avagy: mi jön a kommunizmus után?
Két férfi focizik: nem fiatalok, tapasztaltak már egyet s mást az életben. A labda egyszer csak berepül a bokorba. Egyikük, ahogy a labdát keresi, talál egy békát. A béka megszólal, emberi hangon: „Én vagyok a szépséges királylány, akit a gonosz varázsló békává változtatott. Ha megcsókolsz, visszaváltozom királylánnyá. Feleségül megyek hozzád, herceg leszel, gazdagon és boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk.” A férfi zsebre vágja a békát, megkeresi a labdát, és focizik tovább. Negyedóra múlva a béka ismét megszólal, most is emberi hangon: „Kedves uram, lehet, hogy megfeledkezett rólam. Én vagyok a békává változtatott, szépséges királylány. Ha megcsókol, visszaváltozom királylánnyá. Összeházasodunk, nagy gazdagságban és boldogságban fogunk élni, amíg meg nem halunk.”
Azt mondja erre a férfi: „Kedves béka kisasszony! Teljesen őszinte leszek magával. Az én koromban már érdekesebb egy beszélő béka, mint egy új feleség.”
Manapság Közép-Európa az a béka, amelyik igyekszik a NATO és az Európai Unió szemében minél szebbnek látszani. A NATO és az Unió még nem szánták el magukat a csókra; még nem tudják, nem érdekesebb-e nekik a beszélő béka, mint az új feleség.
Ne feszegessük, hol húzódnak Közép-Európa határai. Jusson eszünkbe azonban Konrád György mondása: „Mi, Közép-Európa lakói robbantottuk ki a két világháborút.” Másképp szólva, ez a térség, e soknemzetiségű mozaik, amely nyögte már német, orosz, ottomán hódítók vagy épp a Habsburgok igáját, a konfliktusok és a destabilizálódás forrása volt, és jelenleg is az. Ma, hét esztendővel a berlini fal leomlása után Közép-Európa népei új esélyekkel és új kihívásokkal néznek szembe. Mi lesz a sorsuk?
Tizenvalahány évvel ezelőtt az írók, művészek, filozófusok kitalálták maguknak Közép-Európát: a szabadság, a sokféleség és a tolerancia szellemi birodalmát. Milan Kundera az uralkodó szovjet jelenlét ellensúlyozására szőtte ezt a mítoszt. Az angolszász gondolkodásmódot, amely a „szovjet blokk” államairól beszélt, felváltotta az új Közép-Európa képe: a különféle nyelvek és vallások, hagyományok és személyiségek táplálta, gazdag és sokszínű kultúrát képviselő, egyenrangú nemzetek hazája. Ez a vízió nem volt abszurd, és a kép nem volt hamis. Kunderának – és Havelnak, Konrádnak meg a többieknek – joguk volt hozzá, hogy újragondolják és új fényben mutassák be a világnak e nemzetek, vallások és kultúrák törésvonala mentén húzódó régió szellemi vívmányát mint a többkultúrájú társadalom megvalósult eszményét, „a népek Európája miniatürizált modelljét, amely a legtöbb különbözőség a legkisebb térben elvén alapul”. De a szellemi-politikai stratégia felől nézve is megvolt az értelme ennek az elképzelésnek: az itt honos nemzetek, amelyeknek gyengeségét és kiszolgáltatottságát a szomszédos birodalmi törekvések oly nyilvánvalóvá tették, erőt kovácsoltak gyengeségükből. E kis nemzetek földje csodás termőtalaj lett, Robert Musil és Franz Kafka, Tomas Maszyk és Karel Capek, Mickiewicz és Conrad, Singer és Einstein, Krleza és Tatarka, Milosz és Seifert, Canetti és Levinas, Ionesco és Lukács szülőföldje.
Az itteni kis népek eleve szemben álltak minden nagyhatalmi törekvéssel, s ez volt igazi ütőkártyájuk, ami a szabadság és a tolerancia természetes szövetségeseivé tette őket. Ezen az égtájon a nemzeti és az állampolgári tudat az emberi kapcsolatok gyümölcseként formálódott, nem pedig az állami intézmények utasítására; itt könnyebben született meg a civil társadalom eszménye, hisz a szuverén nemzeti állam többnyire megmaradt álomképnek. A térség kulturális sokszínűsége a legjobb önvédelmi fegyver lehetett – és az is volt – az etnikai vagy ideológiai nagyhatalmi törekvésekkel szemben. „A Jalta utáni nemzedék keleti européere – írta Barbara Torunczyk 1987-ben – ma már a Nyugat kultikus szemlélete nélkül is boldogulni tud, s őszintén szólva, a Nyugat egyre kevésbé foglalkoztatja, egyre halványabban emlékszik rá. Figyelmét túlságosan lefoglalja a saját élete: most találja meg Európa új neveit, itt helyben, idehaza.”
