogy egészséges irányba fejlődhet-e, fejleszthető-e az új Kelet-Közép-Európa, s persze elsősorban annak még nem is olyan régen sokra becsült tagja: a régebben az „egyedül vagyunk” önkínzó és önigazoló gondolatkörébe burkolózott Magyarország. TGM látlelete szerint a latolgatás ideje elmúlt, a régió és különösképpen Magyarország rendszerváltoztató fordulata kudarcba fulladt. Az előző évtizedek hagyatéka túlságosan beivódott a közgondolkodásba; az újnak nem volt a közgondolkodás által támogatott, a politikai közösséget egybefogó eszménye: ami volt – tehetjük mi hozzá Kende Péter szellemében – az a közjó szolgálatát egy mitizált és belsőleg zavaros nemzeti tudatra próbálta – sikertelenül – építeni. Az 1989-es rendszerváltozás mintája – írja TGM – „a nyugati liberális demokrácia és a nyugati szabadelvű-demokratikus kapitalizmus” gondolata volt, ám ezt az ideált Kelet-Közép-Európa nem ösztönző utópiaként, hanem vagy naivan hiányos ismeretekkel vagy még inkább az „ez így van” beletörődés szkepticizmusával fogadta el. S amikor sor került a Nyugaton jól, belső gondjai ellenére is egészségesen működő rendszerhez való alkalmazkodásra, a széles néprétegek, de még az eredetileg „rózsaszínű” (akár „balközép”, akár „jobbközép”) értelmiség túlnyomó része is kiábrándult ebből a szkeptikusan fogadott ideálból. (Sokan persze el se fogadták ezt az ideált.) Itt állunk a politikai közösséget összefogó, a széles közvélemény által többé-kevésbé egységesen értelmezett tradíciók, modern, társadalmilag elfogadott irányító eszmék, autoritások nélkül; a politikai intézmények becsülete a nullával egyenlő; az egyéni-önös érdekeket józan keretbe foglaló, ha kell, áldozatos patriotizmusra is kész közszellem még a közvéleményt formáló értelmiségből is kiveszett.
Miről szól Kende Péter könyve? Úgy gondolom, felfogása lényegét egy rövid, 1994-ben írt tanulmánya foglalja össze a legtömörebben; tartalma, a benne taglalt gondolatok szinte azonosak TGM problémáival: „Politikai közösség és nemzet.” Az írás arról szól, hogy milyen feltételek volnának szükségesek ahhoz, hogy a kelet-közép-európai nemzetek jól működő politikai közösségekké alakuljanak. Elemzéseket olvashatunk benne a politikai közösség fogalmáról és típusairól, politikai közösség és állam viszonyáról, kiemelve azt a találó gondolatot, hogy nálunk voltaképpen „az állam és a társadalom kettőssége tölti ki a politikum fogalmi körét” (talán ezért szeretünk ellenzékiek lenni – tehetjük hozzá); pedig „az állam mögöttes területe nem a »társadalom« úgy általában, hanem a politikai közösség”. Ez a politikai közösség modern viszonyok között azonos a nemzeti közösség fogalmával.
De a nemzeti közösség fogalma is további elemzésre szorul. Kende írásai jó példái annak, hogy az „urbánusnak” tartott oldal mennyire nem érzéketlen a nemzeti probléma iránt – könyvének majdnem kétharmad része a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. Az ő számára a nemzet nem valamiféle zavaró, ezért mellőzendő tényező, ellenkezőleg: máig is legfontosabb kerete a politikai közösségnek. Persze nem mindegy, hogy a nemzeti közösség milyen típusáról van szó. Kende itt az ismert két típusra utal: a francia fejlődés által kialakított államnemzet-típusra, mely eredetileg nem kevésbé volt heterogén népességű, sőt etnikailag sem volt egyneműbb, mint a kelet-közép-európai régió, de benne az egy területen, egy államalakulat alá tartozó egész népesség homogenizálódása, hosszú folyamatként, fokozatosan már korán végbement, még mielőtt az eredetileg heterogén népcsoportok „nemzeti tudatra” ébredtek volna. A nemzetfejlődésnek ez az útja az ősi eltérő etnikai csoporttudatokat legfeljebb másod- vagy harmadlagos tudat- és mentalitástartalomként éltette tovább. Kende ennek a típusnak az előnyét elsősorban abban jelöli meg, hogy keretei között (persze súlyos forradalmak árán s a világgazdaságban elfoglalt előnyös helyzet hatására) a nép viszonylag korán emelkedett a nemzet „sáncai” közé, lett alattvalóból öntudatos állampolgár, elősegítve így a nemzetnek mint jól működő politikai közösségnek a működését. A másik a „német út” – a szerző itt találóan veti össze a peuple és a Volk egymástól sok szempontból eltérő tartalmú fogalmait –, melyben a nemzet kulturális, sőt vérségi közösségként definiálja magát. Ez az „organikus” nemzeteszme, mely mint közismert, jellemzője a kelet-közép-európai régió népeinek is, s melynek uralmát – a nemzeti öntudatot elnyomó szovjet uralom évtizedei után – a rendszerváltozás a legtöbb helyen végletesen megerősítette, éppen a nemzeti-politikai közösség belső tartalmát torzította és torzítja el, akadályozva a felelős állampolgári öntudat kibontakozását. Gátló tényező a Kende által Bibótól átvett, találóan „a gyengeség sovinizmusának” nevezett jelenségcsoport; a res publica helyett a „res mythikába” menekülés („a res publica hiánya főleg szabadságdeficitet” jelent – írja Kende –, „amennyiben az organikus nemzettest logikájának megfelelően a társadalom érdektagozódása és akarati többszínűsége tagadásba vétetik, az állampolgári részvételre és vitára alapozott döntési procedúrák helyébe pedig az erőszakosan kikényszerített fiktív Egység lép…”). Ez a típus aláássa vagy legalábbis gátolja az egyén morális felelősségét, mert a nemzet morális-etikai közösség is – hangsúlyozza Kende, közvetlenül is utalva TGM egyik 1993-as írására; végül: az „organikus” felfogás nehezen fogadja be, s gyanakodva figyeli a kívülről jövő hatásokat, s így kevéssé tud különbséget tenni jó és rossz külső hatás között. Mindehhez egy gondolatot szeretnék hozzátenni: nálunk régebben nemcsak a heterogén összetételű polgárság tekintélyes része – miközben gazdasági hatalommá vált – szorult a nemzeti közösségben politikai szempontból marginális helyzetbe; azt sem feledhetjük, hogy a parasztság és a munkásság széles rétegeinek „nemzetbe emelkedését” nem annyira 1848 vagy az 1956-os pillanatok, s még az 1945-ös földreform is csak részlegesen és időlegesen határozták meg, hanem nem kis mértékben torz eszmerendszerek „segítették elő”: régebben a fasiszta „néptársi” eszme, 1947 után a „létező szocializmus” eszmeköre. A nép legalábbis egy részének a nemzet „sáncaiba” emelkedése így nem járt együtt alattvalói mivoltának (és tudatának) igazi átalakulásával, s amit ezen a téren a magyar társadalom viszonylag rövid demokratikus periódusai pozitív irányban végeztek, azt a létező szocializmus hosszú évtizedei messzemenően visszavonták.
A kelet-közép-európai régió egészséges fejlődési útra állásának feltételeit keresi, latolgatja Kende minden tanulmánya. A szerző – s ez talán egy kicsit „régi” radikális-racionalista hagyomány – merészen jár a fogalomalkotás vagy a – néhol vitatható kritériumok alapján végzett – tipogolizálás útján. Így találkozunk írásaiban a kelet-közép-európai nacionalizmusok jobb megvilágítását szolgáló olyan fogalmakkal, mint a „népi” és az „apparátus”-nacionalizmus megkülönböztetése, hozzátéve ehhez, hogy esetenként a két fogalom össze is kapcsolódhat egymással. Nacionalizmustipológiája az újabb tapasztalatok alapján még bővíthető is volna: nemcsak arról van szó, hogy alig van régiónkban ország, mely magát nyíltan nacionalista-sovinisztának merné vallani – ezzel szemben kifejlődtek az álcázott sovinizmusok formái. Elég, ha egyre utalok: arra, ahogyan egy-egy ország, miközben alapszerződést köt egy másikkal, előre kisebbségellenes döntéseket hoz, nem alaptalanul bízva abban, hogy a Nyugat elsősorban kelet-európai nyugalmat akar, s a nemzetiségi problémák formális megoldásával is megelégszik. Ezt a gondolkodást a volt Jugoszláviában zajló háború egyelőre csak megerősítette. Mindezek alapján teljesen érthető, s csak helyeselhető, hogy Kende Péter kevert és soknemzetiségű régiónk számára a legfőbb rossznak a „nemzetállami” felfogást tekinti, mint a balkanizálódás felé vezető út egyik – ha nem a legfontosabb – eszmei összetevőjét.
