1.
Az Európai Közösséget majdnem negyven évvel ezelőtt alapították azzal a deklarált céllal, hogy elősegítse tagjainak „egyre szorosabb” szövetségét. Figyelemre méltó teljesítmény, de nem annyira az, mint szószólói állítják. Célkitűzéseit elvben kevesen ellenzik, és nyilvánvalóak azok a gyakorlati előnyök – például a korlátozatlan kereskedelem –, amelyeket tagjainak nyújt. Végtére is épp ezért akar mindenki csatlakozni hozzá. Jelenleg tárgyalások folynak a tagországok között egy közös európai fizetőeszköz bevezetéséről, valamint közös döntéshozatali és cselekvési mechanizmusok kialakításáról, ezzel egyidejűleg pedig tagságot ígérnek a közeli években Európa volt kommunista országainak.
Valójában csekély annak a valószínűsége, hogy az Európai Unió betartja az egyre szorosabb szövetséggel kapcsolatos ígéreteit, miközben nyitott marad arra, hogy azonos feltételekkel új tagokat vegyen fel. Először is nem lehet újra előállítani az 1945 és 1989 közötti évek egyedülálló történelmi adottságait. 1989 bomlasztó hatása legalább olyan nagy volt Nyugaton, mint Keleten. A francia–német közös uralom lényege, amely körül a háború utáni Európa megszerveződött, egy mindkét fél számára kényelmes megállapodáson alapult: a németek birtokolják a gazdasági eszközöket, a franciák pedig megtartják politikai kezdeményező szerepüket. A háborút követő években a németek még nem voltak olyan gazdagok, mint ma, és a francia fölény valóságos volt. De az ötvenes évek közepétől már nem ez volt a helyzet: ezután Franciaország hegemóniája a nyugati ügyekben egy olyan nukleáris fegyverzeten alapult, amelyet az ország nem használhatott, egy olyan hadseregen, amelyet magán a kontinensen nem vethetett be, és egy olyan nemzetközi pozíción, amely nagyrészt a három győztes hatalom háború végi önző nagylelkűségén alapult.
Ez a különös közjáték mostanra befejeződött. Egy gazdasági tény szemléltetheti ezt. Egy 1990-es táblázat, amely Franciaország gazdasági befolyását szemlélteti, azt mutatja, hogy ez a befolyás az „európai kilencekre”, vagyis az eredeti hat országra (Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok), valamint Angliára, Írországra és Dániára korlátozódik. Ezek vonatkozásában Franciaország a javak és szolgáltatások fontos importőre és exportőre. Németország gazdasági befolyása viszont nem korlátozódik a jelenlegi „európai tizenötökre”, kiterjed a kontinens nagy részére keleti és déli irányban. Ennek a jelentősége nyilvánvaló. Franciaország regionális hatalom lett, amely Európa nyugati szegélyére korlátozódik. Németország már az egyesítés előtt ismét Európa nagyhatalma volt.
1989 hatása új nehézségeket is teremtett a németek számára. Mert ahogy a gyengeség és a nemzetközi hatalom hanyatlása keserves emlékeket ébresztett a franciákban, Németországban ugyanezt a nyilvánvaló hatalomtúltengés idézte elő. A német politikusok Adenauertől Helmut Kohlig fontosnak tartották, hogy jelentéktelennek tüntessék fel Németország erejét, belenyugodtak abba, hogy a franciáké a politikai kezdeményezés, és hangsúlyozták, hogy nincs más vágyuk, mint egy stabil Németország egy sikeres Európában, így aztán saját retorikájuk áldozatává váltak: egy lemerevedett izomzatú, nemzeti céltudat nélküli államot hagyományoztak az 1989 utáni Európára.
Mindennek következtében a nemzeti tennivalók sora Németországban ma egy kicsit túlságosan hosszú. A keleti országrészek beolvasztásának gazdasági és politikai problémáján túl az egyesítés előtti Ostpolitik paradoxonával is meg kell birkózniuk, nevezetesen azzal, hogy számos – különösen baloldali – német politikus egész jól megvolt a dolgokkal úgy, ahogy voltak, és teljesen elégedett lett volna, ha azt látja, hogy a Fal egy darabig még megmarad. A németeknek saját kapacitásaik átgondolása is zavarba ejtő kell hogy legyen. Most, hogy nyilvánvalóan képesek vezetni és vezetik is Európát, hová kell vezetniük? És miféle Európának a természetes vezetői? A franciák által kikovácsolt Nyugat-orientált Európának, vagy annak a német érdekek szempontjából hagyományos Európának, amelynek Németország nem a keleti szélén, hanem a közepén helyezkedik el?
Egy Európa szívében lévő Németország olyan reminiszcenciákat ébreszt, amelyeket 1949 óta sok nép, leginkább talán a németek, szeretnének félretolni. De egy olyan Németország képe, amely elszántan elutasítja a keleti emlékek felkavarását, és hevesen ragaszkodik háború utáni nyugati szövetségeseihez, mintha csak ezek állnának a nemzet és annak démonai között, nem túl meggyőző.