Mi maradt e vízióból hét esztendővel a kommunizmus bukása után?
Kezdetben volt 1989, a „népek ősze”. Közép-Európába visszatért a szabadság, Közép-Európa pedig visszatért a Történelembe. Nemcsak a szabadság és a tolerancia képviselőjeként tért vissza, hanem az etnikai-vallási gyűlölet és türelmetlenség hordozójaként is. A feléledt konfliktusok teljességgel érthetetlenek voltak azoknak, akik egyszerűen „szovjet blokként” kezelték ezt a térséget, ám annál érthetőbbek e vidék lakói számára. Hisz ők régóta ismerték azt a kétértelműséget, amit a szuverén nemzetállamhoz való jog magában rejt: az egyik nemzet joga eleve veszélyezteti a másik jogát. Ami előbb-utóbb etnikai tisztogatásokhoz vezet. Grillparzer, a XIX. század második felének kitűnő osztrák írója profetikus hévvel óvott attól a lejtőtől, amely „a kommunizmustól a nacionalizmuson át a bestialitáshoz” vezet.
A demokrácia eszméjének ezen a tájon kettős próbát kellett kiállnia: a rabság és a szabadság próbáját. A demokrácia nem azonos a szabadsággal; a demokrácia a szabadság törvény szabta érvényesítése. A szabadság önmagában – a törvény és a hagyomány meghatározta korlátok nélkül – anarchiába és káoszba vész, s ilyenkor mindig az erősebb joga érvényesül.
Azon az úton, amelyen az én nemzedékem haladt a szabadság felé, az 1968-as év határkőnek számít. Ez volt az az esztendő, amikor a diákok tíz- és tízezrei kitódultak az utcára, hogy demonstrálják szembenállásukat az establishment-nal. Volt-e közös nevezője a berkeley-i, párizsi, nyugat-berlini, valamint a prágai vagy varsói diákok lázadásának?
Látszólag teljesen másról volt szó: Berkeley-ban és Párizsban a diákok nemet mondtak a polgári demokratikus rendre; Prágában és Varsóban viszont azért a szabadságért emelték fel szavukat, amelyet a polgári demokrácia garantált. Sőt mi több, a berkeley-i és párizsi diákok rajongtak a kommunizmus jövőképéért és Mao Ce-tung forradalmi retorikájáért, amiből a varsóiaknak és prágaiaknak a leghatározottabban elegük volt.
Úgy vélem, mégis jól láthatóak a közös vonások: a tekintélyelvűséget tagadó szellem, az emancipációs érzék és az a meggyőződés, hogy „realistának lenni annyi, mint a lehetetlent akarni”. Végül pedig az egész lázadás abban a szent meggyőződésben gyökeredzett, hogy „amíg a világ ilyen, nem érdemes ágyban, párnák közt meghalnunk”. Ilyen, értsd: igazságtalan.
Hát ez az. Az 1968-as lázadás gyökerénél az igazságosság utáni vágy rejlett: hogy hozzájuthassunk a szabadsághoz és a kenyérhez, az igazsághoz és a hatalomhoz. Volt valami csodálatos, valami patetikus ebben a lázadásban, amely nem egyszerűen egy nemzedék közösségi tudatát formálta át. De volt benne valami ijesztő is: a lerombolt egyetemek és a megsemmisített könyvtárak, az értelmiségi reflexiót helyettesítő barbár szólamok, végül pedig az erőszak, a terrorizmus, a politikai gyilkosságok. Ez is mind ’68 örökségéhez tartozik. Akkor úgy beszéltünk magunkról mint „szocialistákról” és „baloldaliakról”. Miért keltenek ma bennem ezek a formulák belső ellenkezést? Miért érzem a jobb- és baloldalra való felosztást tévedésnek? Miért nem akarok egyetlen nagy ideológiához sem csatlakozni?
Megkérdeztem Jürgen Habermast: mi maradt a hatvanas éveknek a szabad szocializmusba vetett idealista hitéből? Azt felelte: a radikális demokrácia. Ez a megfogalmazás közel áll hozzám, megpróbálom tehát a saját szavaimmal körüljárni.
