1996. november 17-én a romániai választások második fordulójában elnökké választották Emil Constantinescu geológus professzort, a bukaresti egyetem rektorát, a Romániai Demokratikus Konvenció (RDK) vezetőjét és jelöltjét. Az RDK egyedülálló politikai tömörülés a modern Románia történelmében. Nemcsak azért, mert először sikerült a román liberalizmus és konzervativizmus képviselőit közös program alapján szövetségesként indítani a választásokon, hanem elsősorban azért, mert sikerült egy olyan szervezetet létrehozniuk, mely túl azon, hogy ennek a választási szövetségnek a keretéül szolgált, önálló identitással rendelkezik, amelyben a különböző értékrendszerek inkább kölcsönösen kiegészítik, semmint kioltják egymást. Olyan identitással, amely kihat a Konvencióba tömörülő elit szinte minden tettére és megnyilatkozására. Nem szeretnék idealizált képet festeni az RDK-ról. Tagadhatatlan, hogy Románia két legnagyobb történelmi pártját és legnagyobb történelmi ellenfeleit egy közös ellenség, az elmúlt hét évben kormányzó Ion Iliescu vezette politikai elit terelte egy csapatba. Azzal sem érdemes áltatni magunkat, hogy ezek a pártok mentesek mindenféle előítélettől. Viszont az a látásmód és azok az eszmények, amelyeket képviselnek, jórészt egészen újak a román politikai életben.
Az RDK olyan értelmiségi rétegnek a gyűjtőszerve, amely az elkövetkező hónapok vagy évek során fel fog váltani egy tekintélyét és hitelét vesztett elitet. Ez az elitváltás a román történelem folyamán először történik demokratikus úton, a társadalom többségének akaratából. A társadalom elvárásai és a saját vállalásai egyaránt arra késztetik ezt az elitet, hogy fontos problémákra keressen megoldást: a politikai vezető körök és a társadalom a látásmódjukat meghatározó nemzetállami eszmények miatt nem tudnak mit kezdeni az országban élő és létjogosultságot követelő kétmilliós kisebbséggel; a román társadalom öntudatába nem épült be egyértelműen a demokratikus értékek és az emberi szabadságjogok érvényességének és védelmének igénye. Mindezek mellett pedig nem szabad elfelejteni, hogy Románia két alapvetően különböző kultúra, az ortodox-bizánci és a nyugati (katolikus/protestáns) vallási és politikai kultúra határán fekszik. Mindkét kultúrkör jelentős hatást gyakorolt a modern kori román társadalom kialakulására, ugyanakkor egyik sem tudta teljesen a saját vonzáskörében tartani.
Történelemkép: mítoszok ellen
Az RDK – bár több mint egy tucat kisebb-nagyobb párt és polgárjogi szervezet alkotja – két meghatározó politikai erőre épül: a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártra és a Nemzeti Liberális Pártra. E két párt nem egyszerűen az 1947-ben betiltott Liberális és Parasztpárt utódjának vagy követőjének tekinti magát. Minden bemutatkozó anyagukban világosan kijelentik, hogy pártjuk részese vagy megvalósítója a román történelem olyan eseményeinek, mint az Egyesült Fejedelemségek létrehozása, az 1918-as egyesítés, a függetlenség kivívása és a monarchia megalapítása. Ez is mutatja, hogy folytonosságot feltételeznek a háború előtt létezett elődpártok és önmaguk között. Ez a folytonosság többé-kevésbé a valóságban is kimutatható: mindkét párt meghatározó személyiségei között ott találjuk az 1947-ben emigrációba kényszerített politikai elit tagjait vagy azok utódait (Corneliu Coposu, Ion Ratiu, Radu Campeanu, a Bratianu család tagjai). Ez a történelmi öntudat az RDK összekötő kapcsa.
