Ugyan ki olvassa ma Sarkadi Imre műveit!? Drámáit (talán az Oszlopos Simeon kivételével) nem játsszák, és nem is valószínű, hogy visszakerülnek a repertoárba. Prózaíróként is halott, emlékezetem szerint kritikai munkában még díszítőelemként sem írták le a nevét az elmúlt öt (tizenöt?) évben. Szóval az egykor oly kitüntetett figyelemmel kísért Sarkadi mára végleg bukott szerzőnek látszik, kérdés, jogos-e a közönség és az irodalmi közvélemény ítélete? Most, művei újraolvasása után igennel felelnék – Sarkadi minden jel szerint az irodalom végleg feltámaszthatatlan halottja –, de célszerű némiképp árnyalni a választ.
Mert Sarkadi semmiképpen sem tartozik az érdektelen és a legcsekélyebb figyelemre sem méltó írók körébe. Mi több, már életében legendája volt, és nem pusztán diabolikus bohémiája okán, bár ennek meghatározó szerepét tévedés lenne eltagadni. Sokan (és nem is akármilyen ízlésű irodalmárok, legyen most elég Illyés, a saját nemzedékéből B. Nagy László és Abody Béla nevét megemlíteni) rendkívüli tehetségnek, az 1945 táján indult nemzedék kimagaslóan legérdekesebb tagjának tartották. És generációja valóban riasztóan alacsony szintű irodalmát nézve, talán nem is olyan abszurd ez az ítélet, legendájának, nagy hírének legfőbb oka talán az volt, hogy Sarkadi egyrészt műveiben megjelenítette, másrészt mondhatni a saját bőrén, élete epidermiszén viselte kora összes ellentmondását és megoldatlan tébolyát: kocsmahős és váteszként lobogó népfi, amolyan balról előző narodnyik, ördögi csínyek kiötlője és a maga cinizmusától, fékezhetetlenségétől szenvedő moralista, a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” öntépő elvének képviselője, ugyanakkor e gondolat kétségbeejtő egocentrizmusát és veszélyességét leleplező erkölcsbíra – íme a hevenyészett lista élete és műve feloldatlan antinómiáinak. És ezek az ellentétek leginkább halála idejének táján, vagyis 1960–1961-ben – és a legkevésbé sem véletlen, hogy közvetlenül a forradalom után – lettek központi jelentőségűek barátai és pályatársai körében. Valami elpusztult Sarkadival, mikor 1961 kora tavaszának egyik éjszakáján lezuhant Kondor Béla Váci utcai lakásának ablakából. (És persze az is jelképes, hogy nem tudni, csak megcsúszott vagy öngyilkos lett, balesetet szenvedett vagy tudatosan választotta a halált? Sőt, akkoriban, mint nemrég megtudtam, még gyilkosságról is pletykáztak… Mindent egybevetve a szuicidium elég valószínűtlennek tűnik, de legalább olyan fontos, hogy felmerülhetett a gondolat: éppenséggel öngyilkos is lehetett volna.) Volt tehát valami sűrítetten jelképes ebben az ’56 utáni zuhanásban, egy egész nemzedék érezhette bukott angyalként magát. És Sarkadi volt a legnagyobb csatát vesztett vezérük.
Pályája, mai újundokul szólva, paradigmatikus, példaszerűen tükrözi majdnem egész, 1945-ben indult irodalmunk útját. Kétségkívül nagy tehetségként kezdett publikálni a negyvenes évek közepén. Talán máig ezek legolvashatóbb iratai. Mindenekelőtt A szatír bőre című igencsak képességes novella, Marszüasz és Apolló rémtörténete 1947-es hangszerelésben, ügy tűnt, hogy ekkor még leginkább a Válasz, netán az Újhold köréhez tartozik (tartozhatna), ugyanakkor a Parasztpárt napilapjának, a Szabad Szónak kolumnistája, amolyan népi-polgári fiatal, akire egyként hatott Németh László és mondjuk, a kései Kosztolányi (Márai?). (Nincs rá adat, hogy mennyire ismerte a francia egzisztencialistákat, korai novelláinak, hagyatékából előkerült drámai kísérleteinek anyagkezelése, tematikája, filozófiai iránya letagadhatatlan rokonságban áll Sartre és Camus művészetével.) Ekkor még senki nem láthatja benne a későbbi falusi termelési novellák íróját. Mégis: a „fordulat éve” után ő is pálfordul, és beáll a hivatalos irodalom hangadói közé. De ebben is fölöttébb tehetségesnek, és ami még fontosabb, őszintének bizonyult; a Gál János útja, a Kútban, a Tanyasi dúvad messze fölötte áll a kor e zsánerbe tartozó átlagtermésének. És megint csak nem véletlen, hogy ő írta meg (részben ekkori novellái alapján) egy filmes remekmű, a Körhinta forgatókönyvét. Nem tűrhetetlenül hazug és apologetikus próza ez, talán leginkább azért nem, mert a szövegek világlátása nem kommunista és rákosista (néhány elkerülhetetlen rekvizítumtól eltekintve), de mindenekelőtt népi, parasztpárti. Móricz az ideálja és nem, mondjuk, Gergely Sándor. Néhány remek részlet: Bíró Máté élethalálharca a kútban; vagy amikor a mintagazda Ulveczki megfékezi az elszabadult bikát, egyáltalán Ulveczki borozós kisgazdamoráljának rajza. Persze mindez kevés, hogy még ma is olvashatók legyenek ezek a prózák, de némi dokumentumértékük talán megmarad. Mert Sarkadi is beleütközött a diktatúra viszonyai közt realista irodalomra vágyó író legfőbb ellentmondásába: korom teljességét kívánom ábrázolni, de kénytelen vagyok lemondani erről, hiszen állandóan tabutémákkal szembesülök. Mennyire igaz művem, sőt, nem hazug-e alapjaiban, ha csak részigazságokat ábrázolhatok? Így legalább olyan fontos, hogy mi hiányzik ebből az epikából.
