A jól értesült Frankfurter Rundschau már 1962. december 15-én hírt adott Déry tervezett utazásáról.
Az érdeklődés érthető, hiszen az író személye 1960-ban történt szabadulása után is közérdeklődést keltett – már azzal is, hogy Számadás című novellája megjelent az Új Írás 1962. szeptemberi számában, feloldva ezáltal az évek óta húzódó szilenciumát. Déry újra ír címmel a hír végighullámzott a német napisajtó szinte minden termékén. (S rövidesen megjelent maga az elbeszélés is a Neue Rundschau 1963. januári számában – s vele párhuzamosan a londoni Encounterben is.) E gyors hírszolgálatba minden bizonnyal az is belejátszott, hogy a Fischer Kiadó – a Számadással majdnem egyidejűleg – 1962. szeptember végén hozta ki új fordításban A befejezetlen mondatot, s így a szerző körüli minden apró híradás egyben a kötet üzleti forgalmát is elősegítette. (Az egykori Nyugat-Németország egyik legjelentősebb kiadója kiváló sajtókapcsolatokkal rendelkezett, s a Számadás német szövegét közlő negyedéves folyóirat is az ő tulajdonában volt.)
A Számadás természetesen itthon is figyelmet keltett. A lapoknak azokat a számait, amelyek Déry visszatérését jelző elbeszéléseit közölték (Cirkusz – Új Írás, 1962. november, Philemon és Baucis – Kortárs, 1963. január, Libikóka – Élet és Irodalom, 1963. január 26., A tehén – uo. 1963. február 23.) – a kortársak visszaemlékezése szerint –, órák alatt elkapkodták, ösztönösen ráérezve arra, hogy e művek nyilvánosságra hozatalát mennyi kínos huzavona előzte meg. Szabadlábra helyezését követően ugyanis Déry legfeljebb csak fordítóként jelenhetett meg. Saját műveinek kinyomtatása jó ideig szóba sem jöhetett. Majd amikor már jelentkeztek az enyhülés első jelei, még akkor is a legfelső pártvezetés jóváhagyására volt szükség, hogy a dologról egyáltalán tárgyalni lehessen. Mint az Standeisky Éva és Révész Sándor forrásértékű könyveiből tudható (Írók és a hatalom, illetve Aczél és korunk), a hatalom nevében Köpeczi Béla, a Kiadói Főigazgatóság vezetője tárgyalt az íróval, s közölte vele a félreérthetetlen elvárást: csak úgy kap újra nyilvánosságot, ha valamilyen írásában „leteszi a garast” az 1956 utáni rezsim mellett. Hosszas és néha komikus alkudozások kezdődtek (Déry állítólag először A tehén című elbeszélésével jelentkezett, amely eredetileg egy Garas nevű községben játszódott…) Végül a forradalom iránti szimpátiájáért (és határozatlanságáért) halállal bűnhődő professzor történetét megjelenítő Számadás találtatott elfogadhatónak, amely megnyitotta az eddig elzárt zsilipeket.
Bár a huzavona ezután sem szűnt meg, 1963 elején az Új Írás visszaadta az írónak az azóta már klasszikussá vált Két asszony című novelláját, feltehetően azért, mert cselekménye egy börtönben ülő távollétének leplezése körül forog. (Déry ezen úgy segít, hogy a közlés jogát egyszerűen átadja az újvidéki Híd című folyóiratnak.) Ez az aggályoskodás eléggé feleslegesnek látszik, hiszen február végén Szerelem címmel megjelenik Déry önálló elbeszéléskötete is – benne az inkriminált novellával. Világosan jelezve ezzel, hogy ekkor már a kádári „Aki nincs ellenünk, az velünk van”-irányváltás jegyében – már nem csak az írónak volt szüksége a nyilvánosságra; a konszolidáció igazolásaként a nagypolitika is legalább ilyen mértékben igényelte Déry nyilvános jelenlétét. Az aggályok és a kisebb huzavonák, amelyek az időközben meghirdetett nyugati útja körül újra jelentkeztek, inkább a vezetésen belüli személyek és irányzatok egymásnak feszülésére vezethetők vissza. (Déry útlevelének kiadásához állítólag a budapesti kulturális titkár, Kelen Károly személyes jótállására volt szükség.)