A parlamenti demokráciának és a piacgazdaságnak kezdettől megvoltak a heves ellenzői, illessük őket jelképesen a konzervatív és a szocialista névvel. A konzervatív számára a demokratikus berendezkedés a hagyomány semmibevételét jelentette, a keresztény szellemiség alulmaradását a vad nihilizmussal szemben, annak az állapotnak a teljes diadalát, amely generálta, álcázta és véglegesítette a világban az egyenlőtlenséget és az igazságtalanságot.
A konzervatív azt a vad lényt látta az emberben, akit az értelemre való hivatkozás nem képes megszelídíteni. Ezt a feladatot csak a szilárd intézmények végezhetik el. A szocialista viszont azt az eredendően nemes lényt érzékelte az emberben, akit az embertelen társadalmi viszonyok állati viselkedésre kényszerítenek.
Mindketten – a konzervatív is, a szocialista is – nemet mondtak a szabadság azon rendjére, amely a politikai és a gazdasági erők szabad játékán, a tulajdon és a pénz sajátos diktátumán alapult. A konzervatív érvelés szerint ez a rend az állat ragadozó természetét szabadítja fel az emberben; a szocialista vélemény viszont azt hangsúlyozza, hogy ez a rend hozza ki a ragadozó természetet az emberből. E szembenállásból végül két nagy utópia született: egy retrospektív és egy prospektív, azaz a hierarchikus-konzervatív és az egalitárius-szocialista utópia. Lehet hosszas vitákat folytatni arról, milyen kapcsolatban állt e két utópia a XX. század két totalitarizmusával. Lehet szócsatákat vívni az ügyben, hogy a bolsevizmus volt-e a szocialista eszmék élősdije, vagy épp ellenkezőleg, a szocialista gondolat a maga intellektuális és politikai érveivel bedolgozott a bolsevizmusnak. Nem kevésbé mérlegelhető, hogy a fasizmus élt-e vissza a konzervatívok antiliberális érveivel és merész álmaival, miszerint az emberiség még visszatérhet az ipari forradalom előtti értékrendhez, vagy fordítva, a konzervatívok tekintenek reménykedve a fasizmusra, hogy majd az megállítja a liberalizmus sátáni destruktivitását. Aligha kétséges, hogy ezek az összefonódások léteztek, noha nem egy konzervatívot ott láttunk az antifasiszta ellenállás soraiban, s éppen a szocialisták közül kerültek ki a bolsevizmus legkövetkezetesebb ellenfelei.
Mindkét utópiát egy totalitárius rendszer koronázta meg. Az egyikben módom volt negyven évig élni. De mindkettő iránt egyformán bizalmatlan vagyok.
Miért lázadtunk a kommunizmus ellen? Miért akartunk inkább szerény, üldözött kisebbség lenni, ahelyett, hogy a többség útját jártuk volna, amely élni és boldogulni tudott a totalitárius diktatúra világában? Nos, abban, hogy a kommunizmusra nemet mondtunk, több ok is közrejátszott. Nevezetesen, hogy a kommunizmus hazugság volt, s mi az igazságot kerestük; konformizmus volt, s mi hitelességre vágytunk; rabság, félelem, cenzúra volt, s mi szabadságra szomjaztunk; állandó támadást jelentett a hagyomány és a nemzeti identitás ellen, aminek pedig mi örököseinek éreztük magunkat; társadalmi egyenlőtlenséget és igazságtalanságot jelentett, mi meg hittünk az egyenlőségben és az igazságosságban; abszurd hiánygazdaságot teremtett, s mi az ésszerűséghez, a hatásossághoz, a jóléthez vezető utat kerestük; elnyomta a vallást, s mi meg voltunk győződve arról, hogy az Istenbe vetett hit alapvető emberi jog. Vagyis azok az érvek, amelyek alapján elutasítottuk a kommunizmust, létfontosságúak voltak a konzervatívoknak, a szocialistáknak és a liberálisoknak egyaránt. Ennek következtében létrejött egy sajátos eszmei koalíció, amelyet Leszek Kolakowski regisztrált Hogyan lehetsz konzervatív-liberális-szocialista? című híres esszéjében. Ez a koalíció a kommunizmus széthullásával együtt maga is széthullott. De mielőtt végképp széthullott volna, sajátos vonással ruházta fel a nyilvánosság színe előtt folyó vitát: az erkölcsi abszolutizmus jegyével. Az antikommunista ellenzék erkölcsi abszolutizmusa szerint nem volt helye a kétkedésnek: a kommunizmus maga az osztatlan rossz, a gonosz birodalma, korunk ördöge, következésképp a kommunizmussal és a kommunistákkal való szembenállás eleve jó, nemes, szép ügy volt. A demokratikus ellenzék demonizálta a kommunistákat, s angelizálta önmagát.
