Pór Edit

Nyomtatóbarát változat

Az írók, újságírók ellenállása, sztrájkja, majd passzív rezisztenciája 1963-ban már csak legföljebb a múlt emlékeként lapult az emberek tudatában. Kialakult az új sajtóstruktúra, mely az 1956-ot megelőző évekénél több és olvasmányosabb, nagyobb példányszámban megjelenő napi- és hetilapot, folyóiratot kínált az olvasóknak.

1963-ra a tárgyi feltételeket illetően tágabb tere nyílt az írói, újságírói közlési szándék megvalósíthatóságának. A személyi feltételek sem hiányoztak. Az írók a hatvanas évek elejére csaknem valamennyien megszólaltak, megszólalhattak már, az újságírók pedig, számukat tekintve többen voltak a kelleténél egyes szerkesztőségekben. A „kapun belüli munkanélküliség” pedig „a munkamorál hanyatlásával járt”. „Vannak a szerkesztőségekben – olvashatjuk az agit-prop. osztály egyik beszámolójában – olyan újságírók, akiknek hónapok óta egyetlen cikkük sem jelent meg.” Igaz, e jelenség okai után kutatva megemlíti a szerző, hogy a sajtóban dolgozók egy része alkalmatlan az újságírói pályára. Arról azonban mélyen hallgat, hogy az alkalmatlanok java része valószínűleg annak idején az újságírók sztrájkja, majd a MÚOSZ égisze alatt végrehajtott politikai felülvizsgálat során kitaszítottak helyébe állított „átképzettekből”, funkcionáriusokból és munkáslevelezőkből rekrutálódott. Gyakorlott, jó tollú újságírókban azért a nagy munkaerő-felesleg ellenére is szűkölködhettek, különösen a vidéki szerkesztőségek. Ezért is javasolhatta már 1962-ben a Tájékoztatási Hivatal vezetője felettesének, az MSZMP sajtóosztálya vezetőjének, hogy vizsgálják felül, és ahol lehet, töröljék a MÚOSZ-bizottságok által annak idején kiszabott büntetéseket. Ez iniciálhatta egy évvel később a borsodi pártbizottság titkárának javaslatát: engedélyezze a Tájékoztatási Hivatal olyan börtönviselt újságírók alkalmazását, akik erkölcsi bizonyítványt nem kaphatnak. Kérelmében példaképpen az Észak-Magyarország című lap volt szerkesztőjének nevét említi, aki szabadulását követően a Pamutfonóban dolgozott.

A javaslattevőket indítványuk megfogalmazásakor természetesen nem a humánum vezérelte, hanem abbeli meggyőződésük, hogy a korábban eltávolítottak visszafogadásával emelkedik a sajtó színvonala, s javulnak az MSZMP meghirdette eszmei offenzíva sikerének esélyei. Ez utóbbi törekvés előmozdítása érdekében határoztak 1963-ban egynémely hetilap, folyóirat arculatának módosításáról, s döntöttek újabbak megindításáról. Az Élet és Irodalom című hetilapot kivették az Írószövetség kezéből, hogy megfosszák „irodalomcentrikus jellegétől”, irodalmi-politikai orgánummá alakítsák. A Valóság profilján is módosítottak, mert vitaképessé akarták tenni „az eszmék harcában”. A magyar közélet igényes, magas színvonalú, külpolitikai és társadalmi hetilapjaként határozták meg a Magyarország és a „párt sajátos eszközeként” az új képes magazin, a Tükör arculatát. A következő év első felében megjelenő ezen két új hetilappal egyetemben állították az eszmei offenzíva szolgálatába a Münchenből „hazatelepült” Látóhatárt, melynek a hazai közvélemény befolyásolásán túl „az emigráció soraiban kifejtendő propagandából” is ki kellett vennie részét.