Európa alapvető gazdasági körülményei szintén megváltoztak. Nyugat-Európában az Európai Szén és Acél Közösség 1950-es bejelentése után egy generáció az erőteljes növekedés és a majdnem teljes foglalkoztatottság korábban soha nem látott kombinációját élte át. Ebből született az a hit, amelyet egy sor optimista OECD gazdasági előrejelzés tükröz, hogy a válságoknak az a ciklusa, amely az előző fél évszázadban jellemezte az európai gazdaságot, egyszer s mindenkorra megtört. Az 1974-es nagy olajválság véget vetett ezeknek az illúzióknak. 1950-ben a nyugat-európai energiaszükségletnek még csak 8,5 százalékát fedezte olaj, a többit nagyrészt még mindig szén, Európa helybeli és olcsó fosszilis tüzelőanyaga. 1970-re az olaj aránya 60 százalékra emelkedett. Az olajárak megnégyszereződése véget vetett a negyedszázados olcsó energiának, keményen és határozottan megemelte az ipar, a szállítás és a mindennapi élet költségeit. A Német Szövetségi Köztársaságban 1974-ben 0,5 százalékkal, 1975-ben 1,6 százalékkal esett vissza a GDP, ami példátlan volt a háború utáni Wirtschaftswunder folyamatában, de amit megerősített a nyugatnémet gazdaság 0,2 százalékos, és 1 százalékos visszaesése 1981-ben, illetve 1982-ben. Olaszországban 1976-ban a háború vége óta először csökkent a GDP (3,6 százalékkal). Sem a német, sem más nyugati gazdaság nem lett többé ugyanaz.
Ez komolyan hatott magára az Európai Közösségre (később Unióra) is. A közösség egyik fontos jellemzője az volt, hogy egyforma sikerrel szolgálta tagországainak különböző szükségleteit, amelyek a határozottan eltérő, két háború közötti tapasztalatokból táplálkoztak. A belgák (az angolokhoz hasonlóan) minden másnál jobban féltek a munkanélküliségtől, a franciák mindenekelőtt a korábbi évtizedek malthuziánus stagnálását akarták elkerülni, a németek az instabil, inflálódott pénztől rettegtek. 1974 után Európa megáporodott gazdasága mindegyiküket növekvő munkanélküliséggel, lassú növekedéssel, és meredeken emelkedő árakkal fenyegette. Vagyis előre nem látott módon visszatértek a régi bajok. „Európa” nemhogy nem képes gazdasági csodájának előnyeit a kedvezményezettek egyre bővülő körének felkínálni, de félő, hogy még magának sem tudja majd ezt biztosítani. 1989 eseményei felszínre hozták ezt a problémát, de az okot, amiért az unió nem képes a dolgot kezelni, 15 évvel korábban találhatjuk meg.
A két háború közötti munkanélküliség emléke országonként változó. Franciaországban soha nem volt nagy csapás, évi 3,3 százalék volt az átlaga a harmincas években végig. De Angliában, ahol a munkaerő 7,5 százaléka volt munkanélküli már a húszas években, a harmincas években pedig 11,5 százalék volt az évi átlag, a politikusok és a közgazdászok – bármilyen vonalhoz tartoztak is – esküdöztek, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Belgiumban és Németországban, ahol a munkanélküliségi ráta majdnem 9 százalék volt, hasonló érzelmek uralkodtak, így aztán a háború utáni nyugat-európai gazdaság egyik diadala az volt, hogy közel maradt a teljes foglalkoztatottsághoz az ötvenes és a hatvanas évek nagy részében. Az 1960-as években Nyugat-Európában az évi átlagos munkanélküliségi ráta pontosan 1,6 százalék volt. A következő évtizedben az évi átlag 4,2 százalékra emelkedett. A nyolcvanas évek végére az Európai Közösségben ismét megduplázódott, 9,2 százalékra nőtt az évi átlag, 1993-ra ez a szám 11 százalék lett.
Ezekben a számokban még nyugtalanítóbb sémákat lehetett felfedezni. 1993-ban a regisztrált munkanélküliek száma a 25 év alatti férfiak és nők körében hat EU-országban (Spanyolország, Írország, Franciaország, Olaszország, Belgium és Görögország) meghaladta a 20 százalékot. Az összes munkanélkülinek több mint az egyharmadát a tartósan munka nélkül maradók tették ki ugyanebben a hat országban, továbbá Nagy Britanniában, Hollandiában és a korábbi Nyugat-Németországban. A nyolcvanas évek inflációjának redisztributív hatása rontotta ezeknek a számoknak a hatását, szélesítve a munkában lévők és a munkanélküliek közötti szakadékot. Ráadásul a gazdaság felívelésének már nem volt meg az a hatása, mint az 1950-es éveket követő konjunktúrában, nevezetesen, hogy felszívta volna a fölösleges munkaerőt, és felemelte volna a szegényeket. Ki emlékszik ma már az 1960-as évek fantáziálásaira, amikor derűlátóan azt hitték, hogy a termelési problémák megoldódtak, és nincs más hátra, mint a javak újraelosztása?
A gyors urbanizálódás és az ezt követő gazdasági pangás nemcsak a gazdasági bizonytalanság megújult rémét hozta vissza Nyugat-Európába, ami a 40-es évek vége óta ismeretlen volt a legtöbb európai számára, hanem az ipari forradalom kezdete óta nem tapasztalt társadalmi diszharmóniát és fizikai veszélyeztetettséget is. Nyugat-Európában ma sivár elővárosokat, omladozó külvárosokat és reménytelen városi gettókat lehet látni. Még a nagy fővárosok – London, Párizs, Róma – sem olyan tiszták, biztonságosak és sokat ígérőek, mint voltak harminc évvel ezelőtt. Ezekben is, a vidéki városok tucatjaiban is – Lyontól Lübeckig – kialakul egy esélytelen városi osztály. Hogy ennek nincsenek robbanásveszélyesebb társadalmi és politikai következményei, az annak a szociális ellátási rendszernek köszönhető, amellyel Nyugat-Európa 1945 után felszerelte magát.
