A tavasz legnagyobb izgalommal várt futballmérkőzését május 22-én játszották Pesten. Angliával hat éve, a híres 7:1 óta nem találkoztunk. A Népstadionban 70 ezer néző előtt nagyon nehéz meccsen, mely sokáig 0:0-ra állt, végül Albert két góljával nyertünk.
Az év legnagyobb sporteseménye természetesen a nyári olimpia volt. Ezt szeptemberben rendezték Rómában (aug. 25. – szept. 11.)
„A római olimpia időpontja nem volt a legszerencsésebb a magyar sport számára. Az ellenforradalom után erősen meggyengült nemcsak az élvonal, hanem nagy rések támadtak az utánpótlásban is. Lassan szilárdult meg az egységes vezetés, az egyesületekben sokáig nem folyt megfelelő szakmai munka.” (Kahlich Endre – Gy. Papp László – Subert Zoltán: Olimpiai játékok 1896–1976 711., átd., bővített kiadás, Bp., 1977.)
Magyarországon ez az első, tévén látható olimpia. Hirtelen nő a tévékészülék-vásárlás. Az ifjú Vitray Tamás közvetített.
Néhány nagy csalódás: elsősorban a bálványozott magyar hosszútávfutók. Iharos, a legtöbb világrekordot elért, rendkívüli tehetségű futó, mint mindig a nagy versenyeken – olimpiák, 1954-es EB – rosszul szerepelt. Úgynevezett „időmenő” volt, rekorddöntögető, és nem igazi versenyző típus. 1955–56 között kilenc (!) világcsúcsot tartott egyidőben. A mindentudó Szőnyei Tamás (Magyar Narancs) a megmondhatója, maga ez a tény nem örök világcsúcs-e a közép- és hosszútávfutás történetében. De most Rómában Iharos 5 ezer méteren csak tizedik (bajnok: Halberg, NZE, 13:43.4), 10 ezer méteren tizenegyedik (bajnok: Bolotnyikov, SZU, 28:32.2). Vigasz a futói sikertelenségekre 1500-on Rózsavölgyi bronzérme, annál is inkább, mert Elliott, az ausztrál „száguldó tejesember” verhetetlen volt, és hatalmas világcsúccsal, 18 méteres előnnyel nyert (3:35.6). Rózsavölgyi ideje jobb volt, mint az ’56-os melbourne-i, meg majd a ’64-es tokiói olimpia aranyérmeséé… Kalapácsban Zsivótzky ezüstérme (65,79 m) a szovjet Rugyenkov (67,10 m) mögött mai szemmel (már ami a helyezést illeti) nem rossz: akkor inkább félsikernek tekintették, és az állandóan esélyes, de balszerencsével, betegséggel, sérüléssel küzdő, hatalmas erejű és ingerlékeny természetű Zsivótzky még sokáig „örök második” maradt az olimpiákon.
Minden idők talán legjobb magyar férfi tőrcsapata csak negyedik lett, pedig a névsor elképesztő (Czvikovszky, Gyuricza, Fülöp, Kamuti Jenő és László, Sákovits) – afféle világválogatott, sőt annál egy kicsit jobb… s mégis. A biztos esélyesnek vélt vízilabdacsapat is „csak” ezüstérmes Olaszország mögött, és akkoriban ez természetesen kudarcnak számított.
A kardcsapat viszont (Horváth Zoltán, Kárpáti, Kovács Pál, Mendelényi, Delneky, Gerevich) megszerezte az aranyérmet, mint majd minden addigi olimpián. Hallatlan izgalmak közepette dőlt el a kard egyéni bajnokság is. Kárpáti Rudolf és lengyel ellenfele asszóját a rádióban Gulyás közvetítette (nem a méltán gúnyolt mai, de az akkori Gulyás), akit – bár olykor mókás sutasággal tudott bakizni – a legtöbb hallgató szeretett. Keresztényi József: Az olimpiák története (Gondolat, Bp., 1980. 4., átd. és bőv. kiadás. Lektorálta Borzsák István és Tóth Dezső [!]) nyomán idézzük:
„Rudi kezd, és az első nekilódulásnál elvágódik a páston. Jaj, istenem, csak nem sérült meg? […] Lógok a korláton […] És beszélek. Remegő hangon, suttogva, egy másodpercet sem hagyok ki. Időm van. A műsorszerkesztés rugalmas. S aztán… aztán… […] Akkora tust kiáltok a mikrofonba, hogy a műszer megáll, és rezeg a maximumon.”)
Öttusában Németh Ferenc és a csapat is olimpiai bajnok (Balczó egyéniben negyedik). A nagy magyar öttusa-eposz, melynek Balczó nem tudom, Hektora vagy Akhilleusza, itt kezdődik, s valahol Montreálban végződik, más szereplőkkel és fénytelenül 1976-ban.