A Demokratikus Konvenció alapgondolata Corneliu Coposutól, a Parasztpárt nemrég elhunyt vezetőjétől, a román politikai élet egyik legnagyobb tekintélyétől származott. A Konvencióba tömörülő pártok és szervezetek megtartották önálló szervezetüket és működési szabadságukat, önálló programjuk és álláspontjuk van. Önállóan tehetnek nyilatkozatokat, ha ezt szükségesnek érzik. Ugyanakkor a Konvenció több egyszerű választási szövetségnél: egyfajta „felettes énhez” lehetne hasonlítani. Önálló programja van, amely nem föltétlenül áll összhangban a pártok álláspontjával, ám a súlya kétségtelenül nagyobb a pártokénál. Az elmúlt évek során a romániai ellenzék legfontosabb megnyilatkozásaira a Konvenció keretein belül került sor. A közös fellépés pedig olyan önálló, a pártokétól egészen különböző szemléletmód kialakulásához vezetett, amit joggal nevezhetünk a Konvenció identitásának.
A Demokratikus Konvenció mindkét vezető pártjának szemléletében fontos szerepet töltenek be a történelmi minták. A legerősebb párt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, egy alapvetően tradicionalista értékeket valló politikai tömörülés. Társadalomszervezési elképzeléseinek középpontjában a kis paraszti közösségek állnak, ezek értékeinek és erkölcseinek a hordozóját pedig a falusi értelmiségben látja, mégpedig a tanító, a pap és a közösség vezetőjének hármasában. Az a társadalom, amelyben ezeknek az értékeknek a továbbélése elképzelhető lett volna, már a XIX. század közepén, a román fejedelemségek egyesítését és az első iparosítási hullámot követően bomlásnak indult. Ezzel maga a Parasztpárt is tisztában van, és programjában – bár a parasztság és a falu továbbra is központi tényező marad – nem foglalkozik a hagyományos paraszti közösségek visszaállításának a gondolatával. Viszont érthető, ha eszményeiben és erkölcsi mintáiban igen erősen kötődik azokhoz a történelmi időszakokhoz, amikor a fent leírt minták még életképesek lehettek volna.
A Liberális Párt a XIX. század második feléhez, ahhoz a történelmi időszakhoz vonzódik, amikor megindult a román polgárosodás, és megvalósultak a liberális társadalomszervezési elképzelések feltételei: az egységes állam, a stabil államkeret (jelen esetben a monarchia), az iparosodás és a függetlenség.
Az RDK múltról alkotott képének visszatérő eleme, hogy a történelem kiemelt időszakai azok, amelyekben az egész nemzet (parasztság és polgárság) eszményei megvalósultak: az Egyesült Fejedelemségek létrehozása, az 1918-as egyesítés, a függetlenség és a monarchia. Ezeknek az eseményeknek a megvalósítói nem a kor meghatározó tekintélyei, vezetői vagy teoretikusai voltak, hanem maga a társadalom, amely határozottan kiáll valamilyen eszmény mellett, amiről úgy gondolja, hogy a boldogulását szolgálja. A társadalom ilyen megmozdulásainak mozgatója nem a közös ellenségkép és nem valamilyen ködös nemzeti küldetéstudat, hanem a társadalom és az azt alkotó személyek boldogulásának vágya.
Ez a három gondolat Emil Constantinescu balázsfalvi beszédében követhető nyomon a legvilágosabban. Ez a beszéd 1996. szeptember 8-án hangzott el Balázsfalván, a Szabadságmezőn, annak az 1848-as tömeggyűlésnek a színhelyén, ahol először fogalmazódott meg az egységes román nemzet eszménye.
A beszéd alapja és visszatérő eleme a Szabadságmező szimbolikája: az egész nemzet megmozdulása egy eszmény megvalósításáért. „Az elnyomás évei alatt hányszor tekintettünk titkolt reménykedéssel a megszámlálhatatlan sorokban gyülekező, legyőzhetetlen erejükben fegyelmezett és nyugodt románok ezreinek képére, annak a forradalomnak az emlékeztetőjére, amelyben a modern Románia megszületett.” Constantinescu retorikájában ennek az eszménynek központi jelentősége van, de nem mint öncélnak, hanem annak feltételeként, hogy a társadalom akadálytalanul fejlődhessen, és tagjai megvalósíthassák egyéni céljaikat. Ugyanakkor cáfolja azt az álláspontot, hogy a tömegek megmozdulása valaki ellen kell hogy irányuljon, legyen az a közösségen kívül vagy belül: ily módon teszi meg Constantinescu a nemzeti egységmítoszt a nemzeti megbékélés alapjának. Egy – a román nemzet öntudatában nagyon erősen élő és többnyire a kirekesztő retorika alapjául szolgáló – történelmi eseményt új üzenettel ruház fel: a társadalmi feszültségek felszámolására szólít fel.