A jóléti állam válsága az a harmadik ok tehát, amiért reménytelen, hogy az Európai Unió ki tudja vetíteni eredményeit és ígéreteit a bizonytalan jövőbe. A nyugat-európai népesség öregszik. A hatvanas évek közepétől általános tendencia a gyerekek számának csökkenése családonként, méghozzá annyira erős tendencia, hogy egyes országokban, kiváltképp Olaszországban és Spanyolországban a népesség nem tartja fenn önmagát. Spanyolországban 1993-ban az 1000 főre eső születések aránya 1,1, ami történelmi mélypont. Európában ma az egyre kevesebb fiatalnak, akiknek egy része munkanélküli, az idős emberek nagy és egyre növekvő népességét kell eltartania. A szociális szolgáltatások nagyvonalú rendszere, amelyet virágzó gazdaságokra terveztek, ahol a munkában álló nagyszámú fiatal támogatja az öregek és betegek viszonylag kis populációját, mára komoly nyomás alá került.
Észak- és Nyugat-Európában a 60-as évek közepétől 12 és 17 százalékkal nőtt (országtól függően) a 65 éves és annál idősebb népesség. Ráadásul még a 65 év alattiak sem számíthatóak már automatikusan a nemzeti egyenleg „produktív” oldalához: Nyugat-Németországban a 60 és 64 év közötti, alkalmazásban álló férfiak száma 72 százalékról 44 százalékra csökkent az 1960 utáni két évtizedben; Hollandiában ugyanezek a számok 81, illetve 58 százalék. Jelenleg az alulfoglalkoztatott idős emberek csak költséges terhet jelentenek. De amint a gyermekszaporulat előidézői elkezdenek nyugdíjba menni (2010 körül), az idős emberek hatalmas, csalódott, fáradt, improduktív és végső soron nem egészséges populációja jelentős társadalmi válság okává válhat.
A legtöbb európai politikus számára nyilvánvaló, hogy a jóléti állam háború utáni formájának fenntartási költségeit nem lehet a végtelenségig elviselni. A nehézséget az okozza, hogy kit tegyenek először elégedetlenné – a hozzájárulok egyre apadó, vagy az önkéntelen kedvezményezettek egyre növekvő tömegét. Ezek is, azok is választhatnak. Eddig a megszokás és a jó szándékok kombinációja a lehető legtöbb szociális juttatás fenntartásának kedvezett. De az utóbbi néhány évben egy másik tényező kezdte méretéhez képest mértéktelenül fenyegetni a nemzeti politikai ítélőerőt a „jóléti” vitában. Ez az úgynevezett „bevándorló kérdés”.
Nyugat-Európában a hatvanas évek elejére ebben a században először a bevándorlók száma meghaladta a kivándorlókét a korábbi gyarmatokról és Európa mediterrán pereméről származó immigránsok következtében, akiket egy olyan gazdaság munkalehetőségei vonzottak, amely felszívta a munkaerőt, hogy táplálja növekedését. 1973-ra, ami az „idegenek jelenlétének” csúcspontja volt Nyugat-Európában, az Európai Gazdasági Közösség országaiban, Ausztriában, Svájcban, Norvégiában és Svédországban mintegy 7,5 millió idegen munkás dolgozott, közülük majdnem 5 millió Franciaországban és Németországban, a munkaerő mintegy 10 százalékát téve ki mindkét országban. Annak ellenére, hogy azóta meredeken zuhant a számuk, mivel a kormányok korlátozták mind a gazdasági, mind a politikai indítékú bevándorlást, a „bevándorlók” jelenléte lényeges maradt. 1990-es adatok szerint Németországban a népesség 6,1 százaléka, Franciaországban 6,4 százaléka, Hollandiában 4,3 százaléka, Angliában 3,3 százaléka idegen. Ezek a számok nem tartalmazzák az állampolgárságot nyert bevándorlókat, vagy az idegenek helyben született gyermekeit, bár néhány országban – kiváltképp Németországban – ezeket továbbra is idegeneknek tekintik, és nem rendelkeznek az összes állampolgári joggal.
Az elmúlt években ezek a bevándorlók és gyermekeik a „bennszülött” lakosság haragjának és félelmének céltáblái lettek, s ezeket az érzelmeket mind a szélsőséges, mind a középen elhelyezkedő politikusok szították és kihasználták. Franciaországban látható, hogy milyen messzire jutott ez a folyamat. 1989 májusában Jacques Chirac gaulle-ista támogatóinak 28 százaléka állította magáról, hogy a bevándorlókat illetően „tökéletesen egyetért” a Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjának programjában kifejezett eszmékkel. 1991-ben ez a szám 50 százalék volt. És ha a kommunista és a szocialista választók nem rokonszenveztek Le Pennel ilyen mértékben, ez azért volt, mert jelentős részük már átpártolt hozzá: az 1995-ös elnökválasztásokon megszerezte az alkalmazásban álló munkásosztály szavazatainak 30 százalékát, míg a szocialista jelöltre, Lionel Jospinre csak 21 százalékuk szavazott.