A fentiekből is kitűnik, hogy igencsak megváltozott a hatalom és a társadalom viszonya 1956-1957-hez képest. A reményét vesztett értelmiség is beletört, beletörődött a körülmények által rákényszerített helyzetbe. „Nehéz szembeszállni az örökkévalósággal” – állapította meg Andrzej Szczypiorski lengyel író a magyarral sok tekintetben rokon lengyel helyzet szülte magatartás ismeretében. Indoklásképpen vagy mentség gyanánt még hozzáfűzte: „A kelet-európai emberek évtizedeken át hittek benne, hogy ez a világ örökké fog tartani.” Azonban alighogy megszületett a beletörődés kényszerén alapuló kompromisszum, máris felütötte fejét a lazaság, a nemkívánatos esetek sorozata, amely valóságos irányzatként jelentkezett a napilapok, folyóiratok hasábjain és a rádióműsorokban. E vészterhes tünetsorozat indította a Tájékoztatási Hivatal vezetőjét, Naményi Gézát arra, hogy panaszos levélben ismertesse az anomáliák ez aggasztó sokaságát pártbeli felettesével. Az alábbiakban közöljük az 1963. december 7-én kelt, csaknem húszoldalas feljegyzés rövidített változatát. A szerző által ismertetett tizenhét „nemkívánatos” eset közül a legjellemzőbbnek és legérdekesebbnek ítélt tizet reprodukáljuk a javasolt retorziók egy részével egyetemben.

Feljegyzés Darvasi István elvtársnak[1]

A kapott megbízásnak megfelelően az alábbiakban ismertetem, melyek azok a cikkek és „ügyek”, amelyekkel az utóbbi időben foglalkoznunk kellett, s amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy egyes lapok, sajtószervek munkájában nemkívánatos esetek fordulnak elő, az „ügyek” nagy számára tekintettel úgy is fogalmazhatnók ezt: nemkívánatos jelenség, tendencia mutatkozik.
[…]

A jugoszláv nagykövetség diplomatája tiltakozott a Dunántúli Napló , továbbá a Népszavá ban megjelent Vozári-cikkek, valamint a Közgazdasági Szemle egyik cikke miatt. (Utóbb a nagykövet tette szóvá az illetékes külügyminiszter-helyettes elvtársnál a november 24-i Népszavá ban megjelent Szentiványi-cikket [ Reggeltől estig a déli határon ], amelynek egyes részei: őrtornyok a déli határon; a homokban befelé vezető lépésnyomok; bűnöző jött át a határon.) Nemzeti ünnepük alkalmával rendezett fogadásukon kifejtette nekem: ilyen cikk – szerinte – csak a Rákosi-időkben jelent meg; Magyarországról is szöknek át a határon, ezeket visszaadják a magyar határőrségnek, de természetesen újságjaikban erről semmi nem jelenik meg.

(Ezekkel az ügyekkel a Külügyminisztérium s – ahogyan tudom – részben az Agit-Prop. Osztály foglalkozott.)

Ehhez a „jugoszláv csokorhoz” tartozik az Élet és Irodalom november 30-i számának utolsó oldalán megjelent írás (Moldova György riportja: Per a városért ). A cikk egy szakasza: „Egy katona, aki itt szolgált a környéken, leszerelés után hazatért Monorra. Odahaza teherbe ejtett egy lányt, s hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie, elhatározta: átszökik a határon. Mivel még katonakorából ismert minden ellenőrzési formát, posztot, műszaki zárat , úgy ment át az egész határsávon, hogy azt sem kérdezték, kit keres, persze, aztán a jugoszlávok visszatoloncolták.”

Tudomásom szerint nincs is műszaki zár a magyar –jugoszláv határon, de ha netalán lenne is, nem értem, mi értelme volt annak, hogy az Élet és Irodalom írjon erről.

[…]

Az albán nemzeti ünnepet megelőzően a szerkesztőségek instrukciót kaptak, hogy az évforduló alkalmából megjelenő glosszájukban a nézeteltéréseket ne említsék meg. A Magyar Nemzet november 29-i számának második oldalán a következők jelentek meg: „Az utóbbi esztendőkben azonban az albán vezetők letértek a marxizmus –leninizmus útjáról, elszakadtak a szocialista tábortól. Megtagadták azokat az eszményeket, az SZKP XX. kongresszusának szellemét, amelyet a szocialista országok többsége magáévá tett, változatlanul éppen az elítélt régi módszereket, a személyi kultusz éveinek káros gyakorlatát követik. A kettős nemzeti ünnepen éppen ezért a magyar nép azt kívánja Albánia népének, hogy országa térjen vissza a szocialista közösségbe, és haladjon tovább azon az úton, amely felszabadulása óta életét gyökeresen megváltoztatta, s amely a haladás egyedüli célja.”

(Az üggyel az Agit-Prop. Osztály foglalkozott.)