Az előző történelmi-politikai időszakok szemléletéhez viszonyítva két síkon történt lényeges eltolódás: a mennyiség és a minőség, illetve az egyén és a tömeg viszonyának síkján. Az első alatt azt értem, hogy az elmúlt közel száz év történelemszemléletében a nemzeti nagyság nem a nemzet alkotásainak, megvalósításainak függvénye volt, hanem a közösség gyökereinek régiségéhez kötődött. Ennek eredményeként megindult egyfajta licitálás a román történettudományban és politikában a románság folytonosságáról a Kárpát-medencében, amelynek az lett a következménye, hogy az 1945-ös tankönyvekben szereplő 2000 éves románságelmélet 1989-re 2500 évre tornászta fel magát. A Konvenció múltképéből kimarad a régiségmítosz, és elsősorban azokra a – nem túl távoli – történelmi időszakokra koncentrál, amelyekhez a legfontosabb nemzeti vívmányok kötődnek.
A másik síkon a „nagy ember” és a tömeg társadalmi szerepe áll szemben egymással. A román történelemszemlélet hajlamos a nagy történelmi eseményeket egy-egy – napóleoni tekintélyű és „bölcsességű” – személyhez kötni, akit mitikus tulajdonságokkal ruház fel, és fokozatosan társadalmi, erkölcsi szimbólummá emel. A Konvenció újszerű szemlélete abban áll, hogy a történelem mozgatórugójává a tömeget, a közösséget teszi, példaértékűvé pedig a társadalom erényeit: a nyitottságot, a közös akaratnyilvánítás képességét, a társadalom erkölcsi érzékét és bölcsességét. A román társadalom nem puszta szemlélője már a történelemnek, hanem tudatos alakítója.
Egy másik fontos elmozdulás ebben a múltértelmezésben az, hogy megváltozik a történelmi események szerepe: nem valami ködös és megmagyarázhatatlan küldetés részét képezik, és nem irányulnak valamilyen más közösség léte ellen, hanem kizárólag a román társadalmat mozdítják előre a boldogulás irányába.
Ez a történelemszemlélet nagyon fontos üzeneteket közvetít a társadalom számára. Mindenekelőtt azt, hogy a társadalom sorsa mindig a saját kezében van, vagy ha nem, akkor a saját kezébe veheti. A másik üzenet az, hogy a társadalmi fejlődés célja az egyén boldogulása, és nem valamilyen mitikus küldetés teljesítése.
A Konvenció múltképének legnagyobb pozitívuma pedig ennél is több: a társadalom önbizalmát erősítő üzenet. Azoknak az eseményeknek a kiemelése a történelem folyamából, amelyekhez a román társadalom nagy teljesítményei kötődnek, azt az üzenetet hordozza, hogy a társadalomnak nem természetes állapota az elmaradottság és a stagnálás, és léteznek másféle sorsot alakító minták is.
Jövőkép: szerződés Romániával
A Demokratikus Konvenció jövőképe a modernitás és a hagyomány valamiféle harmonikus keverékét, egyensúlyát keresi. A társadalmi fejlődést mindenképpen modern értékek alapján képzeli el, ám az eszközök tekintetében jelentős szerepet juttat a tradicionalista, konzervatív elveknek. Ez egy helyenként kiegyensúlyozott, helyenként pedig kifejezetten ellentmondásos jövőkép kialakulásához vezetett.
