„1959–1961-ben, három év során, kevés mai tárgyú film készült, s ez a kevés is gyengén sikerült” – írja Nemeskürty A magyar film történetében. S fel is sorolja őket: Égrenyíló ablak, Májusi fagy (mindkettő Kis József), Fapados szerelem (Máriássy Félix), Szombattól hétfőig (Mészáros Gyula), Rangon alul (Bán Frigyes).
A legtöbb nagyon rossz film valóban ez idő tájt készült, s nem ’57–58-ban. (1960-ra visszanézve mindenképp felvenném e szomorú listára a paraszti tárgyú „házi feladatot”, a Kálváriát is.) Most a közepes-tisztességes darabok, pl. Máriássy, Szemes Mihály, Gertler Viktor munkái nem közepes, de már-már jó benyomást keltenek. Ízetlen patent-vígjátékok mellett az év legfrissebb (talán legjobb) filmje is komédia, (Herskó János: Két emelet boldogság) négy, új lakáshoz jutott házaspárról, válásokról, kibékülésről. Az év legkevésbé nyögvenyelős premierje.
A nagy színvonalzuhanás akkor még gimnazistaszemmel is érezhető volt, s ma újranézve-újraidézve a korszak néhány darabját még inkább nyilvánvaló. (Ez az ’56 után fáziskéséssel beköszöntő mélypont három szűk esztendeig, ’59–60-tól ’62 közepéig-végéig tartott – de erről bizonyára szó lesz még sorozatunkban.)
A felszabadulás évfordulójára felemás film sikeredett. A Három csillag tulajdonképpen három rövidfilm füzére. Érdekesen méltatta Csurka István:
„Az első tétel Jancsó Miklósé. Modern disszonanciák, nemes, de elkótyavetyélt indulatok. Jancsónak már, úgy látszik, az a végzete, hogy homályos értelmű, hiteltelen történetekbe próbálja szorítani egyszerűségre, hűségre és realitásra törekvő tehetségét.” (Filmvilág, április 1.)
A Vörös tinta (Gertler Viktor rendezése), és Máriássy Félix Fapados szerelme körül gyűrűzött a hatvanas esztendőben két emlékezetes vita. Mindkét mű iskolában játszódik, diákok és pedagógusok a hősei. A Vörös tinta, (Szabó Magda írásából) tanárok eltitkolt magánéleti konfliktusát bontaná ki, és egy tanáraiban csalódó kislány belső drámáját ábrázolná. A Vörös tintáról ugyan a Népszabadság szürke, apolitikus, „semlegesen pozitív” kritikát közölt, mégis vita bontakozott ki, mintegy megelőlegezve a később oly gyakori filmrendező-filmkritikusi süketek párbeszédét. Gertler Viktor ugyanis nehezményezett néhány elmarasztaló bírálatot, nyilván főleg Czibor Jánosét a Filmvilágban, mely „érzelmesen elgondolt, moralizálással alaposan gyanúsítható kispolgári szemlélet” miatt bírálta meg filmjét. A vitának aztán alig volt politikai háttere vagy olvasata, és a mind szemléletmódjával, mind formanyelvével roppant konzervatív és ásatag Vörös tintának így is jobb lett a visszhangja, mint Máriássy hasonlóan iskolában, pedagógusok között játszódó, egyértelműen kudarcnak minősített filmjéé.
A Fapados szerelem filmnovellája díjat nyert a nőnap ötvenedik évfordulójára kiírt pályázaton, s a film főcímén is olvasható, hogy a nőnap tiszteletére készült. Moszkva tér és Thälmann utca, vagyis már megint a Külvárosi legenda helyszíne – de Angyalfölddel most sem lett szerencséje Máriássy Félixnek, aki egyébként továbbra is makacsul munkástémákat választott. A Fapados szerelem nem éri el a keményen és pártosan megbírált Külvárosi legenda színvonalát, de – kell mondanunk? – a rendkívül kedvezőtlen fogadtatás nem a forgatókönyv és a megvalósítás hibáinak szólt: már a főcímet látva is gyanú ébredhet az éber nézőben, hogy a nőnapi hivatkozás csupán védekező gesztus. A filmben hajsza indul egy angyalföldi általános iskola tanárnője (Krencsey Mariann) ellen, mert tanítványa, egy nyolcadikos lány öngyilkosságot követ el. A tragédiának semmi köze a tanárnőhöz, de egy rágalmazó újságcikk után minisztériumi határozattal azonnal elbocsátják és meghurcolják.
Illusztratív film: túl merev, túl tanmese jellegű, olykor kicentizett konfliktusok, megoldandó „problémák” jellemzik. Mégis van benne valami, és ez a valami bőszítette, feszélyezte a kultúrpolitikát. A valami: a félelem, az alávetettség, a nyájösztön. „Budai úrilány egy angyalföldi tantestületben” – ordít a feljelentő újságcikk nagybetűs címe. Kicsit a Hannibál tanár úr Nyúl Béláját meghurcoló hecckampányra emlékeztet mindez. Angyalföldi prolik és budai polgárok egyaránt félnek itt, egyaránt újságcikkektől és felsőbbségek döntéseitől függ az életük. Szomszédjukat, barátjukat tagadják meg, ha az bajba kerül. A végén persze, s nagyon hangsúlyozottan a Népszabadság cikke szolgáltat igazságot, az védi meg a tanárnőt. Ez a „vörös farok” aztán még inkább kiemelte, mennyire a hatalom döntéseitől, véletlenszerű önkényétől függünk. „Miért? Ha nem lennék párttag, jogom sem lenne az igazság kiderítéséhez?” kérdi a Zenthe Ferenc játszotta gyári munkás a szerkesztőségben. „Azt hiszi, minket nem bánt az igazságtalanság, hogy nem látjuk, mi történik körülöttünk?” mondja a tanárnőnek négyszemközt egy proletárasszony a kislány temetésén. Fülsértő szavak 1959-ben (amikor készült), s azok 1960-ban is, amikor bemutatták – bármily ügyesen is vannak elhelyezve a filmben. Csak ismétlem: a film nem jó. Két karikatúra „reakci-jóska” is feltűnik benne; a tanárnő és a munkás közti rendkívül erőltetetten, ügyetlenül bonyolított szerelmi szál bámulatosan rossz – a Fapados szerelem mégis értékes, feszültséget sejtető korrajz. Máriássy egy interjúban azzal is magyarázta a film sikertelenségét, hogy az elkészülte után csak egy évvel került mozikba. Egyébként ekkor már forgatja a Próbautat, mely minden kiszámítottsága s részben hasonló – Létay Vera akkori kifejezésével – „sakkdramaturgiája” ellenére a sivár magyar mozi-évek egyik igényesebb filmje lesz.
Ebben az évben a mozikba került 131 új filmből 46 volt szovjet. A „Szovjet film ünnepe” február közepétől három héten át tartott, s természetesen november 7. alkalmából megint „tüzes tanáccsá váltak a vásznak”, miként egy, a Tűztánc-antológiától ihletett ifjúkommunista költő zengte.
A szovjet film nemzetközi visszhangja is jó volt, Cannes-ban díjat nyert a Ballada a katonáról. Rényi Péter fesztiváltudósításában nagy elismeréssel szól a Dolce vitáról is.
„A Ballada mellett, a humanizmus, az emberiesség e szárnyaló költeménye mellett eddig kétségtelenül ez a bemutató volt a fesztivál legfontosabb eseménye. Nem mi tehetünk róla, a kétféle valóságból adódik, hogy a szocializmus dalából az ember nagysága és szépsége szól, míg a kapitalista világ legőszintébb, legszenvedélyesebb művészei a poklok poklát idézik fel.” (Népszabadság, május 12.)
A fesztivál másik, vitatott bemutatója Antonioni Kaland című filmje volt. Rényi ezt már elutasította.
„Míg Fellininél ökölbe szorul az ember keze, ütni tudna dühében, s tudná is, hogy kire kell ütni, addig ez a vizenyős, üres moralizálás senkit se hoz ki a sodrából.” (május 20.)
A Filmvilágban ősz elején „Mi az új a szovjet filmekben?” címmel hosszabb, mértékadó cikket közölt. Ebben Rényi elvtárs az emberközeliséget, a mindennapi emberek ábrázolásának árnyaltságát emeli ki: lám, ütni vágyó kedve ellenére más húrokat penget, mint óriás-elődje, Révai, vagy a még óriásabb (az egyébként sztálinian mélynövésű) Zsdanov. S hogy mi az új a szovjet filmek hazai fogadtatásában, arra viszont két idézettel válaszolnánk, mindkettő a Film Színház Muzsikából. (szeptember 23.)
„A főszereplőket csupán egy történelmi olvasókönyv illusztrációivá teszi. […] Aztán megint átveszik a vezérszólamot az egymásra dobott, indokolatlan érzelmi kitörések, és a bensőbb ábrázolás helyét átveszi a merőben önállósult tételek sablonos képi megformulázása.” (Légy boldog, Irina)
Szokatlan és újmódi sorok. De egy kiválónak minősített szovjet forradalmi film (Svejcer: Különleges megbízatás) hőséről így ír ugyane lap (szeptember 30.):
„Pányin hadapród, a fiatal kommunista tengerésztiszt, a film központi alakja erős, bátor, fürge és ravasz.”
Nyár elején bemutatták a Négyszáz csapást. A kritikák kedvezően méltatták. „Truffaut objektivitása bár ítélkező és felelősségébresztő, nem leleplező, még kevésbé útmutató” – vonta meg rokonszenve határait a Film Színház Muzsika cikkírója (ugyanaz a kritikus, aki rossznak minősítette a fentebb idézett szovjet filmet). Ősszel a Szerelmem, Hirosima-vita borzolta az erre figyelmes kedélyeket. Alain Resnais és Marguerite Duras filmjét csak a Filmmúzeum mutatta be (szeptember 8-án), de a napilapokban és a Film Színház Muzsika hasábjain öt hétig írtak róla vitacikkeket. A filmben egy Hirosimában szerelemre lobbanó francia színésznő felidézi háború alatti szerelmét egy német katona iránt (és emiatti meghurcoltatását). A film teljesen új formanyelve, rendkívül erős hangulati töltése a legtöbb cikkírót elragadta. „Remekmű vagy nem remekmű?” – ilyen felcímmel folyt a vita, hiszen nyilván ennek eldöntése várt rájuk és a magyar lapokra. A megszálló német katonába szerelmes lány „érzelmi szabadságvágya” mindenkit meghökkentett, de jó néhány kritikus és publicista remekműnek ítélte a Hirosimát. Például: „Bár a mű eszmeisége idegen tőlünk, azt kell mondanunk: remekmű.” (Film Színház Muzsika, okt. 7.) A vita kissé túlhabzott. „Sommás ítéletek és szuperlatívuszok” címen a „jelenségről” arany középutas, felelősségteljes glosszát közölt a Népszabadság. „Megnéztem, láttam, s megborzongtam tőle” [ui. a felháborodástól] – írta viszont, ugyancsak a Népszabadságban – egyébként tartalmas és logikus cikkében – Reményi Béla, az (elfeledett) költő.
Ballada a katonáról, Hirosima, Négyszáz csapás, nemsokára a Hamu és gyémánt meg a pár évvel később mozikba került Dolce vita – az amerikai filmen kívül az értékes és új külföldi műveket megismerhette a magyar néző (néhányat persze csak a pesti Filmmúzeumban) – viszont a hazai bemutatók vagy szürke közönybe fulladtak, vagy nemigen tetszettek se kritikusnak, se közönségnek.
Szemes Mihály Alázatosan jelentem című, a Horthy-katonatisztek világát láttató filmjét sem fogadta egyértelmű elismerés. „A szatíra, amelyet erről a világról Bóka írt, kielégítette az olvasót, a film, amely a regény nyomán készült, már kevésbé” – írja Mesterházi Lajos, és a Heinrich Mann Alattvalójából készült NDK-filmet állítja például, amely erősebben átvilágítja a parancsok függésében élő figurákat. (Népszabadság, október 2.) Ugyancsak Mesterházi a Pesti Színház első premierjéről, a Koldusopera musical-változatáról: „Lehet vitatkozni róla, teljes joggal lehet vitatkozni, vajon a Koldusopera szocialista mű-e?”
Kicsit visszaugorva az év elejére, hadd időzzek el egy furcsán érdekes opusznál. Várkonyi Zoltán Merénylete a harmincas évekbeli biatorbágyi vonatrobbantást idézi vissza; nem mai téma tehát, de mintha rejtett „áthallásai” volnának.
Halmágyi, a nagyhatalmú országos rendőrfőnök elmagyarázza a nyomozást saját kutakodásaival zavaró egykori magándetektívnek (Páger Antal): ne okvetetlenkedjék, hiszen „magasabb szempontok” azt diktálják, hogy „történelmi távlatba” helyezzék a merényletet, és helyes történelmi távlatból nézve keressék a megfelelő tetteseket (természetesen a kommunistákat), még akkor is, ha nincs elég bizonyíték. A horthysta főkapitányt Major Tamás olyan mazochista-kérkedő dölyffel, olyan későbbi tapasztalatokat sejdítve játssza, hogy függetlenedve a konkrét filmbeli dátumtól erős játéka és szövege szinte elszabadul, sajátos többletjelentést sugall. Matuska Szilveszter szerepében Básti Lajos lidérces fekete humorral, ripacsi eszközöktől sem visszariadva komédiázik, nagyszabású őrültet formáz.
Nem érdektelen film. Csak a moziévad egész magyar hozama volt nagyon érdektelen. Talán, ha Fábri…
Fábri Zoltánnak ugyanis közvetlenül a forgatás előtt leállították a filmjét. A Film Színház Muzsika szeptember 2-án közölt vele interjút:
„Legközelebbi filmem a Fekete Karnevál lesz. Szász Péter hónapok óta dolgozik a könyvön, mely a lidérces emlékű 1956. október 30-i Köztársaság téri Pártház-ostrom feldolgozása lesz a védők szemszögéből, azaz, ahogy ők láthatták, ahogy ők élhették végig ezt a történelmileg és emberileg egyaránt iszonyúan megrendítő eseményt a halál pillanatáig. A mű megformálása természetesen szabad művészi koncepció alapján történik, képzelt szereplőkkel s képzelt részleteseményekkel, de annál nagyobb lényegi, tartalmi pontosságra való törekvéssel. Ha igaz, a forgatást az ősz folyamán kezdjük el.”
Nem kezdték el: a „fekete karnevál” emléke, pártházostrom, akár a védők szemszögéből – ráadásul Fábri mégiscsak igényes, tehát esetleg problémás rendezésében – ekkor már egyáltalán nem kellett a hatalomnak.