Vagyis az 1980-as évek végére Franciaországban a középen elhelyezkedő szavazók egy jelentős kisebbsége nem találta gyalázatos dolognak, hogy kifejezze olyan politikai intézkedésekkel való egyetértését, amelyeket 20 évvel korábban elfogadhatatlanul fasiszta színezetűnek talált volna (Le Pen 1991-és listája, az „Ötven intézkedés, amelyeket a bevándorlással kapcsolatban meg kell tenni” egyebek között tartalmazza azt a javaslatot, hogy vissza kell vonni a korábban megadott állampolgárságokat, ami a visszamenőleges igazságtalanság olyan esete, amilyen Franciaországban utoljára Philippe Pétain kormánya alatt fordult elő). Ausztriában Jörg Haider szélsőjobboldali Szabadság Pártja megszerezte a szavazatok 22 százalékát az 1995. decemberi általános választásokon. Németországban is olyan intézkedéseket vezetnek be, amelyek „saját érdekükben” egyre jobban korlátozzák a „vendégmunkásokat” és a többi úgymond bevándorlót.
A bevándorlás körüli politikai feszültségek nem fognak rövid időn belül csillapodni, mert a kontinentális és az interkontinentális migrációk ismét az európai társadalom jellemzői, a helyi félelmek és előítéletek pedig biztosítani fogják, hogy ezt a jelenséget változatlanul bomlasztónak és politikailag kiaknázhatónak tekintsék. A korábbi évtizedekben a lengyel, olasz vagy portugál bevándorlókkal kapcsolatos előítéletek idővel elnémultak, mivel gyerekeik, akiket sem vallásilag, sem nyelvileg, sem bőrszínük alapján nem lehetett megkülönböztetni, beleolvadtak a társadalmi tájképbe. A kulturális és fizikai megkülönböztethetetlenség előnyeit török, afrikai, indiai vagy az Antillákról származó bevándorló utódaik nem élvezik. Európában nemigen van hagyománya a hatékony asszimilációnak – vagy a „multikulturalizmusnak” –, ha valóban idegen közösségekről van szó. A bevándorlók és gyermekeik a „vesztes” osztályokat fogják gyarapítani a Nyugat-Európa megfogyatkozott erőforrásaiért folyó versenyben.
Európa háború utáni történelmében a „veszteseket” eddig bonyolult és drága regionális segélyezési rendszerek támogatták, amelyeket az Európai Unió osztott el az egyes országokon belül és az országok között. Ezek az intézményesített segély egy formáját jelentették, amely állandóan korrigálta a piac torzításait, amely a gazdag északnyugati magba összpontosította a gazdagságot és az esélyt, miközben nem sokat tett az egyenlőtlenség okainak megváltoztatásáért. Dél-Európa, a perifériák (Írország, Portugália, Görögország), a gazdaságilag elmaradottak és a bevándorlók így egy olyan hátrányos helyzetű közösséget alkotnak, amely számára az EU egyfelől az egyetlen segélyforrás – mert brüsszeli segélyek nélkül Nyugat-Európa jó része a pangó bányászközösségektől a nem profitáló parasztfalvakig még nagyobb bajban lenne, mint amilyenben van – másfelől a harag és az irigység forrásai. Mert ahol vesztesek vannak, ott vannak győztesek is.
Ahhoz, hogy az ember a „győztesek” érdekében működő Európát láthassa, elég pár napot eltöltenie a Saarbrücken (Németország), Metz (Franciaország) és Luxembourg városok által kijelölt háromszögben. Három ország polgárai utaznak itt szabadon a csaknem megszűnt határokon át. Emberek, állások, áruk és szórakozások mozognak könnyedén oda-vissza nyelvek és államok között, mintha mit sem tudna senki azokról a történelmi feszültségekről és ellenségeskedésekről, amelyek az egész közeli múltban jellemezték ezt a régiót. A helybeli gyerekek változatlanul Franciaországban, Németországban vagy Luxemburgban nőnek fel, és történelmüket a nemzeti oktatási rítusoknak megfelelően tanulják, de amit tanulnak, már nemigen felel meg annak, amit látnak. Ez, mindent egybevetve, jó. Győzött Elzász és Lotaringia egyesítésének természetes logikája, s az egyesítés nem a német hadvezetés égisze alatt vagy egy területfoglaló francia hadsereg révén, hanem az Európa Tanács üdvös tervei alapján ment végbe.
C’est magnifique, mais ce n’est pas l’Europe. Vagy, hogy méltányosak legyünk, ez tulajdonképpen „Európa”, de nagyon más szemszögből. Mert miből áll ez az Európa földrajzilag? Mik a fővárosai, és hol vannak az intézményei? A Tanács és polgári szervezetei Brüsszelben vannak. A Parlament és bizottságai Strasbourgban és Luxembourgban üléseznek. Az Európai Bíróság Hágában székel. A további egységesítéssel kapcsolatos legfontosabb kérdésekben Maastrichtban döntenek, míg a határátkeléssel és a rendőrségi együttműködéssel kapcsolatos egyezményt egy luxemburgi városban, Schengenben írták alá. Ez a hat, egymáshoz közel eső város egy, amely az Északi-tengertől az Alpokig húzódó ferde vonal mentén helyezkedik el, amely a kilencedik századi Karolingbirodalom közepe és fő közlekedési útja volt. Mondhatni, itt van a mai Európai Unió szíve (és egyesek hozzátehetnék: a lelke is). De „Európa” e modern fővárosainak ösztönös, atavisztikus (és politikailag kiszámított) elhelyezése óva intő figyelmeztetésül szolgálhat: az, ami igaz a ma Európájáról, talán nem teljesen új, amiről pedig azt állítják, hogy új, esetleg nem teljesen igaz.