Emil Constantinescu elnök a beiktatási beszédében úgy fogalmazott, hogy az európai román állam újjáteremtését tartja feladatának. Ebben a beszédben és több más megnyilatkozásában elkötelezte magát a demokrácia, az emberi szabadság elvei, és a román társadalom modernizálása mellett. Ugyanakkor más kijelentései valamiféle poroszos konzervatív-hagyományelvű erkölcsi álláspontról tanúskodnak. Jellemző példája ennek Constantinescu elnök 1996. október 21-i beszéde az RDK konferenciáján, ahol olyan kijelentést tett, hogy az új román társadalom alapintézményei a család, a tulajdon, az egyház, a hadsereg és az iskola.
Az alábbiakban ennek a vegyes, néhol ellentmondásos jövőképnek a legfontosabb elemeit tekintem át.
A végzetszerűség elutasítása. A Konvenció társadalmi-gazdasági programjának egyik kiindulópontja az, hogy határozottan szembeszáll minden olyan állásponttal, amely a román társadalom elmaradottságát és problémáit valami sorsszerű, elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség számlájára próbálja írni. Tulajdonképpen az egész választási kampány egyik vezérmotívuma volt Constantinescu elnöknek az a próbálkozása, hogy belesulykolja a közvéleménybe: Románia hanyatlásának megállítása nem a szerencsén, hanem a társadalom elhatározásán múlik. „A régi nemzedékek tapasztalata azt mutatja, hogy egy intelligens kormányzás alatt a románoknak sikerült egy szegény, jelentéktelen, rurális tartományból néhány évtized alatt modern és demokratikus államot létrehozni. Vannak emberi erőforrásaink, tehetségünk és képzelőerőnk, hatalmunkban áll ezt a jövőnk alakítására felhasználni.”
Nincs olyan természetfeletti erő vagy isteni átok, amely a román társadalmat örök szegénységben, tanulatlanságban és hanyatlásban tartaná. Ennek az elvnek a kifejeződése volt az a formai megoldás, amelybe a Konvenció programját ágyazták: a „Szerződés Romániával”, amely a Konvenció megválasztásával lép érvénybe. A vállalások nagy része – az elmúlt hónapok folyamán ez kiderült – nem valósítható meg abban a formában, ahogy azokat kidolgozták. A program igazi jelentősége azonban abban áll, hogy egy politikai erő egy szerződéses kötelességvállalással hitet tett amellett, hogy a társadalmi változások iránya megváltoztatható.
A demokrácia és a szabadságelvek. A demokrácia és az emberi szabadságjogok sérthetetlenségének fő elemként való beépítése egy politikai szervezet jövőképébe ma már meglehetőségen közhelyszerűnek tűnhet. Közép-Európában nehéz olyan – komolyabb tömegtámogatást maga mögött tudó – pártot találni, amelyik, legalábbis retorikájában, nem ezekre az elvekre építené a programját. Ugyanakkor Romániában éppen az az elit kerülte ki legkövetkezetesebben ezeknek a témáknak a feszegetését, amelyik az 1989-es demokratikus forradalom megvalósítójának tartja magát. Ma Romániában azt megfogalmazni, hogy az emberi jogok és a demokrácia fölött semmilyen más elv sem állhat, nemcsak annak elismerését jelenti, hogy ezek az ország érvényes társadalomszervezési formái. Inkább azt az üzenetet hordozza, hogy a Konvenció világképe és értékrendszere szöges ellentétben áll a uralkodó politikai elitjével, s ugyanakkor, normáiból következően morális jogosultsága van arra, hogy ezt a társadalmat kormányozza.
A nyugati orientáció. Arról már esett szó, hogy a Demokratikus Konvenció elkötelezettsége a nyugati társadalomszervezési elvek és kulturális értékek mellett egyértelmű. Arról azonban nem beszéltünk, hogy ennek mekkora jelentősége van.