Tudom, miről beszélek, mert ezt az erkölcsi abszolutizmust bizonyos fokig saját tapasztalatomból is ismerem. Nem bánom, hogy szert tettem e tapasztalatra, s nem hiszem, hogy szégyellnem kellene. „Ahhoz, hogy az ember szembeforduljon a totalitárius diktatúra világával, hogy kockára tegye – vagy egyenesen feláldozza – a maga és családja biztonságát, hinni kellett benne, hogy az élet olyan játék, amelynek halálosan komoly a tétje” – írta a kommunizmus korának egyháztörténésze. Az ember mindennap választás elé került, s döntéseiért igen magas árat kellett fizetnie. Ám ezek a döntések nem akadémikus viták során születtek, hanem erkölcsi aktusként, amelyért nemegyszer több év börtönnel vagy legalábbis a szakmai karrier derékba törésével kellett fizetni. Az ellenzék a humanista értékeket tűzte zászlajára, de a heroikus értékek körében élt, ahol is a hűség alapvető kategóriának számított. A hűség saját identitásunkhoz és a hűség ellenzéki barátainkhoz, a hűség az elárult és megcsúfolt értékekhez, a hűség a nemzethez, az egyházhoz, a hagyományhoz. „Ennek az erkölcsi felfogásnak az volt a gyenge oldala – írja az imént idézett Bohdan Cywinski –, hogy általában teljes érzéketlenséggel viseltetett az emberi gyengeség iránt. A másfajta gondolkodásmód iránti tolerancia nem jelentett problémát, ezzel szemben a másfajta etikai norma vagy értékrend eltűrése itt legfeljebb afféle »hideg« toleranciaként működött, amihez mindig határozott távolságtartás társult. A »nyitott magatartás« eszméjéből nem lett gyakorlat, sőt e fogalom érvényét kétségbe vonta a kimondatlan kérdés: mégis, mire nyitott – a jóra vagy a rosszra? Mindent összevetve, a megkérdőjelezett értékek védelmének étosza volt ez, nem pedig a feltétel nélküli párbeszédé. De történhetett-e másképp, hisz az értékek megkérdőjelezése nem érvekkel folyt, hanem brutális erőszakkal? A vár valóban ostrom alatt állt.”
Akik ezekben az években az ellenállás mellett a legékesebben tanúságot tettek – Szolzsenyicin, Havel, Herbert –, az abszolút értékeket védelmezték. Herbert azt írta:
El ne hagyjon téged nővéred a Megvetés
a spiclik hóhérok gyávák iránt –
ők győznek majd.
(Körner Gábor fordítása)
És közben mi győztünk. De jaj az erkölcsi abszolutizmus híveinek, ha a politikai arénában ők lesznek a győztesek. Ha csak egyetlen pillanatra is.
Az erkölcsi abszolutizmus nagy erő mindazoknak – egyénnek, csoportnak, közösségnek –, akik a diktatúrával harcolnak; ellenben gyengeség a totalitárius diktatúra romjain kialakuló demokratikus folyamatok idején. Itt már nincs helye az igazságos és harmonikus világot megálmodó utópiáknak, s nem maradt hely az etikai abszolutizmusra sem. Egyik is, másik is anakronizmus, ha ugyan nem kétszínűség; egyiknek is, másiknak a demokratikus rend a célpontja. Az a bizonyos (bűnös, korrumpált, törékeny) rend, amely a világ széthullását követte. A totalitárius szükségszerűséget (amely szintén tökéletlen volt, szerencsénkre). Ebben a világban elkerülhetetlenül felbomlott az antitotalitárius eszmék koalíciója, sőt nyilvánvalóvá váltak a köztük lévő ellentétek. Az egyenlősdi összeütközésbe került a liberális gazdasággal; a konzervativizmus visszaverte a liberális tolerancia kihívását. Megjelentek azok a dilemmák, amelyeket a szocialista, a konzervatív és a liberális más-más módon oldott meg.