Az Élet és Irodalom november 23-i számának utolsó oldalán megjelent írás (Csák Gyula riportja: Nehéz ember ) – nézetem szerint – jó néhány helyen olyan inszinuációkat tartalmaz, amelyek miatt az egész cikket kifejezetten rendszerellenes izgatásnak minősítem. Ezen a véleményemen még az sem változtatna, ha Csák Gyula be tudná bizonyítani, hogy cikkének minden állítása, minden szava – igaz. Hozzáfűzöm: kizárt dolognak tartom, hogy a cikk minden állítása, az egyes beszélgetéseket visszaadó valamennyi szövegrész pontos és igaz lenne.

Magam is tudom, hogy sajnálatos módon és nem is kis számban előfordulnak lazaságok, sőt visszaélések is, nem egy helyen jelentkeznek ezek eltussolására irányuló törekvések is. Helyesnek és szükségesnek tartom, ha egy-egy ilyen konkrét esettel – ahogyan például általában jól a Népszabadság és a Népszava teszi – lapjaink foglalkoznak. Megismétlem azonban azt a véleményemet, hogy Csák Gyula cikke rendkívül veszélyes asszociációk keltésére alkalmas, kétértelmű, általánosító fogalmazásokat tartalmaz.

Túl sokat kellene idézni a cikkből ahhoz, hogy ezt a megállapításomat a szöveggel alátámasszam. Javasolom a cikk elolvasását.


(A cikket szóvá tette nálunk dr. Katona Zoltán elvtárs, a Legfőbb Ügyészség vezetőjének helyettese, továbbá beszéltem erről dr. Dallos Ferenc elvtárssal; kérik a lap főszerkesztőjét: közölje velük, melyik megyében történt a riportban ismertetett ügy, hogy megvizsgálhassák. Kértem a főszerkesztő elvtársat: közölje velünk a megye és a szereplő személyek nevét.)[2]

Az Esti Hírlap november 27-i, szerdai számának 3. oldalán arról közöl cikket, hogy egy érettségi előtt álló technikumi diák felakasztotta magát. Tettének oka – a cikk szavaival – „Nem vett részt az egyik tanítási napra előírt burgonyaszedési munkában. Karfájásra hivatkozott. Osztályfőnöke orvosi igazolás bemutatására szólította fel. A fiú bemutatta az igazolást, de a tanár nem fogadta el, azt állította: hamis.”

Az újságíró felkereste a technikum igazgatóját. Beszélgetésük egy részét így adja vissza cikkében: „Véleményünk szerint a diákok első dolga a tanulás. Miért kellett tanítási időben burgonyát szedni?

– Van egy rendelkezés, hogy segítsük a tsz-eket.

A gépipari technikumnak ez nem tartozik a »profiljába«.”

[…]

Nyugati reagálás alapján most olvastam el az Alföld 10. számában megjelent írást (Horgas Béla: Ismerkedés a gyermekkorral). A szerző nyíltan meg is írja: Szolzsenyicin és Lengyel József nálunk publikált írásai alapján tartotta szükségesnek, hogy közzétegye: mit beszélt el neki egy fiatalember a Hortobágyra kitelepítettek sorsáról. Néhány idézet az írásból:

„A riadt család előtt fölolvastak egy határozatot, amelynek értelmében azonnal el kellett hagyniok a várost. A teherautó ott állt a ház előtt. Negyven percet kaptak a csomagolásra. A szobákat bezárták, lepecsételték, és a leponyvázott teherautó elszáguldott velük Miskolcra… Néhány hónap múlva bírósági eljárást folytattak A. M. apja ellen, és első fokon háromévi börtönre ítélték, amelyet másodfokon tizennégy hónapra változtattak, és a tárgyalás napjától számítva végre is hajtottak… A börtönbüntetés után úgy látszott, hogy sikerül lábukat megvetni Miskolcon, de 1952-ben újabb hullámvölgybe kerültek. Egyik éjszaka fölzörgették őket, és közölték velük, hogy azonnal el kell hagyniok a város területét, aztán a már ismert módon, negyvenperces csomagolás után leponyvázott teherautókon, majd lezárt ajtajú vagonokban elszállították őket a Hortobágyra, ahol 15 hónapot töltöttek egy gazdaságban. Ott látta A. M. a kunokat. – És a kunokat… miért vitték oda? – kérdeztem. – Nem akartak beállni a téeszcsébe, és megkergették a népnevelőket. Erre fölpakolták az egész falut, és kivitték a Hortobágyra… – Több mint kétezren voltunk a gazdaságban, négy hatalmas, magtárszerű helyiségben elhelyezve. Az ágyak két-két sorban, kettesével és egymás fölött feküdtek, egy ágyban csak ketten aludhattak. Ha páratlan számú volt a család, akkor odatettek egy idegent. Együtt voltunk gyerekek, lányok, férfiak, asszonyok, öregek. Az első időben még lepedőket feszítettek ki a nők, ha mosakodtak, de néhány hét múlva ott öltözött, vetkőzött, szeretkezett, élt, halt mindenki az ötszáz ember tekintetének közönyös kereszttüzében. A terem alacsony volt, büdös és nedves; a keskeny ablakokat az ágyaktól nem lehetett kinyitni. A levegő éjszaka néhány óra alatt elhasználódott, az ágyneműk vizesek voltak, a ruhák penészesek. Az épületektől száz-százötven lépésre állt három parasztház, egy-egy disznóóllal. Tavasz felé megüresedtek az ólak, és az egyikbe beköltözött egy fiatal mérnök a feleségével… Hanyatt-homlok rohantak az emberek, és fogcsikorgatva, ordítozva követelték maguknak a disznóólat… A vezetőség négyhetes munkaversenyt hirdetett, és jutalomként a két üres disznóól tulajdonjogát jelölte meg… – Két nap múlva, mikor elkezdődött a kölcsönjegyzés, hozzájuk mentek először. Jó, mi? Kölcsönjegyzés az internálótáborban!… A gazdasági vezető, egy gyomorbajos, negyven körüli férfi volt a teljhatalmú úr a telepen. Négylovas hintóval játa a »birtokot«, és úgy terpeszkedett el a széles, bordó bársonnyal bevont ülésen, jobb öklére támasztva formátlan kockafejét, mint egy gróf… Maga elé parancsolta a brigádvezetőt, és mocskos szavakkal szidni kezdte az anyját. Az öreg, hatvannyolc éves ember egy darabig csak hallgatott, de aztán nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon. Erre az igazgató nekiugrott, és habzó szájjal ütni kezdte, de az öreg kitépte magát a kezei közül, és fölkapta a két lépésre heverő vasvillát. Az igazgató villámgyorsan megfordult, és ordítva futni kezdett; az öreg meg fölemelt vasvillával utána. A kocsis és a hintót kísérő őr fogta le, és tette ártalmatlanná néhány gyors ütéssel, de az igazgató még akkor is reszketve üvöltözött a hintó kerekei mögött, amikor az öreg már mozdulatlanul feküdt a földön, arccal a szénába borulva. Nem is kelt föl többet. Hiába rugdalta az igazgató később a kútnál, ahol vödrökből öntözték rá a vizet, hogy magához térjen. Másnap reggelre meghalt… (Az igazgatótól) mindenki félt, még az őrség parancsnoka is, pedig az nagy fiú volt. Fehér lovon járta a gazdaságot, olyan pózban, mint Horthy Miklós, és vasárnaponként kivitt bennünket legelni a mezőre. – Hogy… mit… mi az, hogy legelni? – szóltam közbe erőtlenül. – Legelni?… Egyszerű művelet, könnyen és gyorsan elsajátítható! Leguggolsz, és békaügetésben lassan haladsz előre, de közben téped tíz ujjaddal a gazt és a füvet! Képzeld el, milyen élvezetes látvány lehetett onnan a magasból, a fehér ló hátáról, hogy órákig képes volt hajtani bennünket! Képzeld el, milyen lehet a kétezer egyformán meggörnyedő hát, amint nehézkesen, hullámozva, döcögve megy előre az ágaskodó fehér ló patája és az őrök géppisztolycsöve előtt!”

