A kegyelem jó dolog,
de előbb egy kicsit akasztunk.
Felix zu Schwarzenberg, 1849
Ennek az egésznek a tendenciája nincs rendben.
Kádár János, 1957
Nagyobb mérvű politikai változások természetes hozadéka valamilyen amnesztia. Amnesztiát hirdettek a Szovjetunióban Sztálin halálát követően, Magyarországon 1945 után, majd 1953-ban, az új szakasz jegyében. A „Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavításáért” is sorompóba lépő Kádár-kormányzattól joggal várhatta volna a magyar társadalom a közkegyelmet. Ez ugyan egyelőre nem szerepelt a kormány napirendjén, mindenesetre „a legutóbbi idők eseményeiben részt vetteket” már első nyilatkozatukban igyekeztek megnyugtatni: nem engedik, hogy bármi ürügy alapján üldözzék őket. Ezt három héttel később, november 26-án elmondott rádióbeszédében is megerősítette a párt és a kormány első embere: „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett”. Igaz, ekkor már az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” törvény előtti felelősségre vonását is meghirdette, ám a forradalomban és szabadságharcban részt vettek (és majdan elítéltek) döntő többsége még nem kellett, hogy ezért fenyegetve érezze magát. A társadalom döntő többsége úgy értelmezte: Kádár amnesztiát hirdetett a forradalmi eseményekben részt vettek döntő többsége számára, legföljebb a valóban reakciós, fasisztoid cselekmények elkövetőit fogják felelősségre vonni. És természetesen az sem vált széles rétegek számára ismertté, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácsvezetője, Molnár László az 1957. március 28-án tartott országos bírói értekezleten milyen finom érveléssel győzte meg kollégáit, hogy a tényleges bírói függetlenség jegyében nyugodtan ítélkezzenek csak olyan ügyekben, amelyek a kormány elnökének szavai szerint büntethetetlennek látszanak.
Sajátos módon éppen a módszeres és tömeges represszió beindításával egyidejűleg, sőt azzal kapcsolatban került ismét napirendre az amnesztia gondolata, azért, hogy a fokozatosan ismét zsúfolttá váló börtönökben helyet tudjanak szorítani az ’56-ért elítélendőknek. A megtorlás levezénylői előterjesztésükben arra figyelmeztetik az MSZMP legfőbb vezetőit, hogy előreláthatólag 1958 elejére feltétlenül tele lesznek a börtönök, ami lehetetlenné teszi a további elítéléseket. Ennek elkerülése érdekében javasolják az 1956 nyara előtt köztörvényes cselekmények miatt kisebb időtartamra elítéltek további büntetését felfüggeszteni, és szabadon hagyni azokat is, akik a nyári mezőgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást. A Politikai Bizottság mereven elutasította az amnesztiának még a gondolatát is. „Nem tartunk még ott, hogy nagylelkűségről beszéljünk, és olyan hangulat alakuljon ki, elég volt a megtorlásokból” – állította Apró Antal; „az amnesztia a bírói karban, az ügyészségi karban zavart okozna” – vélekedett Kiss Károly, és emellett foglalt állást Kádár János is: „a közkegyelmi hangulatot vissza kell utasítani.” Ugyanakkor a büntetéspolitikai irányelvek kidolgozása, a beérkező jelentések meghallgatása során az is nyilvánvalóvá vált, hogy rosszak a bűnüldöző szervek statisztikái, az elítéltek között nagy többségben vannak a munkásosztály gyermekei, míg elhanyagolható az osztályidegenek, osztályellenségek száma; a párt vezetése úgy látta, hogy „a minőséget mennyiséggel igyekeznek pótolni” a bíróságok. Az MSZMP PB 1957. december 10-i ülésén Fock Jenő vetette föl, hogy „hiányzik egy olyan pont, hogy a nem osztályidegen, olyan munkásemberek tehát, akik nem is megrögzött bűnözők – csúnya szót használok – amnesztiában kellene hogy részesüljenek”. Kádár János ekkor még nem használ ilyen csúnya szavakat, és az ő javaslata válik majd ténnyé a belügyminiszter, az igazságügy-miniszter és a legfőbb ügyész közös utasításában, amikor függőben tartják a büntetés végrehajtását azok esetében, akik a mezőgazdasági munkák elvégzése érdekében kaptak halasztást, és azon államellenes bűncselekményt elkövetők vonatkozásában, akiket egy évet meg nem haladó szabadságvesztésre ítéltek.