Papp Laci ekkor már profi versenyző. Magyar állampolgár és sportoló, de „hazai” meccseit Bécsben játssza. Ha még amatőr, akkor páratlan rekorddal Rómában négyszeres olimpiai bajnok. Viszont, hogy profi Európa-bajnokként nem mérkőzhetett a világbajnoki címért, arról akkoriban sokat ködösítettek, hallgattak és hazudtak. Megbízható emlékezések szerint a magyar munkásmozgalom legdicstelenebb árulója – írjuk kisbetűvel – marosángyörgy nem engedélyezte. A római olimpia különös érdekessége egyébként, hogy Papp egykori ellenfele, a lengyel Pietrzykowski közben váltósúlyból felkerült a félnehézsúlyba, s ő vívta a döntőt egy tizenhét éves amerikai, bizonyos Cassius Clay ellen.
A magyar szurkolók azonban nem Pietrzykowski bukásával foglalkoztak, nem is Cassius Clay fényes jövőjét találgatták, hanem Török „Béka” légsúlyú aranyérmét ünnepelték. A kispesti vagány a szovjet Szivkóval került össze a döntőben. A harmadik menetig egyenlően álltak. Szovjet versenyzőt megverni a legnagyobb sportdiadalnak számított. Nagyon sok szurkoló úgy tudta, ilyenkor, főleg olimpián vagy VB-n, veszíteni kötelező. (Nem volt az: Török is győzött, a vízilabdacsapat is a ’64-es olimpián, máskor a vívók meg az öttusázók különböző világbajnokságokon és nagy versenyeken de az egyszerű szurkolók vélekedését soha semmiféle ellenpélda nem ingatta meg. Zrínyit és Széchenyit megölték, Görgey áruló volt – az oroszok ellen tilos nyerni.)
Konstantin görög király is olimpiai bajnok lett vitorlázásban (sárkányhajó). Ekkor tűnt fel az etióp csodafutó, Abebe Bikila. De Róma nagy szenzációja a „fekete gazella”, Wilma Rudolph volt. 100-on és 200-on is nyert. 100-on már az előfutamban világcsúcsot futott, és káprázatos, döntőbeli új rekordját (l 1.0) csak az erős hátszél miatt nem hitelesítették. Habár úszásban (még) egyáltalán nem, de tornában (Latinyina), némely futószámban és a nehézatlétikában ismét taroltak a szovjet nők (Ozolina, meg a bivalyerős Tamara és Irina Press), csakhogy ez utóbbiakról pár év múlva kiderült, hogy sajnos, nem egészen nők, és örökre eltűntek a sportpályákról.
A magyar olimpiai eredmény végül is, a csalódások ellenére tisztességesnek mondható, hasonló a legutóbbi, 1996-oshoz. Igazi felzúdulást a labdarúgó-válogatott csúfos felsülése sem keltett (az elődöntőben 11-est kihagyva vesztenek 2:0-ra az olimpiai szellemhez régimódian hű, teljesen amatőr játékosokból álló – akkor ismeretlen – Dániától). A harmadik helyért viszont legyőzték (legyőztük) a házigazda Olaszországot (természetesen nem a „nagyválogatottját”). A magyar csapat a néhány poszton megerősített B válogatottnak felelt meg, és bajnokesélyesnek számított, annál is inkább, mert szerepelt benne Göröcs és Albert is. Gyűjtőknek és memoáríróknak: Török – Dudás, Várhidi, Dalnoki – Solymosi, Kovács F. – Sátori, Göröcs, Albert, Orosz, Dunai J. (Tartalékok: Faragó, Novák, Pál T., Rákosi, Vilezsál.)
Az olimpiai futball akkorra már régen elvesztette sportértékét. Épp szeptember elején Világkupa-döntőn a nagy Reál Madrid Puskás és Di Stefano vezérletével 5: l-re gázolta le az uruguayi Penarolt, s a tekintélyes futballszaklapok erről zengedeztek. „Sem az ádáz küzdelem, sem a nagyhírű ellenfél, nem is a zápor, nem is a villámlás: a csodálatos madridi éjszakában csak a világ legjobb csapatának játéka tündökölt” – írta a párizsi Miroir du Football. (18,50 Ft-ért lehetett kapni.)
Ősz lett. A magyar nagyválogatott október 30-án Brüsszelben 2: 1-re kikapott Belgiumtól, de három hét múlva itthon jó mérkőzésen Göröcs és Machos góljával 2:0-ra verte az erős osztrákokat. (Ez volt Sándor Csikar ötvenedik válogatottsága.) A bajnok Újpesti Dózsa, tele kiváló labdarúgókkal, Lisszabonban megsemmisítő vereséget szenvedett (6:2) egy bizonyos, teljesen ismeretlen Benficától. Az olimpiai futballt rég elfeledték.