Európának van ma egy másik különös jellegzetessége is. Győztesei azok az emberek és helyek, amelyeknek jól megy a sora az unióban, és jómódjukat egy hangsúlyozottan európai identitással kapcsolják össze, nem nemzetállamokra, hanem régiókra utalva írhatók le a legjobban. A mai Európa nagy sikertörténetei Baden-Württemberg délnyugat-Németországban, Franciaország Rajna-Alpok régiója, Lombardia és Katalónia. E „szuperrégiók” közül három (egyik sem tartalmazza országának nemzeti fővárosát) Svájc körül csoportosul, mintha arra vágynának, hogy kikeveredjenek valahogy Olaszország, Németország és Franciaország szegényebb régióival való kapcsolataik szorításából, és a közelség meg az affinitás révén maguk is kis alpokbeli köztársasággá váljanak. Aránytalan prosperitásuk és gazdasági erejük meghökkentő. Franciaország GDP-jének körülbelül az egyharmada a Rajna-Alpok-régió és Nagy-Párizs számlájára írandó. Katalónia 1993-ban Spanyolország GDP-jének 19 százalékát, exportjának 23 százalékát adta, és itt összpontosult az összes külföldi befektetés egynegyede, az egy főre eső jövedelem mintegy 20 százalékkal volt magasabb az egész Spanyolországra számított átlagnál.
Nyugat-Európa gazdag régiói felfedezték, hogy erősen érdekeltek abban, hogy közvetlenül vagy az európai intézményeken keresztül szövetkezzenek egymással. És a dolgok természeténél fogva ez olyan érdek, amely egyre inkább szembeállítja őket a régebbi nemzetállammal, amelynek egyelőre még alkotórészei. A nézeteltérésnek ez a forrása nem új. Olaszországban az északiak haragja, amiért osztozniuk kell az országon az „élősködő” déliekkel, olyan régi téma, mint maga az állam. A flamand nemzeti szeparatizmus Belgiumban, amely a náci megszállás alatt virult, és épp ezért bizonyos fokig elnémult a háború után, a legutóbbi években kihasználta az ipari Vallonföld gazdasági hanyatlását. Mi flamandok – érvelnek mostanában – nemcsak nyelvi egyenlőséget és külön közigazgatást akarunk, hanem saját (nem belga) identitást – és államot is.
A szeparatisták Spanyolországban, Olaszországban, Belgiumban, de Szlovéniában és a „bársonyos válás” előtti Csehszlovákiában is mind ezt állítják: „mi” – a keményen dolgozó, adófizető, iskolázottabb, nyelvileg és/vagy kulturálisan másmilyen északiak –, mi európaiak vagyunk; míg „ők” – a vidéki, elmaradott, lusta, államilag támogatott (mediterrán) „déliek” – nem annyira azok. Annak az „európai” identitásnak, amely elkülöníti magát a nem kívánatos szomszédoktól, akikkel közös országban él, egy alternatív hatalmi központ keresése a logikai imperatívusza: Brüsszel választása Róma vagy Madrid helyett. Az „Európai Unió” vonzereje ilyen körülmények között a kozmopolita, modern fejlődés vonzereje a régimódi, restriktív és „mesterséges” nemzeti kényszerekkel szemben.
Ez viszont megmagyarázhatja, hogy miért vonzza „Európa” különösen a fiatal értelmiséget ezekben az országokban. Valaha a Szovjetunió vonzott számos nyugati értelmiségit a filozófiai ambíció és a közigazgatási hatalom ígéretes kombinációjaként. Ma „Európának” valahogy ugyanez a vonzereje. Mert az „Unió” csodálói számára a tizennyolcadik századi felvilágosult zsarnokság legújabb verziója. Mert végül is micsoda „Brüsszel”, ha nem a hatékony, a partikularizmustól megszabadított, az értelem és a törvény ereje által vezérelt univerzális közigazgatás ideáljának elérésére tett új kísérlet? Ugyanaz az ideál ez, amit a reformer uralkodók – Nagy Katalin, Nagy Frigyes, Mária Terézia, II. József – igyekeztek megvalósítani kopár és elmaradott birodalmaikban. Az Európai Uniót ideáljának racionalitása teszi kívánatossá egy művelt, értelmiségi osztály számára, amely Keleten és Nyugaton egyaránt „Brüsszelben” látja a menekvést a maradi szokások, a provinciális elmaradottság elől, nagyjából úgy, ahogy a tizennyolcadik századi ügyvédek, kereskedők és írók a modernizáló uralkodókhoz fordultak a reakciós parlamentek és diéták feje fölött.
De ennek ára van. Ha „Európa” a győzteseket képviseli, ki fog szót emelni a vesztesekért – a „délért”, a szegényekért, a nyelvileg, az oktatás szempontjából vagy a kulturálisan hátrányos helyzetű, kisemmizett vagy megvetett európaiakért, akik nem élnek aranyháromszögekben, eltűnt határok mentén? A kockázat az, hogy ezeknek az európaiaknak „a nemzet”, pontosabban a nacionalizmus marad. Nem a katalánok nemzeti szeparatizmusa vagy a lombardok regionális önfejlődése, hanem a XIX. századi állam megőrzése a változás elleni bástyaként. Ezért meg azért is, mert az európai államok egyre szorosabb összekapcsolódása gyakorlatilag valószínűtlen, lehet, hogy meggondolatlanság ragaszkodni hozzá. Az euro-kilátások szerényebb értékelése mellett érvelve nem akarom azt mondani, hogy a nemzeti intézményekben van valami inherensen felsőbbrendű a szupranacionális intézményekkel szemben. De el kell ismernünk a nemzetek és az államok realitását, és tudomásul kell vennünk azt a kockázatot, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk őket, a nacionalisták választási erőforrásává válnak.