Az MSZMP PB azonban már 1957 nyarán is gondolt az ’56-osoknak majdan adandó amnesztiára. Előterjesztésében a legfőbb ügyész, Szénási Géza arra hivatkozva sürgeti a büntetéspolitika szabatos pártutasítását, hogy ha majd eljön az ideje, ne a véletlenen múljon, ki szabadul büntetésének felezésével, és ki nem. A kérdés megzavarta az igazságszolgáltató szerveket is, többen nem értették, miért szükséges, hogy kemény ítéleteket hozzanak, ha úgyis amnesztia lesz. Ismét Kádár sietett a zavarban lévők segítségére: „Meg kell mondani, hogy semmiféle kegyelem nincs. Ez olyan dolog persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan”. Vagyis: pillanatnyilag nem a kegyelem, hanem a megtorlás van napirenden, a kegyelmezés kora akkor jön majd el, ha a pártvezetésnek módja lesz arra magát minden külső kényszerítő körülménytől függetlenítve elhatározni.
A (régi)-új hatalom, egyben a megtorlás első éveiben valóban nem is került sor közkegyelemre, a magyar október első évfordulójától szorongó pártvezetés még a szovjet október negyvenedik évfordulóját sem tisztelte meg ilyen rendelkezéssel. Egyéni kegyelemmel azonban már ezekben az években is jöttek ki a börtönökből, akadt olyan, aki a rögtönítélő bíróság által kiszabott halálos ítéletet kegyelem folytán követő életfogytiglani börtönbüntetéséből szabadult egy éven belül. Az első részleges közkegyelmet 1959 nyarán, nem sokkal Hruscsov budapesti látogatása (és szinte napra pontosan egy évvel Nagy Imre és mártírtársai elítéltetése) után hirdették ki; az első javaslatok szerint ekkor szabadult volna többekkel együtt Déry Tibor is. Ettől kezdve minden év tavaszán – a felszabadulás, április 4-e tiszteletére – sor került részleges közkegyelemre, ezek közül talán az 1960. évi a legnevezetesebb, amikor – nem köz-, hanem egyéni kegyelem révén – kiszabadult Déry, vele együtt Donáth Ferenc és Jánosi Ferenc, valamint Farkas Mihály és Farkas Vladimir.
A kül- és belpolitikai események 1963-ban tették lehetővé az ’56-os elítéltek „nagy” amnesztiáját. A kubai válságon túljutó szuperhatalmak egyaránt hajlottak a magyar kérdés szálkájának eltávolítására, és a szocializmus alapjainak lerakását deklaráló MSZMP is méltán láthatta úgy – különös tekintettel az 1963 februárjában tartott tanácsi és országgyűlési választásokon aratott elsöprő arányú győzelemre –, hogy elérkezett a megbocsátás ideje. A szigorúan a színfalak mögött megtartott tárgyalások eredményeképpen az USA javaslatára levették az ENSZ Közgyűlésének napirendjéről a magyar kérdést, befejeztetett (de nem elvégeztetett) Sir Leslie Munro megbízatása, az eddig Magyarországra be sem engedett U Thant főtitkár meghívást kapott Budapestről. Megszűnvén a külső kényszer, a felelős magyar vezető körök szabad folyást engedhettek szocialista humanizmusuknak. Kádár hatalmát immáron semmi nem fenyegette; az USA-val való megegyezéssel egyidejűleg kikerült a hatalomból az ’56-osokkal szemben még ekkor is hajthatatlannak tűnő Marosán György, az eddigi második ember: csak Kádár maradt, és a többiek, rangsorolhatatlanul.
