A mezőgazdaság szocialista átszervezésének második hulláma 1958 végén tetőzött. A konszolidált Kádár-rendszer igyekezett tanulni az első, katasztrofális társadalmi és gazdasági következményekkel járó „téeszesítés” tapasztalataiból, s az 1957 júliusában jórészt Fehér Lajos által megfogalmazott agrárpolitikai tézisek szellemében, a hangsúlyt a belterjes és korszerű mezőgazdaság megteremtésére helyezve igyekezett eljárni. De az MSZMP KB 1958. decemberi ülésének határozatában „a párt agrárpolitikájával kapcsolatos egyes kérdésekről és a termelőszövetkezeti mozgalom továbbfejlesztéséről” már meglehetősen sok volt a régebbről ismert „ideológiai panel”, s a határozat szerzői már nem zárták ki az „ugrásszerű fejlődés” lehetőségét sem. Ezen az ülésen döntött a KB arról is, hogy minden megyében 50-100 „jól képzett kommunistából” álló akciócsoportot állít fel, továbbá 500 elvtársat falura küld „a falusi pártszervezetek és tanácsok, a meglévő és alakuló tsz-ek megerősítésére”.
Ilyen körülmények között törvényszerű volt, hogy a „hurrákollektivizálás” hangulatában törvénytelenségekre és önkényeskedésekre is sor került. Ezekről a tájékoztatás természetesen hallgatott, csak egy belső pártjelentés ismerte el, hogy „kb. 300-400 olyan szövetkezet jött létre az országban, melynek nem kellett volna megalakulnia”.
Valószínűleg e szövetkezetek egyikeként tartották számon azt a közös gazdaságot, mely a Mátészalkától mintegy tíz kilométerre található Nyírcsaholyon alakult meg. Az elszigetelt, isten háta mögötti, háromezres lélekszámú szatmári falu egyszer már kísérletezett a „kolhozzal”: 1950-ben itt is megalakult a termelőszövetkezeti csoport. A „cseléd-tszcs” élén bizonyos Kark János állt, és a beszolgáltatásoktól sanyargatott módosabb gazdák lenézték és megvetették jórészt nincstelenekből és naplopókból álló tagjait. A helyi tszcs 1956 októberében feloszlott, s úgy tűnt, az élet a hagyományos medrében folyhat tovább, mert a mélyen vallásos faluban csak a mindig üres népbolt és a tanácsháza emlékeztetett a szocializmusra. 1959 végén azonban Csaholyba is megérkeztek a megyei tsz-szervezők, s a szegényparasztok helyett – a központi direktíváknak megfelelően – immár a módosabb gazdák meggyőzését szorgalmazták. A harmincas évek szovjet szóhasználatával élve „kulákkolhozt” szerveztek, ami magában rejtette a lehetőséget, hogy tagjai végre szakszerűen művelik majd a földet, s a gazdálkodás idővel megerősödik. A módosabb gazdák természetesen természeti csapásként fogadták az agitátorokat, sokan napokig bujdostak előlük. A „felkészült kommunisták” gátlástalanul alkalmazták az ötvenes évek beszervezési módszereit. Volt olyan paraszt, akinek ajtóba csípték az ujját, mást bundában a kályhára ültettek. A faluban több helyen is hangszórókat állítottak fel, s ezeken „szív küldit” közvetítettek a belépést megtagadóknak. A tanácsháza falára, a faliújságra névnapi köszöntőket tettek ki. Az egyiken, mely egy Cservenyák Gábor nevű gazdát gúnyolt egy karikatúrával, vers volt olvasható, melyre ma is emlékeznek a falubeliek:
„Afrikai sötét néger
Gáborunknak imígy felel
Nem veszek én kaktuszt tőled
Túl fekete a te lelked.”
Sváb Sándorné, az 1960. február 26-i asszonytüntetés elítélt szervezője és résztvevője így emlékezett az előzményekre: „Hozzánk is bejött két agitátor, keresték az uramat, be akarták léptetni a téeszbe. Mondtam, hogy beteg, ágyban fekszik. De csak azért is bejöttek, egy pohár vizet kértek. Adtam nekik, mire megkérdezték, hogy miért nem ültetem le őket, hiszen faluhelyen így szokás. Mert hogy ők most megvárják, amíg az uram felöltözik, és kimegy hozzájuk. Ültek vagy egy órát, láttam rajtuk, hogy ezek el nem mennek az Istennek sem. Azt akkor már tudtam, hogy mindenképp elveszik a tíz holdunkat, legföljebb adnak helyette valami rossz földet. Erre elkértem tőlük a papírt, bevittem, oszt aláírattam az urammal. Akkor elmentek az agitátorok, a fene a belüket, de a falu csak nem akart megnyugodni. A férfiak, akik megfordultak a szalkai piacon, hallották, hogy valamelyik szomszéd faluban, talán Gebén visszaadták a belépési nyilatkozatot. Erre aztán összeszedtük az asszonyokat tüntetni, hogy mi is visszaszerezzük.”
Farkas József nyugdíjas mátészalkai múzeumigazgató ott volt, amikor a rendőrök szétverték a tüntetést.
„Közel kétszáz asszony vonult fel a tanácsháza elé. Először az irodába is benyomultak, úgy szorították ki őket a rendőrök. Követelték a belépési nyilatkozatot, amit a férjeik írtak alá. Azt beszélték, azért jöttek csak a nők, mert a férfiak felbiztatták őket: nekik nem lehet bántódásuk. Az asszonyok feketében voltak, s még a kendőt is az arcukra húzták, hogy ne ismerjék fel őket. A tsz-irodáról kihívták a rendőrséget, és Nyíregyházáról egy órán belül megjelent égy rohamosztag. Engem Szalkáról a pártbizottsági Pobjeda hozott ki, hogy fényképezzek. Tudták rólam, hogy ott voltam 1956-ban a tüntető debreceni egyetemisták között, így aztán ha megtagadom, a torkomra tehették volna a kést. Emlékszem, amikor felálltam a kocsi tetejére, az egyik asszony a fenekét fordította felém, és felemelte a szoknyáját: »Ezt fényképezd le, ni!« Az asszonyok olyasmiket kiabáltak, hogy »Nem kell a téesz! Nem kell a kolhoz! Vissza a belépési nyilatkozatokat! A földet nem adjuk!« A rendőrök hallgatták egy ideig, aztán gumibottal szétverték a tüntetést. Állítólag maga Benkei András, megyei párttitkár adta ki a parancsot a »tömegoszlatásra«.”
A csaholyi asszonytüntetés szervezőit a fényképek alapján azonosították. Sváb Sándornét, Hamulyák Jánosnét és Kicsák Józsefnét az 1961 márciusában tartott tárgyaláson másfél-két évi börtönre ítélték. A legtöbbet Kicsákné kapott, mert egy nyilvánosan tett antiszemita megjegyzése miatt izgatásban is bűnösnek találták. Svábné Debrecenben raboskodott. A legnagyobb megrázkódtatás az volt a számára, amikor a börtönben le kellett vetkőznie, s a zuhany alá kellett állnia, miközben az őrszemélyzet gúnyolta. A szigorú erkölcsű parasztasszony életében először találkozott folyó meleg vízzel.