A román parlamentarizmus és alkotmányosság meghonosításának első lépései az 1860-as évekig nyúlnak vissza. Ekkor született meg az első (nyugati minta alapján kidolgozott) román alkotmány. A román értelmiség köreiben ettől kezdve a második világháború végéig ádáz vita folyt arról, hogy vajon a román társadalom fejlődése szempontjából hasznosak-e a képviselet értékei. A román történelem három legjelentősebb szellemi irányzatának – a zsunimizmus (a monarchia külföldön tanult, fiatal konzervatív értelmiségének társadalmi-kulturális mozgalma), a samanatorizmus és poporanizmus (két paraszt- és agrárorientált tradicionalista társadalmi-kulturális mozgalom, amelyek a Parasztpárt szellemi előfutárait és a századforduló román szellemi életének meghatározó irányzatait alkotják) – képviselői arra az álláspontra helyezkedtek, mely szerint a román társadalom szellemiségétől idegenek a nyugati demokrácia elvei, bevezetésük pedig mesterséges és fölöttébb káros volt. E három irányzat képviselői és szellemi vezetői egyben Románia tekintélyes államférfijai (Nicolae Iorga, a modern román történettudomány megalapítója, miniszterelnök és a király tanácsadója; Titu Maiorescu és Petre Carp, konzervatív politikusok) és legnagyobb irodalmi személyiségei (Mihai Eminescu, a román költészet világirodalmi rangú képviselője, Ioan Slavici, Ion Creanga, Mihail Sadoveanu, a népi-realista irodalom megteremtői) voltak. A demokratikus értékek tagadása vagy figyelmen kívül hagyása komoly szellemtörténeti hagyománnyal rendelkezik Romániában. Bár a kommunizmus hatalomra jutása ezt a vitát több mint 40 évre felfüggesztette, a demokrácia és az emberi szabadságjogok iránti igény a mai napig sem épült be szervesen a román társadalom és a román szellemi elit öntudatába. Az elmúlt hét évben a hatalmon lévő politikai elit egyetlen ideológusa sem állt ki határozottan ezeknek az elveknek a „szentsége” mellett, és nem kötelezte el magát egyértelműen a nyugati iránt. Az államszervezet bizánci-ortodox jegyei – a központosított, tekintélyelvű közigazgatás, a polgárok alattvalóként kezelése, a bürokráciának a polgárok fölé helyezése – mindennapos része a román közéletnek.
A nyugati orientáció beemelése a Konvenció jövőképébe korántsem egy létező közakarat megfogalmazása, inkább egy olyan szándéké, amely a román társadalom mentalitását ilyen irányba kívánja alakítani.
A nemzeti megbékélés. A nemzeti megbékélés programja a Konvenció jövőképének egyik legfontosabb eleme. Constantinescu elnök Gyulafehérváron – a román nemzeti egységmítosz egyik „szent helyén” – tartott beiktatási beszédében egyenesen ehhez kötötte a romániai reformok sikerét.
Ennek a megbékélésprogramnak két fő jellegzetessége van. Az egyik az, hogy megpróbál túllépni azon az évtizedek óta folyó értelmetlen vitán, hogy a viszálykodó társadalmi csoportok melyike felelős a konfliktus kirobbanásáért: egyszerűen a hatalmon lévő politikai elitet és negyven évig uralkodó kommunista elődeit teszi felelőssé. A másik eleme az, hogy nem szűkül le pusztán a nemzetiségi feszültségekre: „Ebben a hat évben egymásra uszítottak családtagokat, szomszédokat és egész generációkat. Elég! A múlt egymás ellen uszított minket, itt az ideje, hogy a jelen összebékítsen. (…) Ezért kijelentem, tőlünk nem kell félnie, csak annak, aki törvényt sértett; nem akarjuk megtölteni a börtönöket, csupán minden polgár védelmét kívánjuk biztosítani” – hangzott el Constantinescu elnök gyulafehérvári beszédében. A Konvenció jövőképében ennek az egész feszültséghalmaznak a felszámolása, a társadalom minden rétegének összebékítése szerepel.
Ez a szemlélet tehát túlmutat azon a hatalmi stratégián, amely a társadalmi indulatokat megpróbálja egyetlen – lehetőleg nem a legfontosabb – problémára irányítani, és amely ennek érdekében feláldozza a társadalom valamelyik kiszolgáltatott rétegét, rendszerint a kisebbségeket.