Az írót ekkor már nem fűtötték politikai ambíciók, s elutazása előtt ezt a Gazdag Ilonának adott német interjúban nyíltan ki is jelentette (Der Tagesspiegel, 1963. március 12.). Egyetlen célja – az eddig az íróasztalfiókba kényszerített műveinek – de fogalmazhatunk tágabban is: kalandos sorsú életművének – a megjelentetése: itthon s nemkülönben a nagyvilágban. (Elítéltetését követően az ún. ötvenhatos novelláit, mindenekelőtt a Niki című kisregényét Európa szinte minden nyelvére lefordították.) Voltaképpen az Osztrák Irodalmi Társaság bécsi meghívásának az elfogadása is ezzel a céllal függ össze, megtetézve azokkal a személyes jellegű nosztalgiákkal, amelyek Déryt ehhez a városhoz fűzték.
A meghívás egy írói felolvasóestre szólt az osztrák főváros kulturális központjába, amely ma is az egykori Pálffy-palotában működik. Csábító lenne e találkozás külső részleteit felidézni: Déry és felesége március 13-i érkezését a Westbahnhofra, ahol Ernst Fischer, az ismert esztéta, az „osztrák KP központi bizottságának tagja” (mellesleg: az író másodunokahúgának a férje) fogadja; a zsúfolásig megtelt Beethoven termet március 15-én, ahol nemcsak az irodalmi világ, de pártképviselők, emigránsok, a diplomáciai testület tagjai, hazai és külföldi újságírók s az érdeklődők tömegei voltak jelen; a fényszórók vakító pásztáit s a filmfelvevők halk zümmögését – ami összességében a nagy szenzációnak szólt: egy politikailag meghurcolt, börtönviselt ember állt előttük – onnan, odaátról, a hírhedt vasfüggöny mögül.
E külsőségek helyett azonban sokkal lényegesebbnek tetszik maga az esemény, Déry szereplése, amely a kapcsolatteremtés s a – „nyugati” és „keleti” elvárások közötti – józan egyensúlyozás mesteri teljesítményeként jellemezhető.
Az Osztrák Irodalmi Társaság titkára, Wolfgang Kraus által megnyitott est két részből állt: egy rövid szerzői bevezetőből és három irodalmi mű felolvasásából. Mindkettőt érdemes közelebbről szemügyre vennünk.
A bevezető hiteles szövege ugyan nem maradt ránk, de az estről készült beszámolókból (Arbeiterzeitung, Volksstimme, Kurier, Neues Österreich, Die Presse, Salzburger Nachrichten, Süddeutsche Zeitung – hogy csak az ismertebb lapokat említsük) mozaiktechnikával pontosan rekonstruálható: 1. Captatio benevolentiae: Déry németül szólal meg, bocsánatot kérve az esetleges botlásokért, s mellesleg megemlíti, hogy akár bécsi származásúnak is tekinthető, édesanyja Bécsben született, gyermekkorában otthon a német szó járta. 2. Megállapítja, hogy a személye iránt megnyilvánuló érdeklődés sajnos politikai természetű, holott ő nem politikus, hanem író, s azt szeretné, ha művei alapján ítélnének felőle. „Aki gondolataimra/gondolkodásomra kíváncsi, az többet tud meg írásaimból, mint a személyes találkozáskor elejtett szavaimból.” Írói céljaként az igazság kinyilvánítását tartja a legfontosabbnak, s ehelyütt újra visszatér az alapkérdésre: az igazság kimondásában különbséget kell tenni a politika és a világnézet között, ezzel ismét szembeállítva a napi politikát a belső meggyőződéssel és erkölcsi elkötelezettséggel. 3. Az otthoni helyzetre térve: ítéletét (érdemes felfigyelni: nem a perét!) igazságtalannak tartja (ez is épp elég – itthon nem tudná ezt sem következmények nélkül kimondani!). Ám jelenleg, úgymond, szabadon írhat, azzal az egyetlen megszorítással, hogy amit ír, az nem irányulhat a szocializmus ellen. Minthogy azonban szocialistának (vigyázat: nem marxistának s még kevésbé kommunistának) vallja magát – önként vállalja ezt a megszorítást. Hozzátéve: ezt annál is inkább megteheti, mert ma Magyarországon az emberi jogokból szemmel láthatóan több valósul meg, mint a korábbiakban (nyugodtan mondhatja, mert a közvetlen terrorhoz képest valóban oldódtak a közállapotok, s ezzel a kijelentéssel az itthoni cenzorok is elégedettek lehetnek).
Talán nem szükséges részletezni, hogy a bevezető hatásos volt – egy önállóan gondolkodó, objektív, a hivatalos politikától magát finoman elhatároló, de meggyőződését mégis megvalló s éppen ezért hitelesen ható egyéniség benyomását keltette. Amihez Déry külső (feltehetőleg felesége segítségével kialakított) megjelenése is hozzájárult: konzervatív szabású sötét öltöny, jól szabott mellénnyel, ezüstszürke nyakkendővel – ahogy azt Wolfgang Kraus színes beszámolójából megtudjuk. (Utóbb megszámlálhatatlan utánközlésben bekalandozta az egész német napisajtót, először: Hannoversche Allgemeine Zeitung, 1963. március 18.) Hozzátéve mindehhez az idős (hatvankilenc éves) író harmonikus arcvonásait és a k. und k. időkre emlékeztető elegáns mozdulatait. Nem kifejezetten ez a kép jellemezte eddig a bécsiekben a vasfüggöny mögül jött „népi demokratikusok” képét. Tegyük mindehhez azt is hozzá: Déry magatartását gondolatban sokan egybevetették a nemrégen ugyancsak Nyugaton járt Jevtusenkóéval, aki fenegyerekeskedésével meglehetősen vegyes benyomást keltett.
Ám ne feledkezzünk meg a felolvasóest második részéről sem, amelyet egy szellemes, Beszéd a világért, amely olyan, amilyen című esszé nyitott. Csendes rezignáltsága, amely kissé rájátszott a Voltaire Candide-jában kifejezésre jutó „ez a világ az összes világok legjobbika” persziflázsára, kitűnően illett a bevezető keltette hangulatba. Szürrealisztikus megállapításai – mint például: „Hagyják Önök az embert élete alkonyán békében… s ne vegyék el tőle egyetlen, még megmaradt jogát – jogát a szenvedéshez…” – ízelítőt adhattak Déry bölcs humorából. Amelynek „hitelét” csak növelhette az, hogy a közönség úgy vélte: e magatartást az érdekeltben a hároméves börtön váltotta ki. (A valóságban: ez az esszé három évtizeddel korábban keletkezett, 1932 elején, Berlinben, kézirata annak idején eredménytelenül hányódott a szerkesztőségekben, s csak a bécsi út előtt jelent meg az 1963-as Fischer Almanachban; magyarul máig ismeretlen.)
A felolvasóest második száma, a Szerelem, nem kíván kommentárt. Börtönből szabaduló hősének minden lélegzete ma is hitelesen hat. Harmincnégy évvel ezelőtt – és a leírt körülmények között, amikor sorsába a hallgatók magát az írót érezték bele – valóban felkavaró élményt kelthetett.
Az est záróakkordja egy részlet volt a börtönben írt G. A. úr X-ben című regényből, amelynek megjelenéséért itthon még harcolni kellett, ám amelynek német, francia, olasz fordításai ekkor már nagyban készültek. Igaz, a jelzőgombok nélküli liftek emeletek közti ide-oda cikázásai, a maguk kiszámíthatatlanságával (ami közvetetten az állami tervgazdálkodás működését parodizálta) inkább csak a képtelenségükkel hatottak – de mindez már nem tudta az est jó összképét megváltoztatni.
Dérynek tehát kétségen kívül sikere volt – s ezt a sikert hamarosan megismételte Münchenben (március 26.), Hamburgban (március 28.) és Frankfurt am Mainban (április 4. – immár a Fischer Kiadó vendégeként) – mindenütt ugyanezzel a bevezetővel és ugyanezekkel a művekkel. Hatásukat érdemes felidéznünk egy kisebb idézettel és néhány jellegzetes szalagcímmel. „Arra készültem, hogy egy rabbi Jézus és egy lázadó Barkochba kereszteződésével fogok találkozni. