A fakírok böjtölnek – írta Almási Miklós tavaly Népszabadság-beli vitacikke fölé, s azt adta hírül, hogy: „meghalt a magas kultúra”. Az őszi Titanic Fesztiválon pedig egy Dániában élő magyar filmesztéta (Kömlődi Ferenc) tartott gondolatébresztő előadást „A filmművészet nincs válságban, csak az európai művészfilm halt meg, szerencsére” hangzatos címmel. (Nosza, szerepelt is rögtön a tévé Stúdiójában meg a rádió Gondolat-jelében.)
Borzongva szemléljük a halotti értesítést, főleg, ha abban a részvétnek nyoma sincs. Meghalt a kultúra, halott a művészfilm, föl ne támadjon! Kell ez a hír, kell ez a rikkantás, nagyon kell. Vagy mégsem oly nagyon? Almási kultúrabúcsúztatójára Székely András művészettörténész és Radnóti Sándor esztéta-filozófus válaszolt, végül, talán legelutasítóbban Vajda Mihály. Nem átallották kétségbe vonni a halál tényét, s tagadni, hogy a magaskultúrát csak fakírok élvezhetik.
Almási Miklós fakír-hasonlata máris elhíresült, s ne higgyük, hogy mindez csak elmélet. Tézisét kiválóan illusztrálják saját Népszabadság-béli filmkritikái. A film napjainkban a legritkább esetben magaskultúra; ilyen filmmel, ha mégis akad, ő általában nem foglalkozik. Hollywood sikertermékeit kedveli. Pontosabban: azt kedveli, hogy örömmel nem kedveli őket. Bizonyos elégedett derűvel észleli, hogy nem műalkotások. Almási Miklós, az esztétika tanszék professzora tehát a Népszabadság rendszeres kritikusaként nem esztéta, a világért sem az. Viszont a gyakorlatban mutatja be, hogyan is kell bánni a tömegművészettel. Nemrég Sharon Stone egyik produktuma tetszett neki, abban is főleg a sztárszínésznő. („Úgy szar, ahogy van”, írta némileg joggal a sztár játékáról egy fiatalabb kritikus az ÉS-ben).
Máskor Az ördög háromszöge című amerikai thrillerről szól (1996. október 10.). „A filmszitu egyébként maga a korszellem” – írja. Filmszitu? – bámulom meg a taszító szót. Valaha igényes kritikus ilyesmit nem nagyon írt le, Almási Miklós sem írta le. Valaha. Jó ideje azonban kimunkált egy sajátos álkritikai műfajt: úgy csinál, úgy ír filmről és másról a Népszabadságban, mintha… Mintha nem volna esztétikatanár, mintha nem ismerné a stílust, mintha nem ismerné a filmtörténetet, mintha pénzügyi és sikerszakértő volna csak, mintha nem volna könyvtárszobája.
„Pedig micsoda nagy volt Adjani a nem is tudom miben” – hivalkodik viccesen (állítólagos) ismerethiányával. Sajátos a szóhasználata. „Sehogy sem tudtam beindulni rájuk” – itt talán a Magyar Narancs tiszteletre méltó kultúrrovatába próbál állandó stiláris belépőt szerezni.
„A filmszitu egyébként maga a korszellem, mármint ahogy utálják a férfiakat” – kezdi tehát filmismertetésének érdemi részét. Arról van ugyanis szó a filmben, hogy feleség és szerető, két nő tehát (látszólag) összefog egy zsarnokoskodó férj elpusztítására. A cikk mondandójával azonban máris baj van. A korszellemmel ugyanis nem stimmel valami. Almási Miklós arra építi a cikkét, hogy „a korszellem” jegyében hősnői gyűlölik a férfiakat. „Később egy magándekás (nő) is bekapcsolódik a társasjátékba” – folytatja. (Sajnos, itt végképp hamis a szövegszitu, ezt még tanulni kell: a „dekás” kifejezés a zsarura, nyomozóra régesrég kihalt, nem használják, nem is értik a fiatalok: a korszellem cserbenhagyta Almásit. A legmaibb szlenget imitálná, „lemegy kutyába”, mint egy rockfilmben mondják, s közben ez a „dekás” – húsz-harminc éve nem használt, elavult, muzeális kifejezés… Mintha a pénzre azt mondaná, fickós, narancsos, vélt szleng-ismereteire büszkén, hogy „guba” vagy „stex”… Ejnye. Kár olyannyira úgy tenni, mintha, mert az ember végül úgy marad, nyakig a „minthában”…
Tehát a cikkszitu az, hogy Almási Miklós, a joggal becsült elit értelmiségi elvegyül a tanulatlanok között, és az ő szemükkel néz, az ő nyelvükön ír. Nem nagyon értem, mi ebben a nagyszerű, de istenem, sok minden mást sem értek. Állítólag nem kritikaként kell a filmjegyzeteket olvasni („filmjegyzet!” oda is van írva föléje) – s a szerkesztők szerint ez roppant fontos különbség. Mert ha jegyzet, akkor az olvasó más hangot kíván. Tudóstalanítottan lezsert.