Az emberi erőforrások szerepe. A korábbi kormánypárt egyik kedvelt mentsége a reformok halasztgatásának vádjára a források hiánya volt. A Demokratikus Konvenció programja viszont éppenséggel a társadalomban rejlő emberi erőforrásokra alapozza a reformokat: ez egyrészt összhangban áll a Konvenció ember- és társadalomközpontú, önbizalom-növelő szemléletmódjával, másrészt kikerüli annak lehetőségét, hogy a politikai ellenfél – a tömegek számára érthetetlen – gazdasági kérdésekre és elméletekre terelje a vitát.
A Konvenció tehát – talán ebben az évtizedben először – olyan jövőképet fogalmazott meg, amelyből nem lehet kihátrálni anélkül, hogy bele ne bukna. Ugyanakkor nem a negatív elemek dominálnak benne, nem a sérelmi politizálásra épít, nem valamilyen vélt vagy valós ellenség legyőzését hirdeti meg, amelyet követően önmagától helyreáll a társadalmi harmónia; nem azt sulykolja, hogy nincs szükség építő, alkotó tevékenységre, elég az ellenséget elpusztítani: a Konvenciónak ezt a csapdát szinte teljesen sikerült elkerülnie.
Tény azonban, hogy a hagyományelvű és a modern értékek ötvözése gyakran vezetett ellentmondásokhoz. Így szerepelhet egy programban az önkormányzatok jogainak kiterjesztése és az állami intézmények erősítése, a nemzeti egység szimbolikája és a kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése.
Önkép: törvényerőre emelt felelősség
Az RDK – abban a formában, ahogyan megnyerte a választásokat – alig három éve létezik. Ez meglehetősen kevés idő, hogy határozott képet alakíthasson ki magának, ám valamiféle önképnek néhány eleme Constantinescu elnök és a Konvenció megnyilatkozásaiban határozottan körvonalazódik.
Eszerint a Demokratikus Konvenció és szövetségesei az egyedüli demokratikus erőt képviselik az országban. Ez az egyik leghangsúlyosabb elem, amely nem is teljesen alaptalan. A Konvención és szövetségesein kívül ugyanis csupán egyetlen komolyan vehető politikai erő létezik Romániában: a Ion Iliescu vezette Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja, és a körülötte gravitáló kisebb szélsőjobboldali és szocialista pártok. Ezeknek a tömörüléseknek a demokratikus érzelmeivel kapcsolatban a román társadalomnak az utóbbi években erős kételyei vannak. Ez az álláspont azonban a Konvenció részéről megint csak nem egy fennálló helyzet elismerése, hanem az RDK legitimációjának egyik eleme, s egyúttal program, egy demokratikus állam egyetlen igazán demokratikus politikai tömörülésének programja.
A Demokratikus Konvenció építő, és nem romboló erő. Ezt Constantinescu elnök többek között a gyulafehérvári beiktatási beszédében fejtette ki, amelyben arról biztosította az országot, hogy a Konvenciónak nem áll szándékában bosszút állni semmilyen őt ért sérelemért, sem pedig lerombolni bármit, amit az előző kormányzat hozott létre. Egy normálisan fejlődő társadalomban ez az álláspont egyáltalán nem számítana különlegesnek, Romániában azonban ez két okból is a Konvenció politikusainak „lényeglátó realizmusát” dicséri. Először is azért, mert az 1996-ig hatalmon lévő elitnek sikerült elérnie, hogy ma az országban nincs egyetlen olyan társadalmi réteg sem, amelyet nem ért valamilyen sérelem. Ezért egy olyan retorika, amely bosszúhadjáratot hirdet ezeknek a sérelmeknek az okozói ellen, jelentősen növelte volna a Konvenció szavazóbázisát. Az RDK egyik nagy erkölcsi győzelme az, hogy sikerült kikerülnie ezt a populista csapdát. A másik ok az, hogy a Konvenciót alkotó történelmi pártok retorikájából ez az elem egyáltalán nem hiányzik. A Konvenciót összetartó politikusok bölcsessége és önmérséklete játszhatott közre abban, hogy az RDK programjából ez kimaradt.