A politikai közösségként funkcionáló nemzet probémakörének csupán más vetületei a könyvnek a demokráciával, a hiányos, töredezett, de mégis létező demokratikus hagyományokkal foglalkozó fejezetei. Az egészséges politikai közösség utáni vágy indítja a szerzőt arra, hogy kísérletet tegyen egy, a patrióta-állampolgári létet támogató, hazánkban bizonyos történeti hagyományként is létező, összefogó politikai eszme kigondolására. Az eszmei űr kitöltésére a köztársaság, a republikánusság eszméjét javasolja, „mint nemzeti hagyományt és mint egyetemes értéket”; megint nagyon TGM-hez hasonló indíttatásból fordul szembe „a republikánus érzelem lagymatagságával”, mely mögött „az intézmények formális rendje iránti relatív érdektelenséget” ismeri fel. Az egészséges politikai közösség utáni vágy keretében merül fel Kende könyvében (s egy legújabban megjelent kitűnő tanulmányában) a zsidókérdés és az antiszemitizmus is. Őt nem egyszerűen az antiszemitizmus kritikája vezérli, hanem az utak keresése, hogy – legalábbis nálunk, Magyarországon, ahol mélyen gyökerező „népi” antiszemitizmusról már kevéssé beszélhetünk – a ma egyedül eleven, mert elevenen tartott értelmiségi antiszemitizmust hogyan lehetne visszaszorítani, s az egész problémakört, persze a nyílt és kendőzetlen szókimondás és érvelő vita útján nyugvópontra juttatni.
S ez a patrióta politikai közösségvágy indította a szerzőt arra, hogy – az elsők között – már viszonylag korán foglalkozzék azzal a problémával, hogy a kádárizmus mint örökség mit jelent a politikai közösség, a politikai kultúra szempontjából? Vannak-e tovább élő, sőt esetleg megőrzendő vonásai? Úgy látom, talán ez az egyetlen kérdés, melyben a szerző egy kicsit túl optimistának bizonyult. Nem pusztán abban, hogy a szocializmus „eszmei örökségének” néhány elemét pozitívumként említi: a társadalmi egyenlőség megnőtt tudatát; azt a tényt, hogy „a mai magyar társadalom nem fogad el akármilyen jövedelemelosztást. Szocialistának mondható abban az értelemben, ahogyan a huszadik századnak ebben a második felében Európa minden nemzete az. Vagyis a magyar közvélemény is igényli a jövedelmi különbségek korrekcióját, a létminimum biztosítását, a legszükségesebb szociális hálók fenntartását; a magánkezdeményezés igenlését; a pragmatikus magatartásformák terjedését; s végül még a szocialista rendszer álinternacionalizmusának közvéleményre gyakorolt hatásában is lát némi pozitívumot: ez is közrejátszik abban, hogy a közvélemény széles köre utasítja el a szélsőségesen felfogott „nemzeti öncélúság” eszméit. S a következtetése: „nem volt igaza Faludy Györgynek, amikor azt hitte, hogy az országot Ázsiába tolták át”.
Nem arról van szó, hogy ezek a gondolatok ne tartalmaznának viszonylagos igazságokat. De azóta tudjuk, megtapasztaltuk, milyen készületlen volt az ország népe – és frissen alakuló politikai elitje – a változásokkal együtt járó nehézségekre. Nagyon is igazat kell adni azoknak, akik a „legvidámabb barakk”-szindrómát (mely nemcsak eszmei, hanem gyakorlati, tényleges részletelőnyök révén alakult ki) az új nehézségek leküzdését nem segítő örökségnek tekintik. Az évtizedek alatt szétzilált, majd valamelyest szabadabban élő magyar társadalom, melyet depolitizáltak, melynek igazi érdekvédelmi szervezeteit megsemmisítették, mely még a „bársonyos forradalom” jelszavát sem tudta kitermelni magából; melyet a régi rendszer gyűlölete sem tartott – ha átmenetileg is – össze, egyelőre még távol van egy egészséges politikai közösségtől.
Erre a helyzetre építi TGM – nem véletlenül Rousseau-ra, az egyik első nagy preromantikus kultúrkritikusra hivatkozó – kritikáját. De reálisan tudjuk-e értékelni a rendszerváltó liberális demokrácia, a piacgazdaság, az áldozathozatalra is képes polgári patriotizmus állapotát régiónkban és főleg Magyarországon, ha jelenlegi hullámvölgybe kerülésének okait nem elemezzük, csak egy szomorú tényállást regisztrálunk, a „mindent elölről kell kezdeni” gondolata jegyében? Kende Péter 1987–1994 között írt tanulmányai, az ő tisztázó szándékú racionalizmusa, miközben számos ponton TGM-ével rokon gondolatokat fejt ki, egyúttal némileg vitázó ellenképe is TGM izgató-izgalmas gondolatainak. Már csak azért is, mert Kende tudatában van az időtényező jelentőségének, s szellemi tapasztalati révén fölkészült egy szükségképpen hosszú folyamat esetleg még nagyobb megpróbáltatásaira is. De azért ne feledjük el az önmagát tegnap még szabadelvűnek tartott értelmiség dezertáló hajlamait…
- Szemle [6]