Az Új Írás novemberi számában Csoóri Sándor kubai útinaplójának második részét közölte. Néhány idézet az írásból: „Tagadhatatlan, a kapitalizmusnak is megvan a maga eszméje. De mi ennek az eszmének a maximuma? Egyrészt a szakadatlan termelésre és a szakadatlan vásárlásra való csábítás, másrészt az, hogy van hatalmuk ezt az életformát mindenkor megvédeni. Ha meggondolom, mindkettő negatív eszme. Állapotőrző és védekező. Nem is lehet más? A szűkölködéstől, az aszkézistől megszabaduló nemzetek sorsszerűen idehanyatlanak? A jóléti társadalmak végül kultúraellenessé válnak? Egy idő után majd a szocializmus is?” – „A zárógyűlés minden mozzanata az ország fölfokozott idegfeszültségéről és hangulatáról tanúskodott. A nyüzsgés, a lobogás, a túlfűtöttség, az öröm ugyanolyan volt, mint nálunk a felszabadulás után. Ezerötszáz népművelő volt jelen az ország minden részéből – hozzá kell tennem, nem funkcionáriusok voltak. Megfigyeltem, hogy élénkséggel és tapssal elsősorban mégis a politikai és harcias szólamokat jutalmazták. Ez kiábrándított.” – „A szovjetek ellen kipattanó ellenszenv odaérkezésünkre már elcsitult. Hetek óta először csattant fel őszinte taps, amikor művelődésügyi küldöttségünk elfoglalta helyét a zárógyűlés elnökségében.”

Borbándi János vezérőrnagy elvtárs, honvédelmi miniszterhelyettes elmondta: az Agit-Prop. Osztálynak bejelentette, hogy a tisztek fel vannak háborodva a Hétfői Hírek november 18-i számában megjelent egyik cikk miatt. (Faludi András: Miért loptál Gyurka?) A cikk arról szól, hogy egy 15 éves gyerek betörésben vett részt; apja honvédtiszt volt, de leszerelt; azután italboltban dolgozott; sikkasztásért másfél éven át börtönben volt, azután otthagyta családját. E tények ismertetése után mégis a cikk végén ez olvasható: „A kép tiszta. Katonatiszt apa, szocialista frázisok, szív nélkül.” (Az ügyről tárgyaltam a lap főszerkesztőjével; javasoltam, hogyan lehetne – nézetem szerint – legalább helyreütni a súlyos hibát.)

Borbándi elvtárs azt is szóvá tette, hogy a Veszprém megyei lapban nemrégiben egy szuperszonikus repülőgép pilótájának feleségéről olyan cikk jelent meg, amely a rossz beállítás miatt olyan következtetések levonására alkalmas, mintha törvényszerű lenne, hogy a honvéd repülőtisztek asszonyainak erkölcstelen életmódot kellene élniük.

Szerintem nem lett volna feltétlenül szükséges, hogy a Nagyvilág decemberi számában – az 1918. oldalon – úgy írjon Déry Tiborról, ahogyan ez megjelent.[3]

[…]

A napokban szerkesztőségekből jelzést kaptunk, hogy az MTI Fotófőosztálya képeket ad el a szerkesztőségekben, amelyeket Albert Flóriánnak egy színésznővel – a képaláírás külön kiemeli – a Szent István Bazilikában tartott esküvőjén készítettek részben az esküvői szertartásról is.

(Darvasi elvtárstól kapott megbízás szerint beszéltünk a szerkesztőségekkel, hogy sem képben, sem szövegben ne foglalkozzanak ezzel a házasságkötéssel. Barcs Sándor elvtárs az ügyet megvizsgálta: intézkedett, hogy az ilyen jellegű képek – a külpolitikai szerkesztőség gyakorlatának mintájára – legfeljebb bizalmas anyagként „a szerkesztőségek tájékoztatására” jelzéssel kerülhessenek ki a szerkesztőségekhez.)

[…]

Jó néhányszori kérés és figyelmeztetés ellenére is újból meg újból előfordul, hogy egyes lapok olyan témákkal foglalkoznak és cikkeikben befejezett tényként közölnek, amely témák csak a cikk megjelenését követően kerülnek majd a Minisztertanács, illetve a Gazdasági Bizottság elé.

Ugyanígy visszatérő módon megsértik egyes esetekben azt az intézkedést, hogy a Magyar Közlöny ben kihirdetésre kerülő jogszabályok közül csak azzal foglalkozhatnak, amelyekről – a tőlünk kapott anyag alapján – az MTI hírt ad; illetve: ha mégis más jogszabályokat is ismertetni kívánnak, a Tájékoztatási Hivatallal (vagy miniszteri utasításoknál a szóban forgó minisztérium illetékeseivel) előzetesen ezt meg kell beszélniük. Egyik legutóbbi eset: a Kállai elvtárstól kapott instrukciónak megfelelően kiadott MTI „pro domo”[4] ellenére az Esti Hírlap ismertette a személyi tulajdonban lévő házak tulajdonosainak felmondási jogáról szóló jogszabályt.

