Mondj egy udvart. Egy titkot. Vagy adj tanácsot.
Mondj egyetlen udvari titkos tanácsost.
Egy olyan régit, szakállast, testeset,
realistát és jelentőségteljeset,
rég halott festők diákcimboráját,
bölcs, öreg színészek szerepálmát,
olyat, aki titkon tetszik a tömegeknek,
viccek hőse, de a poénon röhögnek,
kétszer volt gyűlölve, négy-ötször megunva,
de lehet, hogy holnap miniszter újra,
nem is olyan rég még nőügyei voltak,
és egy kicsit mindig részeg állítólag,
fecseg a bálokon nagy élvezettel,
de nem él vissza a rábízott közhelyekkel,
a filozófussal hetente együtt étkezik,
de inkább amatőrmód történészkedik,
nevet ad egy kornak, egy pipának s emellett
még egy egyszerű kis német fejedelemnek,
tudja, hogy rossz volt, és hogy nem tette jóvá,
s nem is bűnbánat – s nem is tette jóvá,
nem tévedhet, de azt is tudja, téved,
de most is megöletne engem vagy téged,
mégis… Mégis az nincs. Inkább utálnám,
utálnám, hogy ott a gondom a vállán,
volna velem gondja, pedig nem szeretne,
én meg végre lennék bármi. Csak szabad ne.
- Vers [5]