2.
Fel kell-e az Európai Uniónak vennie a kelet-európai országokat? A hajdani Kelet-Németországban optimistán azt hitték, hogy a gazdasági fellendülés összehozhatja a felosztott országot, és elmoshatja a szerencsétlen emlékeket – röviden, hittek a Szövetségi Köztársaság „gazdasági csodájának” és az azzal járó előnyök megismétlésének kísérletében – s ez a hit nem azon feneklett meg, hogy az emlékek túl élénken éltek, és a valóság nem igazolta a várakozásokat, hanem azon, hogy semmiféle ahhoz hasonlítható gazdasági átalakulás nem történt, mint amilyet Nyugat-Németország élvezett az ötvenes évek elején. Ugyanezzel a nehézséggel szembesülne minden arra irányuló kísérlet, hogy beolvasszák az unióba a tőle keletre lévő országokat.
Egy ilyen expanzió csak gazdasági szempontból is hatalmas és népszerűtlen terhekkel járna. Az EU 1992-es költségvetéséhez mindössze négy ország járult hozzá nettó befizetéssel: Németország, Anglia, Franciaország és Hollandia (az egy főre jutó hozzájárulás csökkenő sorrendjében). A kedvezményezettek, ugyancsak az egy főre jutó hozzájárulás csökkenő sorrendjében: Luxemburg, Írország, Görögország, Belgium, Portugália, Dánia, Spanyolország és Olaszország voltak. Igaz, az ezután belépő államok – Svédország, Finnország és Ausztria – mind potenciális befizetők, de gazdaságuk kicsi, és részvállalásuk nem sokat tesz ki. Ezzel szemben az unió összes elképzelhető további tagja (Svájc kivételével) egyértelműen a kedvezményezettek osztályába tartozik. A Bertelsmann Alapítvány egy 1994-es tanulmányának becslése szerint csak a „visegrádi csoport” négy országa – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország – 20 milliárd DM-be kerülne évente közvetlen kifizetés formájában. Az uniónak nyilván rengeteg pénzébe kerülne – többe, mint amennyit ma megengedhetne magának –, ha ugyanolyan feltételek mellett venné fel a jövendő tagokat, mint tette ezt a jelenlegiekkel.
Az Európai Unió az említett okok miatt még jelenlegi tagjainak sem ígérhet realisztikusan olyan biztonságos és sikeres jövőt, amilyen a múltja volt. Az olyan kibúvók, mint a „belső mag”, a „gyorsított út”, a „módosítható geometria”, a „békepartnerség”, trükkök, amelyekkel azt a lehetetlen választást akarják késleltetni vagy elhárítani, hogy nemet mondjanak az újonnan jövőknek, vagy azonos feltételek mellett terjesszék ki az uniót. Az előrelátható jövőben ugyanis gazdasági szempontból költséges jótékonysági aktus lenne, ha az unió bármilyen elfogadható feltételek mellett felvenné a tőle keletre eső országokat. De nem lenne-e esetleg mindennek ellenére érdeke Nyugat-Európának, hogy meghozza ezt az áldozatot (feltéve mindig, hogy képes meghozni)?
Tegyük félre a kulturális affinitás kérdését – azt, hogy Nyugat-Európa kénytelen-e egy alapvetően fontos részét nélkülözni, ha bármilyen módon el van választva Közép- és Kelet-Európától. Nyugat-Európa jól felfogott érdeke ma az, hogy megvédje magát a keleti és déli részén fenyegető demográfiai és gazdasági veszélyekkel szemben. Ami a hagyományosabb veszélyeket illeti, az összes európai védelmi szakember ki nem mondott feltevése az, hogy Oroszország marad az egyetlen jelentős katonai veszély Európa többi részére nézve. Nyilvánvaló, hogy a fontosabb nyugat- és közép-európai államoknak ugyanaz az érdekük, ami mindig is volt, nevezetesen, hogy „puffer államokkal” válasszák el magukat Oroszországtól. Az viszont nyitott kérdés, hogy ezek a formális unión belül vagy azon kívül töltik-e be jobban geostratégiai funkciójukat. A nyugat-európai vita most mindenesetre az Európai Unió működése körül zajlik. Egyhangú egyetértéssel kell-e dönteni (mint most) az európai vállalkozásokról, vagy többségi szavazattal? És ha többségi szavazattal, akkor hogyan kell kialakítani a többségeket, és mennyire kell döntéseiknek kötelezőeknek lenniük? Helmut Kohl, a néhai François Mitterrand és politikai tanácsadóik egy többségi szavazati rendszer bevezetése mellett volnának, hogy el lehessen kerülni azoknak a holtpontoknak a kockázatát, amelyek mindig előállhatnak, ha nagyon sok tagállam szükségleteit és igényeit próbálják meg kielégíteni. Az angolok, akiket néhány kisebb tagállam támogat, inkább a vétót szeretnék megtartani (ugyanazt a vétót, amelynek segítségével Charles de Gaulle-nak sikerült kívül tartania 1963-ban Angliát!), pontosan azért, hogy elejét vegyék az érdekeiket sértő döntéseknek – vagy még inkább annak, hogy túl sok döntés szülessen, legyenek azok bármilyenek. Nem véletlen, hogy az ellentétek most a felszínre kerültek. Az „európai tizenötöknél” szinte lehetetlen erős többségeket találni, még kevésbé egyhangú egyetértésre jutni, ha komoly választásokat igénylő döntésekről van szó.
Kiváltképp igaz lesz ez a védelmi- és a külpolitika esetében, olyan ügyekben, amelyekben Európa eddig tétlen volt. A katonai be nem avatkozás már nem létező lehetőség Európa számára. Arra nem lehet számítani, hogy az Egyesült Államok mindig belekeveredik az európai ügyekbe, amikor igényt tartanak a szolgálataira. Az Európai Uniónak egyáltalán nem sikerült katonai vagy külpolitikai kérdésekben összehoznia a tagjait semmilyen közös politika vagy cselekvés érdekében. És ami nehéznek bizonyult tizenöt tag esetében, számításba sem jöhet, ha még több tagról van szó. Ahol az Európai Unió és elődei valaha az ENSZ-re hasonlítottak – egyhangú döntéseket hoztak azokon a területeken, amelyeken közös volt az érdekük, és egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet, vagy egyszerűen nem döntenek nehéz vagy a tagokat megosztó témákban –, most a Népszövetségre kezd hasonlítani: a tagok egyszerűen kiszállnak azokból a döntésekből, amelyekkel nem értenek egyet.
Az az erkölcsi és politikai kár, amelyet egyetlen tag okozna azzal, hogy egyhangú döntéshiányt kényszerít az egészre – lásd: Macedónia elismerésének görög elutasítása, Olaszország ragaszkodása ahhoz, hogy Szlovénia EU-tagságát meg se fontolják, ameddig nem rendeződnek a két ország közötti hosszadalmas, de triviális jogi viták – semmi sem lenne egy angol vagy francia elutasításhoz képest; például ha elutasítanák egy Németországból és kisebb támogatóiból álló többség külpolitikájának az elfogadását.
Mi hát az általános érdeke akkor Nyugat-Európának a stabilitásban, abban, hogy garanciát vállaljon olyan országokért, mint Magyarország vagy Szlovákia, azok saját belső démonaival szemben? Tulajdonképpen ez a legerősebb érv, amellyel a közép-európaiak szolgálhatnak az EU-felvételre való jelöltségük alátámasztására: védjetek meg bennünket magunktól, egy rosszul sikerült „posztkommunista átmenet” belpolitikai következményeitől – és ez különösen meggyőző közvetlen nyugati szomszédaik, kiváltképp Németország számára. De ez tisztán önző érv, és ezért próbál meg az EU olyan ajánlatokkal felelni rá, mint a részleges tagság, az ideiglenes társulás stb. felajánlása, és ez felvet egy hipotetikus, jövőbeli problémát, amely akkor fog előállni, amikor a Nyugat valódi és közvetlen nehézségekkel lesz elfoglalva. Még ha sikerül is a kelet-európai stabilitással kapcsolatos aggodalmaknak megnyitniuk az Európai Unió ajtaját, csak azon az áron, hogy az unió jelentése és eljárásai alaposan felhígulnak. És „Európa” védő karjai biztosan nem fognak a régi Habsburg-központnál (a Cseh Köztársaságnál, Magyarországnál, Szlovákiánál és Lengyelországnál) többet átfogni, egyfajta lehangoló eurokülvárossá téve ezeket, amelyen túl ott marad a „bizánci” Európa (Litvániától Bulgáriáig), túl közel Oroszországhoz ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, közelebb annál az orosz érdekekhez, hogy a Nyugat részéről bölcs dolog lenne agresszíven kimutatni bármilyen beolvasztási vagy elköteleződési hajlamot.
Eközben Európát Németország fogja dominálni. Az egyesült Németország 1990 óta keres partnereket közép-európai expanziós stratégiájához, így például az osztrák leányvállalatokat vagy „frontokat” felhasználó német befektetések Kelet-Európában kevesebb helyi sopánkodást váltanak ki, mint azok, amelyek közvetlenül a Német Szövetségi Köztársaságból érkeznek. 1989 előtt a nyugatnémet külpolitikát hármas egyensúlyi játékként lehetett volna jellemezni, amely igyekezett nem kedvezni, de kedvét sem szegni az Egyesült Államoknak, Moszkvának vagy Párizsnak, az egyesülés utáni német politika viszont azt a logikát követi, amely Németország hatalmából és Közép-, illetve Kelet-Európában elfoglalt történelmi helyéből adódik anélkül, hogy megrémítené nyugati szövetségeseit, vagy kiváltaná a németek saját félelmét megelevenedett nemzeti ambícióiktól.
A nehézség az, ahogy néhány német szerző észrevette, hogy Németország legjobb szándékai ellenére sem képes arra, hogy ne destabilizálja Európát. Minthogy a háború utáni berendezkedés véget ért, kérdésessé vált az az Európa, amelyet Adenauer és kortársai segítettek kialakítani, és amely azután lehetővé tette az NSZK számára, hogy kikovácsolja a maga Hitler utáni identitását. A drámaibb történelmi analógiák félrevezetőek – egy tényleges szövetség Ausztriával az EU-n belül nem az 1938-as Anschluss, és nem valószínű, hogy újjáéled egy kevésbé militarista német expanzionizmus, legalábbis az előrelátható jövőben. Ám ezzel együtt tény, ahogy ennek a veszélye megvan 1871 óta, hogy egy erős, saját érdekekkel rendelkező Németország Európa közepén felkavaró dolog a szomszédai számára.
