Dehogyis foglalok érdemben állást az Alkotmánybíróság 21/1996 (V. 17.) AB-határozatával kapcsolatban, mely lehetővé teszi a törvényalkotók és bírák számára, hogy korlátozzák a homoszexuális jogvédő és egyéb egyletekbe belépni óhajtó fiatalkorúak egyesülési jogát. Semmi szükségem arra, hogy az erény, teszem azt Seszták Ágnes bűvöletes képében sólyomszárnyon fölém szálljon, és tar fejemre pottyintsa megsemmisítő bírálatát. A szóban forgó határozatot már csak azért sem értékelem, mert megkerülhető. Én például a meleg társulások irányítóinak a helyében egyáltalán nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a sarkig kitárt kapukat minden életkor számára alapszabály biztosítsa – megelégednék azzal, amit hasonló nyugat-európai egyesületek értek el: hogy e kapukban nem ellenőrzik a személyi igazolványokat. A formális tagságnál ugyanis fontosabb, hogy az arra igényt tartók részt vehessenek a közösség életében és munkájában. Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg, és azok számára, akiket az efféle – morálisan vitatható törvényeket nem túlzottan tisztelő – felfogás bosszant vagy dühít, üstöllést vissza is vonom.
De az indokolás! Az indokolás bájos zenéje! Ez a határozat tárgyánál és tartalmánál jelentékenyebb szellemi konstrukció betekintést enged kilenc nagy tudású, komoly úr lelki háztartásába. Előítélet-mentes, felvilágosult tudósok ők, nem győzik hangsúlyozni, hogy „Az Alkotmánybíróság nem minősíti a homoszexualitást erkölcsi szempontból”, hanem „a közerkölcs minősítését mellőző, semleges úton” ítélik meg ezt, és ha történetesen „természet elleni fajtalanságot” emlegetnek vele kapcsolatban, akkor idézőjelek közé teszik, s ily módon semlegesítik ezt a kifejezést. „Ez a semlegesség lehetséges az ebben az ügyben elvégzett alkotmányértelmezésnél is annak ellenére, hogy az alkotmány kifejezetten a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének védelmére ad jogot.”
Első pillantásra úgy tetszik, mintha a homoszexualitás az alkotmánybírák semleges megítélése szerint testi, szellemi vagy erkölcsi károsodást okozna. Ha ez nem így volna, akkor a gyermekeket – pontosabban: a fiatalkorúakat – nem illetné meg az a jog, hogy az állam védje őket a homoszexuális hatásokkal szemben. Felvethetnénk a kérdést, hogy ez esetben milyen természetű károsodásra gondolnak az alkotmánybírák? Testire? Szellemire? Erkölcsire? Érezhetik-e magukat, vagy akár a mi mai uralkodó kultúránkat testi, szellemi és erkölcsi fölényben, ha mondjuk a klasszikus görög kultúrára pillantanak vissza? Az alkotmánybírák megemlítik ugyan, hogy a betegségelmélet „divatjamúlt”, de mi különbözteti meg a betegségelméletet a károsodáselmélettől?
Az indokolás kikerüli ezt a csapdát, azt állítva, hogy a gyermek erkölcsi fejlődését nem homoszexuálissá válásának lehetősége veszélyezteti, hanem az, ha „az ilyen sorskérdésben való döntéshez szükséges érettség híján kényszerpályára kerül”: ezzel teljes személyiségének testi, szellemi és erkölcsi fejlődését károsítja meg. Aki tehát valamely meleg egyesülethez csatlakozik, az – e lépés morális megítélésétől függetlenül – tragédiákkal terhes döntést hoz, az egzisztenciális bizonytalanság szférájába száműzi magát, életfogytiglan és visszavonhatatlanul: a homoszexualitás nyilvános vállalását az indokolás önmagát mulatságosan leleplezve a terméketlenné tétellel hozza közös nevezőre.
„Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre” – ez a mondat nem hagy kétséget afelől, hogy mit ért a magas testület semlegességen. A homoszexualitásról nem mond erkölcsi véleményt, de aki magára vállalja ezt az erkölcsileg nem minősített valamit, az kárt okoz magának. Nem értékeli erkölcsileg a homoszexuálisok beilleszkedési és diszkriminációs problémáit sem – legfeljebb azt jegyzi meg róluk, hogy ezeket „maguk a homoszexuálisok az objektíve mérhető társadalmi megítélésnél súlyosabbnak” tartják. Ezt a nézetét azonban rögvest meg is cáfolja, hiszen az ítélet teljes indokolása a diszkriminációk és előítéletek tiszteletén alapul – ezeket ugyanis saját eufemisztikus megfogalmazása szerint „tényként számításba veszi a gyermeket terhelő döntés súlyánál”. Az indokolás felhangjaiból kihallható, hogy a homoszexualitás undok dolog (de ennek alkotmánybírósági megfogalmazásától tartózkodunk), a beilleszkedési nehézségek és diszkriminációk viszont a társadalom érthető reagálásmódjai a homoszexualitásra (erkölcsileg ezt a tényt sem értékeljük persze, de gyakorlatilag letesszük előtte a fegyvert).
Az indokolás nem hagy kétséget afelől, hogy nemcsak magának, hanem másoknak is árt az olyan egyed, aki nem rejtőzködve vagy diszkréten meleg, hanem „harcosan színre lép”. Tehát: élje a világát rettegve, bűntudatosan, és eszébe se jusson, hogy az akármilyen kisebbségek csak emberjogi küzdelmek árán vívhatják ki emancipációjukat. (Hadd foglaljam össze, fittyet hányva a műfaj szabályainak, véleményemet az eddig elmondottakról: a melegek csakugyan a legkülönfélébb károsodásokat szenvedik el, de nem szexuális orientációjuk miatt, hanem csakis azért, mert minden úton-módon – diszkriminációkkal, előítéletekkel, szemforgató gondoskodással – megnehezítik számukra, hogy azok lehessenek, akik. Azzal ártanak nekik a leginkább, ha sikerül elhitetni velük: önmagukat felvállalva ártanak maguknak. A pocsolyába lökik őket, aztán a szemükre vetik, hogy sárosak.)
Rendkívül élvezetes az indokoláson belül annak indokolása, hogy miért kell a csak jogvédő szándékú, heteroszexuális fiatalokat is távol tartani a meleg egyesületektől: a homoszexualitás „széles körben negatív megítélés alá esik”, és „a nyilvánosság nem fog különböztetni a tagok között”. Az előítéletek diktatúrája tehát tiszteletre méltóbb, mint az emberjogi érzékenység. Alig várom az újabb határozatot és indokolást arról, hogy miért nem barátkozhat fehér bőrű gyerek fekete vagy barna bőrűvel: hiszen ez is „széles körben negatív megítélés alá esik”.
Aztán születhetne olyan határozat is, mely istentiszteletek látogatásától tiltaná el a fiatalkorúakat. Hiszen az indokolás szerint „Az államnak a gyermeket az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell óvnia, amelyekkel kapcsolatban életkoránál (az ettől függően feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére nézve.” Zsidó vallású gyerekeket az alkotmánybírósági érzület logikája szerint mindenképpen meg kellene óvni felekezetük nyílt felvállalásának beláthatatlan kockázatától, de meggondolandó az is, hogy tudománycentrikus korunkban nem túl nagy rizikó-e a világnézeti döntésekre még éretlen fiatalokat kitenni az akármilyen vallási szertartások misztikájának? Hiszen vitathatatlan, hogy például a transsubstantiatio problémakörében „felelős álláspont kialakítására… a gyermek nem érett, noha a nyilvános állásfoglalás a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődésére s későbbi sorsára meghatározó hatású lehet”.
Szándékosan vittem ad absurdum az indokolás szellemét, mert így még inkább kiviláglik a benne rejlő gondoskodói pátosz szelektivitása. Az alkotmánybírák a keresztény és pártállami erkölcsi hagyomány nyomvonalában haladva meglocsolták a melegellenes érzület hazánkban oly színpompásan viruló kertjeit, miközben nem győzték hangsúlyozni, hogy ők semlegesek, ők nem hirdetnek általános tilalmakat, és hogy minden a szóban forgó egyesület jellegétől, a kockázat nagyságától, a konkrét körülményektől függ. Satöbbi. Satöbbi. Ez a bizonykodás – mely egy félreérthetetlenül eltökélt magatartás köré fúj ködöt – különösen bájos hangokat elegyít az indokolás dallamvonalába.
- Magyar tarka [6]