A szocialista számára az lesz a központi kérdés, fel tudja-e ruházni emberi arculattal a piacgazdaság vad törvényeit, képes lesz-e képviselni a legszegényebbek érdekeit, továbbá képes lesz-e biztosítani az állam laikus jellegét és a más vallásúakkal és más etnikumhoz tartozókkal szembeni toleranciát. A konzervatív helyre akarja állítani a nemzeti jelképek folyamatos érvényességét; küzdeni kíván az alkotmány és az intézményrendszer keresztény jellegéért; óvni fog a liberalizmus és a relativizmus részéről fenyegető veszélyekkel szemben, s megköveteli a kíméletlen leszámolást a régi rezsim képviselőivel. Ezzel szemben a liberális kijelenti, hogy első a gazdaság, a gazdasági növekedés, a világos piaci törvények, a stabil adórendszer, a privatizáció, az átváltható valuta. Óvatos szószólója lesz annak az eszmének, hogy az állam tanúsítson toleranciát az egyház követeléseivel, a nemzeti kisebbségekkel, a szomszédos népekkel és a múlttal szemben. A lényeg azonban, hogy mindegyikük új összefüggésben igyekszik megfogalmazni a maga eszméit, hisz megjelent az új, populista ideológia, aminek még mindig nincs neve: egy kis fasizmus, egy kis kommunizmus, egy kis egyenlősdi, egy kis klerikalizmus. E szólamokhoz pedig hozzájön a felvilágosodás eszméinek radikális kritikája és az erkölcsi maximalizmus kemény nyelve. Egyúttal felbukkan – a szocialistát, a konzervatívot és a liberálist egyaránt zavarba hozó – nosztalgia „a régi jó pártállami idők” után, amikor az embernek nem kellett halálra dolgoznia magát, s bagóért lehetett enni-inni. Ismernünk kell ezt az összefüggést, ha meg akarjuk érteni a fiatal posztkommunista demokráciák dilemmáit. A vita, hogy miként számoljunk el a múlttal, két táborra osztotta a benne résztvevőket: az igazságosság híveire és a vétkesek visszafogadásának szószólóira. Az előbbiek a bűnösök következetes megbüntetését követelték, az utóbbiak – tekintettel a jövő kihívásaira – nemzeti megbékélést sürgettek. Mindkét magatartás nemegyszer karikaturisztikus formát öltött: egyesek a nyílt diszkriminációt szorgalmazták a kommunista apparátus tagjaival szemben, mások mintegy azt bizonygatták, hogy a diktatúra soha nem is létezett. Az a tézis, amelynek magam is híve voltam – „amnesztia: igen, amnézia: nem” – túl nehéznek bizonyult a demokratikus ellenzék számára. A piacgazdaság mibenlétéről folyó vita társadalmi konfliktussá nőtt, amelynek során a szocialista érvelést és a konzervatív argumentációt egybeolvasztotta a liberális átalakulási politika kritikája. A munkanélküliség, a társadalmi különbségek, a fizikai dolgozói rétegek frusztráltsága – ez mind a reformok lefékezését vonta maga után.
A „nemzetállam vagy polgári állam”-vita a többnemzetiségű országokban bizonyult lényegbevágó kérdésnek, amelyek hosszú rabság után nyerték el függetlenségüket. A konzervatív nemzeteszme hívei a hosszú éveken át hivatalból folytatott elnemzetlenítés ellensúlyozásaként az etnikai lényeg helyreállítását hangsúlyozták; az állampolgári elv szószólói a demokrácia alapvető normáit féltenék a türelmetlen sovinizmus előretörésétől.
És végül az egyház. A több évtizedes elnyomás után az egyházak nyilvános vitában hívták fel a figyelmet a maguk helyzetére. Olyan társadalmakról lévén szó, amelyekben a nemzeti öntudat gyakran együtt járt a vallási identitással, magától értetődően felmerült a kísértés, hogy az új állami formációt is vallási identitással ruházzák fel. Az egyház olyan alkotmányra és olyan büntető törvénykönyvre tartott volna igényt, amely összhangban áll a vallási normákkal. Az abortusz eleve büntetendő voltáról kirobbant vita jól mutatja az állam mibenléte körüli alapvető nézeteltéréseket. Az abortusz büntetlensége a meg nem született gyermekek legyilkolásának állami jóváhagyását jelenti? Az abortusz büntetése megfosztja-e a nőt elemi jogától, hogy maga döntsön anyaságáról?