Csak, mondom, arra kell ügyelni, hogy az álruhás elitértelmiségi nehogy megszokja ezt a mintha-állapotot, nehogy elfelejtse valódi mivoltát. Mert akkor úgy jár, mint Almási professzor. Lezserül feled. Most elfelejtette, amit valahai üzemi lapok filmkritikusai is tudtak egykor, mert szorgosan jártak Filmmúzeumba meg az Egyetemi Színpadra, később az Örökmozgóba: hogy ugyanis Az ördög háromszöge úgynevezett, „remake”: egy nem mai, de negyven évvel ezelőtti „korszellemű” nagyon híres francia film újraforgatása. Abban, (az eredetiben) Simone Signoret játszott, rendezője sem volt akárki (Henri-Georges Clouzot) s abban a régiben is utálták a férfiakat, gyilkolták a férjet. Mármost mi akkor a filmszitu? Meg a korszellem-szitu? Az álruhás nem-esztéta, miután úgy tett, mintha mit sem tudna a film előzményeiről, talán valóban elfeledte, és, hmm, elsietett következtetéssel rukkolt elő, miszerint Az ördög háromszöge, az új, divatos amerikai krimi „maga a korszellem”. Pedig, ha a férfigyűlöletes gyilkolás korszellemből fakad, akkor már 1955 táján is az volt, vagyis nagy léptékben kell ezt a korszellemet mérni.
[A filmben] „Mindenki megkaphatja a magáét. Még az is, aki sohasem látott ilyen fürdőkádas krimit. (Mit mondjak, volt egy pár…)” – olvassuk. Volt bizony. Főleg Az ördög háromszöge alapjául szolgáló „eredeti”, a nálunk is nagy sikerrel többször felújított Ördöngösök az ő fürdőkádjaival. Ráadásul a regény is megjelent magyarul, Boileau és Narcejac írta, két kiválóan ügyes bűnregényszerző.
Almási Miklós túlteljesíti önkéntes (talán mazochista) fogadalmát, hogy ugyanis kiváló esztéta létére úgy írjon kritikát (pardon: jegyzetet), mintha hiányos ismeretei volnának a filmtörténet száz évéről. A mozikban nagy valószínűséggel minden előadáson legalább egy-két néző akad, aki emlékszik a régi Ördöngösökre (a tévében is ment többször, és azt elég sokan nézik). Kár tehát rájátszani az alapötletre („nem tudok semmit, csak annyit tudok, mint a néző”).
De egyáltalán. Számomra az alapötlet maga hamis, vagy legalább kétes eredményt ígér (és hoz): úgy írni rendszeresen, hétről hétre, azzal a posztmodernkedő garabonciás gesztussal, hogy én aztán csak annyit tudok (stilárisan is csak annyit), mint a nem fakír, a „tanulatlan és szórakozni vágyó” átlagnéző (ilyen lény egyébként nincs is, miképp „értelmiségi fakír” sincs). Mi történik, ha egy „átlagnézőnek” hiányozni fog a cikkből kifelejtett fontos információ, hogy ugyanis Az ördög háromszögének volt egy híres előzménye, mely előzményre ő mostan szeretne kicsit visszaemlékezni. „Halvány sugallat vájt fülűeknek, akik nem járnak moziba” – így a cikk alcíme, melyet nemigen értek, de azt tudom, hogy aki jár moziba, az néha szeretne többet tudni a filmről és hátteréről. (Vagy talán nincs humorérzékem, s mint Sipulusz üzente nekem a Beszélőben, „bokafixet hordok”, nem érzem az öniróniáját e „mintha” modorú kritikáknak?) Meglehet, a hermeneutika különleges esetével állok szemben ily értetlenül. Almási Miklós talán önironikus eszmefuttatásnak, netán paródiarovatnak szánja trükkösen tudatlanságot mímelő, ravaszul hevenyészett írásait…
Harminc éve, egyetemista koromban minden Almási-tanulmányt és napilapcikket elolvastam. A régi Filmkultúrát volt, hogy ezért lapoztam fel. Imponált műveltsége, irodalmi-színházi-filmes tájékozottsága. Jó néhány könyve megvan. Filozófiai olvasottságával soha nem fogok versenyezni. Most, hogy a Buńuel-filmek Isten-képéről készülök írni, nagy haszonnal olvasom újra értékes tanulmányát A rejtőzködő Istenről. De egy ideje hökkenten lapozok rá napilapos jegyzeteire. Nem merem követni: valamely freudista lélekbúvár vagy művészetszociológus bizarr dolgot hüvelyezhetne ki e magatartástól. Olyasmit, hogy Almási cikkei a rossz lelkiismeretű „magas értelmiségi” túlkompenzálása azért a sajnálatos tényért, hogy ugyanis ő egész életében olvasott és tanult, mégpedig bölcsészetet és esztétikát, holott ilyesmire mától csak a fakíroknak van szükségük. Mindjárt tőzsdei tanulmányokba fog, de addig is vezekel, amiért egyéb téren nagyon művelt. (Még Lukács György sem vezekelt ennyit, egy merőben más, szigorúbban kényszerítő korszellem idején.) Akárhogy is: a műveltség, ha talán nem elvetendő és helytelen, de most már felesleges, hiszen a magaskultúrának „visszavonhatatlanul vége”. Néhány amerikai egyetemen ezt már eldöntőtték. Az esztétikaprofesszoroknak most az a feladatuk, hogy hasonuljanak a pénzes tudatlanokhoz, mobiltelefonos brókerekhez, nyalka menedzserekhez és yuppikhoz meg a moziba tévedő őrző-védőkhöz; szólni és mukkanni csak annyit szabad, amennyit ők mukkannak, az ő értékrendjüket, szubkultúrájukat tanácsos elfogadni. Legalább az országos napilapokban.
Tavaly jelent meg magyarul Alain Finkielkraut 1987-ben írt könyve, A gondolkodás veresége (Osiris Kiadó). Úgy emlékszem, a Népszabadság említett „magaskultúra-vitájában” nem hivatkoztak rá, holott az egyik legvilágosabb és legmeggyőzőbb írás ebben a tárgyban.
„Egy képregény izgalmas cselekménnyel, szép képekkel ér annyit, mint Nabokov regénye. Amit a Loliták olvasnak, az felér egy Lolitával. Egy hatásos reklámszlogen felér Apollinaire vagy Francis Ponge költeményével. Egy rockritmus ér annyit, mint Duke Ellington valamelyik melódiája. Egy szép futballmeccs egyenértékű Pina Bausch balettjével. Egy nagy divattervező Manet-vel, Picassóval vagy Michelangelóval van egy sorban” – foglalja össze az általa „posztmodern nihilizmusnak” nevezett neo-értelmiségi nézeteket.
„A művész valaha harcolt a nyárspolgárral. A kortárs értelmiségi attól fél, hogy az elitizmus bűnébe esik, és hogy ezzel a demokrácia elemi szabályait szegi meg, tehát enged a show-business, a divat vagy a reklám hatalmát jelentő akaratnak.”
Nem idézem tovább, érdemes az egész könyvet elolvasni. Olyan, mintha a francia író Almási Miklósnak a magaskultúra halálát hirdető, már említett vitaindító cikkéhez szólna hozzá. Haragos iróniától sem mentes sorai sok mindenben a Népszabadság-polémia egyetlen Almásival egyetértő résztvevőjének, György Péternek a nézeteit is kipellengérezik, holott Finkielkraut valószínűleg nem ismeri őket. A francia esztéta könyve, mint említettem, kilenc évvel ezelőtt jelent meg Párizsban: ott akkortájt erősödtek agresszív zsongássá az elit kultúrát elutasító vagy temető neoértelmiségi hangok. Ebből az is nyilvánvaló, hogy immár nem hosszú évtizedekkel, de a posztmodernnek hála csak kilenc évvel vagyunk lemaradva Párizstól.
- Magyar tarka [6]