Még ekkor sem érkezett el azonban az alkalom arra, hogy a hatalom az ’56-osoknak bocsásson, kegyelmezzen meg. Az amnesztiarendeletnek ugyan külön pontja vonatkozik rájuk, több megszorító rendelkezés érvényét veszti az ő esetükben, a törvényerejű rendelet mégis inkább általános, valamennyi korábbi ellenségnek megbocsátó jellegű. Cinikus fintorral már 1960-ban is együtt adtak kegyelmet a szocialista önkényuralom gyakorlóinak és áldozatainak, most tovább szélesült a kör, felölelve a teljes magyar politikai palettát fasisztáktól a kommunistákig. Kiszabadultak a börtönből a háborús bűnösök, ha büntetésük kétharmad részét már letöltötték, minden megszorítás nélkül visszanyerték szabadságukat azok, „akik hatalmukkal visszaélve, a szocialista törvényességet megsértették”, az államellenes bűncselekményekért elítéltek többsége, valamint köztörvényesek is. Ahogy 1969-ben a tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik, majd 1970-ben, felszabadulásunk huszonötödik évfordulója alkalmából Kádár Jánoshoz intézett levelében Bibó István kifejtette, az amnesztiarendelet – fennen hangoztatott humanizmusa ellenére – három szempontból is igen méltánytalanul bánt az ’56-osokkal. Először amikor kizárta a visszaesőnek minősítetteket, vagyis azokat, akiket 1951 után már egy alkalommal végrehajtható szabadságvesztés büntetésre ítéltek. Bibó okkal mutatott rá arra, hogy egy olyan korszak ítélkezési gyakorlatából, amikor futószalagon állították bíróság elé az embereket, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy akit már a forradalom előtt is elítéltek, az megrögzött bűnöző, és így nem méltó a kegyelemre. A rendelet szerint például akit 1952-ben feketevágásért elítéltek, annak 1963 után is folytatnia kellett büntetését. De – noha a szöveg más értelmezést is megengedett volna – kizárták az amnesztiából azokat is, akiket ugyan a forradalomban való részvételükért, de különösen súlyosnak minősített köztörvényes vádak (gyilkosság, rablás stb.) alapján (is) ítéltek el. Így a fegyveres felkelők túlnyomó része bent maradt, és azok a sorállományú katonák is, akik november 4-én parancsra felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Azt, hogy ezen megszorító rendelkezés nélkül is lehetett értelmezni az amnesztiát az ’56-os elítéltekre, bizonyítják azok az esetek, amikor a fegyveres harcban részt vetteket szabadlábra helyezték, és csak amikor már beilleszkedtek volna a „szabad” emberek társadalmába, keresték meg őket, közölve, hogy tévedés történt, folytatniuk kell büntetésük letöltését. Végül nem vonatkozott az amnesztia az 1957. május 1-je után elkövetett hűtlenségre sem, így továbbra is börtönben maradtak azok, akik e dátum után fordultak elítélt felkelők ügyében valamely nemzetközi szervezethez.
Jóllehet az 1963. évi amnesztia valóban nagy volt, hiszen több mint négyezer ember nyerte vissza szabadságát, mégis jócskán maradtak még börtönben ’56-os elítéltek, akik a 60-as évek során egyéni kegyelemmel vagy a felszabadulás negyedszázados évfordulójára kiadott közkegyelemmel szabadultak. Nekik az amnesztia a zsúfoltság és egyes szigorú rendelkezések megszűntét hozta csak. A kutatás jelenlegi fázisában még nem merjük állítani, hogy pontosan tudnánk a dátumot, mikor szabadult az utolsó ’56-os. A soroksári nemzetőrség egyik tagja 1973-ban, az aradi vértanúk napján hagyhatta el a Budapesti Országos Börtönt. Őt a szervezkedésben való részvételen túl a bíróság bűnösnek találta gyilkosság és társadalmi tulajdon kárára elkövetett rablás bűntettében is. Előbbi alatt a fegyveres harc, utóbbi alatt az ehhez szükséges fegyverek megszerzése értendő. Ráadásul visszaesőnek, méghozzá többszörös visszaesőnek minősült, mivel 1950-ben négy hónap börtönre ítélték tiltott ajándékozás címén, 1952-ben tíz hónapra verekedésért, majd 1954-ben először nyolc, 1955-ben pedig már huszonkét hónapra, a katonaságtól való önkényes eltávozás vádjával. Egyik nemzetőr-, illetve pertársa pedig 1974. május 14-én hagyhatta csak el börtönét, de valószínűleg nem ő volt az utolsó.