Többszöri kérés és magyarázat ellenére évről-évre visszatérő probléma, hogy egyes lapok közlik (vagy közölni kívánják) egyes minisztériumok következő évi tervjavaslatait, mielőtt azokat az illetékes szervek jóváhagyták volna. A napokban Földes István elvtárstól kapott információ alapján akadályoztuk meg, hogy az Építésügyi Minisztérium jövő évi tervjavaslata megjelenjék a sajtóban.

[…]

---

Mindezek alapján néhány javaslatom van.

1. Lehetőleg a pártközpontban – vagy esetleg a Tájékoztatási Hivatalban – mielőbb meglehetősen széles körű főszerkesztői értekezletet kellene tartani. Ismertetni kellene a feljegyzésben felsoroltakat, s az általában jó, hasznos, értékes munka elismerése után kellő nyomatékkal hangsúlyozni kellene, hogy a párt- és a kormányvezetés sokkal nagyobb felelősségtudatot, sokkal alaposabb és gondosabb munkát vár el a főszerkesztőktől és általában az újságíróktól.

Magától értetődő, hogy semmiképpen nem gondolok a régi vezetés adminisztratív módszereinek újbóli alkalmazására, hiszen annak magam is szenvedő alanya voltam. Mégis meg lehetne és talán kellene is mondani, hogy a lazaságok folytatódása esetén egyes különösen kirívó esetekben intézkedésekre kerül sor. (Szintén magától értetődően legfeljebb fegyelmi intézkedésekre gondolok, s csak különösen kirívó esetben, többszöri hasztalan figyelmeztetés után egyes személyeknél az állásukból történő elmozdításra.)

A főszerkesztői értekezlet anyagát a szerkesztőségekben vagy szerkesztőségi értekezleteken, vagy talán kibővített taggyűléseken kellene mélyrehatóan megtárgyalni, hiszen az alapvető cél és eszköz az emberek meggyőzése és nevelése.

2. Az előző pontban foglaltak megvalósítása – úgy gondolom – lényegében mégis csak – bizonyos értelemben – adminisztratív jellegű fellépés lenne (a főszerkesztő elvtársak és a vezetésben segítőtársak gondosabban megszűrnék és „megfésülnék” a nyomdába, illetve adásba kerülő kéziratokat; jobban fegyelmeznének, ha ezt látják helyesnek stb.). Ez, persze, rendkívül fontos, mert legalább nem kerülnének együttvéve rengeteg példányban az olvasókhoz és a nagyszámú rádióelőfizetőhöz a közvéleményt helytelenül tájékoztató, sőt rossz irányban befolyásoló írásművek! Mégis: ettől még nem változnak meg a gondolatok és nézetek azoknak a fejében, akik a felsorolt hibás cikkeket írták és nyilván a jövőben is írnák (vagy meg is írják), de az „öncenzúra” nem engedi megjelenni. Az „öncenzúra” különben is nagyon veszélyes lehet, s megint „a ló másik oldalára” kerülhetnénk.

A hibás nézetek és a hibák forrásai ellen kell elvi-eszmei harcot folytatnunk az eddigieknél rendszeresebben, közvetlenebbül és jobban.


[…]

(Összeállította és közreadja Pór Edit)

Jegyzetek

[1] Magyar Országos Levéltár XIX-A-24b. III/TÜK/63.

[2] Csák Gyula riportja szerint az alföldi kisváros korlátolt, szektás tanácselnöke ellen indított vizsgálatot azért szünteti meg a megyei ügyészség, mert félő, hogy az ügy kibogozása során fény derül a többi vezető korruptságára is.

[3] A Nagyvilág Krónika rovata mindössze néhány sorban ismerteti az író életét, munkásságát, ám művei közül megemlíti azokat is, melyeket Déry börtönévei alatt publikáltak külföldön.

[4] Pro domo: az MTI továbbította a központi tilalmakat és kívánalmakat tartalmazó utasításokat.

• Beszélő évek – 1963