Egy Németország által dominált Európát, éles ellentétben a múlttal, mindenekfelett mégis azzal lehetne jellemezni, hogy nem hajlandó aktívan beavatkozni a nemzetközi ügyekbe. Más kérdés, hogy ez mindig így lesz-e – a nácizmus öröksége nem nyomaszthatja a végtelenségig a németek lelkiismeretét, el kell jönnie egy olyan pillanatnak, amikor a német politikusok és választóik nem lesznek annyira gátlásosak, hogy ne viselkedjenek úgy, mint bármelyik másik hatalom, azaz hogy katonákat küldjenek külföldre, hogy erőszakot vagy erőszakkal való fenyegetést alkalmazzanak nemzeti céljaik elérése érdekében stb. De mindaddig egyfajta tehetetlenség lesz egy Németország által dominált Európa tagjainak legfőbb problémája, ami arra kényszeríti az európai közösséget, hogy vitát ki nem váltó környezeti és humanitárius jellegű ügyekre korlátozza kollektív nemzetközi beavatkozásait.
Ez az első tanulsága a jugoszláv tragédiának, amely az európai kezdeményezések gyengeségét, az elköteleződés kényszeres kerülését, s a status quo fenntartásán túl minden egyeztetett kollektív stratégiai érdek hiányát szemlélteti. A Jugoszláviában 1991 óta tartó háború arra is időben emlékeztet, hogy a németek nem az egyetlen nép, amely számára kellemetlen a német hegemónia Európában. A szerb propaganda egyik legfőbb tétele, amelyet először a szlovén és a horvát függetlenség, majd a boszniai külföldi „beavatkozás” ellen használtak, az az állítás volt, hogy Németország és Ausztria restaurálni akar egy „katolikus-germán” Mittel-Europát, és hogy a Jugoszlávia felbomlasztását célzó vállalkozás teljes egészében egyfajta teuton–Habsburg-összeesküvés. Európa legerősebb államát az a félelem térítette el négy éven át a háborúban való aktív részvételtől, hogy nehogy alátámassza ezt az érvet, sőt Németországban még annak a döntésnek is erős ellenállást kellett leküzdenie értelmiségi és politikai körökben, hogy egy szigorúan nem harci feladatokra korlátozódó kis német katonai kontingenst kiküldjenek.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Franciaország vagy Anglia példaszerűen viselkedett. De a franciák és az angolok el voltak szánva rá, hogy csináljanak valamit, bármilyen inadekvát, sőt álnok is az – ezért indítottak útnak egy kis „gyors reagálású haderőt” Szarajevóba 1995-ben, azután, hogy kínosan világos lett, mennyire hatástalanná vált ott az ENSZ-jelenlét. De épp mivel ez francia–angol haderő volt, és nem „európai” égisz alatt működött, a balkáni események egy másik tanulságát erősítette meg, azt, hogy az „európai” ház alapvetően üres, nem más, mint a kincstári feddhetetlenség és a kereskedelmi előnyök önző megszállottja. Ahogy nincs hatékony nemzetközi közösség, nincs – ezekre a célokra – európai közösség sem. Pusztán nagy és kevésbé nagy hatalmak vannak, és – legalábbis jelenleg – egy Németország által vezetett Európa nem tartozik közéjük.
Azt, hogy Franciaország és Anglia hogyan fogja felhasználni azt a korlátozott nemzetközi kezdeményezőképességet, amit ez ad nekik, attól függ, hogy kormányaik milyen tanulságot vonnak le – ha levonnak valamilyet egyáltalán – boszniai kalandjuk megaláztatásaiból. De negyven évvel a szuezi angol–francia megszégyenülés után kezdik újra felfedezni a viszonylagos diplomáciai függetlenség kellemességeit és terheit. Az Egyesült Államok már nem néz át a fejük felett, „Európa” pedig már nem megbízható rejtekhely. Az 1945–1989 közötti évek láthatólag egyre inkább zárójelbe kerülnek. Ahogy távolodunk a második világháborútól, mintha egyre kevésbé lennének nyomósak azok az okok, amiért olyan fontosnak látszott valami újat felépíteni. Ezért kell magunkat nemcsak arra figyelmeztetnünk, hogy valódi eredményeket értünk el, de arra is, hogy az Európai Közösség, amely hozzásegített elérésükhöz, nem cél volt, hanem eszköz.
Mert ha az Európai Unióban mindenre jó megoldást látunk, ha mantraként „Európát” kántálunk, ha „Európa” zászlaját lobogtatjuk a makacs „nacionalista” eretnekek orra előtt, akkor egy napon arra ébredhetünk, hogy nemcsak hogy nem oldottuk meg kontinensünk problémáit, de „Európa” mítosza e problémák felismerésének is az akadályává vált. Rá fogunk jönni, hogy már alig több, mint a helyi problémák elfedésének politikailag korrekt módja. Mintha egy egyesült Európa ígéretének a puszta felidézése helyettesíthetné a problémák és a válságok megoldását a jelenben. Biztosan van valami önbeteljesítő haszna, ha úgy beszélünk Európáról, mintha már létezne valamilyen erős, kollektív értelemben. De vannak dolgok, amire ez nem jó, olyan problémák, amelyeket nem old meg. „Európa” földrajzi fogalomnál több, válasznál azonban kevesebb.
(The New York Rewiev of Books, 1996. július 12.)
(Fordította Pap Mária)
A szerző a New York University történészprofesszora, a Remarque Intézet igazgatója. Legutóbbi könyve: Past Imperfect, French Intellectuals 1944–1956., New York, 1995.