E viták mind hatalmas emocionális feszültséggel jártak. Morális érvelés folyt, de a felek a háborús propaganda nyelvét használták. Két ellentétes értékrend állt szemben egymással: egyrészt a régi rezsim képviselőinek pragmatikus, nem ritkán korrupcióval is átszőtt cinizmusa, másrészt a kommunizmussal szembeszegülő konzervatív értékrend képviselőinek anakronisztikus honfiúsága. A megtorlásokra immúnis egykori heroizmus most megmutatta a másik arcát is: a türelmetlenséget, a fanatizmust, az új, modernizációs eszmék iránti immunitást. Ez a világ sora a posztkommunista demokráciák kulisszái között.
Ezek a viták nem jelentenek veszedelmet a demokráciára nézve, amely végtére maga is szüntelen vita. A veszedelem inkább abban rejlik, ha a konfliktusok annyira megterhelődnek, hogy a felek – a maguk igazát abszolutizálva – alkalmatlannak bizonyulnak a kompromisszumra. Ez esetben már könnyen meginoghatnak a demokratikus állam alapjai. Hisz a radikális mozgalmak – akár a fekete, akár a vörös lobogó színei alatt – szívesen élnek a demokrácia intézményrendszerével és játékszabályaival, hogy aztán hatásukban negligálják őket. A demokrácia szürke, nehezen születik, értékét és ízét inkább csak akkor érzi meg az ember, amikor már odaveszett a vörös vagy barna radikalizmusok nyomása alatt. A demokrácia nem tévedhetetlen, hisz a vita részvevői egyenlőek. Ezért eshet manipuláció áldozatául, és ezért tanácstalan a korrupcióval szemben. Ezért választja gyakran a tehetség helyett a banalitást, a nagylelkűség helyett a szemfülességet, a kompetencia helyett a puszta ígéretet. A demokrácia a partikuláris érdekek folyamatos artikulálása, a köztük meglelhető kompromisszum morális keresése, a szenvedély, az érzelem, az irigység és a remény alkudozása, örök tökéletlenség, bűn és erény, szentség és gazság keveréke. Így aztán, akik az erkölcsös államot és a tökéletesen igazságos társadalmat keresik, nem szeretik a demokráciát. De csak a demokrácia, amely kész önmagát is megkérdőjelezni, képes korrigálni saját hibáit. A diktatúrák – a vörös is, a barna is – felszámolják az emberi kreativitást, megsemmisítik az emberi élet ízeit, végül magát az életet is.
Csak a szürke demokrácia – az általa biztosított emberi jogokkal, az állampolgári társadalom intézményeivel – képes rá, hogy a fegyverek összecsapását felcserélje az érvek összecsapásával. A parlamentarizmus a polgárháború alternatívája lett, még ha a konzervatívok késhegyre menő vitákat is vívnak majd a liberálisokkal és a szociáldemokratákkal arra vonatkozólag, hogy ezt a fordulatot a józan emberi észnek vagy a diktatúrák szörnyű tapasztalatainak köszönhetjük-e.
A demokrácia alanyai az emberek, s nem az eszmék. A demokratikus intézmények keretei között tehát vallásra, nemzetiségre, ideológiai beállítottságra való tekintet nélkül egymásra találhatnak és együttműködhetnek az állampolgárok. A klasszikus eszmei táborok – mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szocializmus – az adóról, az egészségügyi reformról vagy a biztosítási rendszerről folytatott vitákban nem perdöntőek. Ennek ellenére minden ilyen vitában hallatniuk kell a hangjukat a szocialistáknak a legszegényebbek oldalán, a konzervatívoknak a hagyomány védelmében, nem kevésbé a liberálisoknak a hatékonyság és a növekedés érdekében. Mindezen értékekre szüksége van a demokratikus politikának. Így születik meg életünk sokszínűsége és változatossága, így kapjuk meg a választás lehetőségét. E kölcsönös ellentmondásoknak köszönhetően következetlenek lehetünk, kísérletezhetünk, megváltoztathatjuk a véleményünket és megváltoztathatjuk a kormányunkat. Miközben a fanatikus ideológiai inkvizítorok „a megvesztegetett liberális ördöggel” szemben új tervezeteket ácsolnak az „ígéret földjéről”, s mindennemű fundamentalisták megbélyegzik a demokrácia erkölcsi relativizmusát, mintha éppenséggel az lenne az állam feladata, hogy erkölcscsősz legyen. Mi azonban, a szürke demokrácia pártfogói, tagadjuk, hogy erre az államnak jogcíme lenne; mi úgy tartjuk, az emberi erény örzője az emberi lelkiismeret kell legyen. Ezért állítjuk a szürkéről, hogy szép.
Páfyi András fordítása
(A fönti írás eredetileg a Gazeta Wybotrzában jelent meg.)