A Demokratikus Konvenció az egyetlen politikai erő, amelyet erkölcsi tartása és kvalitásai képessé tesznek arra, hogy az új román elit gerincét alkossa. Constantinescu elnök Corneliu Coposu sírjánál mondott beszédében három legitimációs elvről beszélt: a moralitásról, a kompetenciáról és a felelősségtudatról, amelynek a Konvenció birtokában van, és három olyan tulajdonságról, amely az új elitet kell hogy jellemezze: az erő, a pragmatizmus és az a képesség, hogy változtatni tudjon a román történelem irányán. „Corneliu Coposu egy erős, pragmatikus, történelemalakító és nem fecsegő Konvenciót akart. Néhány nappal a távozása után aláírtam a »Szerződést Romániával«. Megígértem neki, hogy legyőzzük a politikai ellentéteket, és a moralitás, a kompetencia és a felelősség elvét törvény rangjára fogjuk emelni.”
Ellenségkép: a román „antikrisztus”
A Demokratikus Konvenció ellenségképének egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy a társadalom igényeinek egy felelős – és egyben legyőzendő – ellenség iránt sikerült úgy eleget tenni, hogy közben a társadalom figyelmét a mitikus ellenségképekről – a kisebbségekről, a tőkésekről, az „idegenekről” – egy sokkal valósabb felé terelte. Ez a jelenlegi politikai elit két szimbóluma: Ion Iliescu és a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja.
A Konvenció felfogása szerint ennek az ellenségnek a jelleme két részből tevődik össze.
Minden tulajdonsága a Konvenció önképének ellentéte: antidemokratikus; keleti, főként orosz orientációja társadalmi anarchiát okoz, és kiszakítja Romániát természetes közegéből, az európai államok közösségéből; romboló erőt képvisel; sem erkölcsi, sem képességbeli legitimációja nincs, világképe és irányultsága pedig ellentétben áll a román társadalom nemzeti-történelmi karakterével. Olyan politikai erő, amelyik kormányzása során minden lehetséges módon visszaélt a hatalmával, és felelős az ország válságáért.
A Konvenció szemléletében ez a politikai elit egyfajta Antikrisztus szerepét tölti be. Jó volna hinni, hogy ez csupán egy létező társadalmi igény kielégítése, és nem több választási taktikánál. Azonban ez korántsem igaz. A valóságban a Konvenció teoretikusai – főként a '47-es emigráció tagjai – hajlamosak a novemberben leváltott politikai elitben az összes társadalmi probléma okát látni a török időkig visszamenőleg. Annak a hatalmas indulatmennyiségnek a felszínre törése ez, amelyet a 90-es években visszatért emigráns elitek sérelmei táplálnak. Nem is azért jelent ez veszélyt, mert akikre irányul, nem szolgáltak volna rá, hanem azért, mert az a hatalmas mennyiségű gyűlölet és bosszúvágy, amelyet ezekre a politikai csoportokra zúdítanak, jelentősen ront a Konvenció kiegyensúlyozottságán és mérsékelt pragmatizmusán.
Mindennek ellenére az RDK programjának kulcspontja a hallatlanul erős erkölcsi tartás és a társadalom, a politikai nemzet soha nem látott tisztelete, ami – amennyire az ma megítélhető – talán soha nem fogja lehetővé tenni, hogy egy 23 milliós nemzetet puszta hatalmi eszköznek tekintsen.
A Demokratikus Konvenció identitása és programja – az ország történelmében először – olyan elemeket foglal magában, amelyek a társadalom szinte minden rétegét felsorakoztatták e szervezet mögé, beleértve a nemzeti kisebbségeket is, akik először váltak kormányalakító tényezővé. Olyan bizalmi tőke ez, amely lehetővé teheti, hogy a román társadalom az elkövetkező időszakban sikerrel rendezze kulturális hovatartozásának, állam- és társadalomszervezési ellentmondásainak és nem utolsósorban kisebbségeinek problémáit. Az ehhez szükséges társadalmi légkör mindenesetre adott.