Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj, meg a sárgarigó.
A költő az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerű sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba. Leginkább a temető
társaséletünk alkalmas színhelye
(utána kocsma), ahol az egyre
penészesebb, ványadtabb, vagy éppenséggel elhájasodott
túlélők, sör és/vagy vodka mellett
túlélnek, és diagnosztizálják egymást.
Abból a szempontból, hogy ki lesz a következő.
Nyugodjál békében. Nem támadunk fel.
Habár? A fene tudja. A nagy kérdés
az, hogy hány évesen.
* * *
Szép voltál (a magad módján),
ezzel, persze, nem mondtam sokat,
mindenki csak a maga módján tud
szép lenni. Te most már:
úgy, ahogyan nem vagy.
Parancsoló nem-léted visszanéz ránk.
Te éltél.
* * *
Mondd, Oti, mondd, mire jó ez a síron
túli gargarizálás? Nevetséges, megalázó.
Közhullák lévén, minket a köz temet el.
Ennyivel tartozik is nekünk a „köz”.
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort.
(Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük
tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)
Na jó, belőlem ennyi elég volt.
Imádtalak, futólag feleségül is akartalak venni,
te beszéltél le róla. Több eszed volt már akkor is,
ámde én akkor is, ott is, szíves engedelmeddel
a leendő hullák nevében.
Hivatkozott cikkek
- Ottilia [7]