És aztán persze eljött 1956. Sarkadi, tudomásom szerint, se pro se kontra nem vett részt az események alakításában, nagyjából 1959 táján kezd visszatérni az irodalomba. Az 1960-as a legnagyobb év pályáján. Négy művet ír ekkor, azt a négyet, amely meghatározta későbbi befogadását, és amelyeket szinte egyöntetűen életműve csúcsaként láttak a kortársak: két kisregényt (Bolond és szörnyeteg; A gyáva; az előbbi hagyatékából került elő, az utóbbit 1961-ben publikálta a Kortárs); és két drámát (Oszlopos Simeon; Elveszett paradicsom; az előbbit csak 1967-ben mutatták be). Mai szemmel nézve fércmű szinte mindegyik. Persze, mondhatni, kiérlelt, átgondolt fércművekről van szó, ez nem is kétséges. A tűrhetetlenül lapos moralizálás és bölcselkedés teszi alig olvashatóvá őket, hogy a végtelenül igénytelen nyelvhasználatról most szó se essék. Ráadásul igencsak álságos az e művekben megjelenő morál. Vadállatian pozitív, ha szabad így mondani. Egyik legfőbb, képviselője Szabó István (A gyáva), aki persze jelentéstelien visel ilyen egyszerű nevet, ő az úgynevezett „tiszta” ember, szép, mint egy görög isten, ráadásul valódi ellenjátékosa a „gyáva” Éva „dekadens” erkölcsének. (Utóbbit „női Mersault”-nak nevezte B. Nagy László – mulatságos, hogy mennyire félreértették Camus Közönyét, felelős persze ezért a cím téves fordítása is.) És ott van még Molnár, a földművelésügyi miniszter a Bolond és szörnyetegből, izmos, mokány, igen eszes kommunista, aki mi sem természetesebb, hogy a makarenkói pofon mintájára lekever egy nagyot a „szörnyeteg” Sebők Zoltánnak. Utóbbi bűneit még tetézi, hogy disszidál 1956-ban. Felejtsük el mindkét kisregényt.
A legérdekesebb persze az Oszlopos Simeon. A lapos moralizálást, sekélyes filozofálást itt sem kerüli el Sarkadi (egyébként is megdöbbentő, hogy mennyire alacsony műveinek belső intellektualitása), de van a darabban valami vad indulat, valami ragadozói lelkületű, elszánt szembenállás a társadalommal, ami megkönnyítette félreértett befogadását a hatvanas évek elején. (Zaftosan ellenzéki darabnak számított megírása idején; jellemző, hogy nagyon elkésve engedték csak bemutatni, akkor is kis közönség előtt, a Madách stúdiójában 1967-ben.) A főhős Kis János morálja igen egyszerű: a rossz mindenen eluralkodott, akkor járunk el tehát helyesen, ha még tovább segítjük a rossz térnyerését, vagyis „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten”. Sokan láthatták tehát úgy a darabot, mint az ’56 utáni értelmiség kétségbeesésének, kiúttalanságának érzékletes és igaz rajzát. És Kis János remek segítőtársat talál a viceházmester Vinczénében, akinél – B. Nagy szerint – „undorítóbb, végletesebb szörnyeteget magyar író még nem teremtett”. Magam is úgy emlékeztem Vinczénére, mint a darabban legjobban megformált, rémségében is hiteles alakra. Csalódnom kellett. Mai szemmel nézve illusztratív papírfigura ő is. Unalmas. De volt élettörténetében valami, ami megint csak érthetővé teszi, hogy miért reagáltak oly érzékenyen a kortársak a drámára. Vinczéné fiát nemrég végezték ki ugyanis, bár a fikció szerint rablógyilkosságért, de elképzelni sem tudom, hogy a kortársak tudatában ez ne csengett volna egybe a forradalom kivégzettjeiről szóló hírekkel. Talán mindezek (és még sok más) miatt értették félre Sarkadi darabját a kortársak: az értelmiségi körökben és a pártközpontban egyaránt. Az aktualitás elpárolgott az Oszlopos Simeonból, régi kontextus immár nem állítható vissza, mára nem több szomorú, alig olvasható dokumentumnál. Akár szerzője egész életműve.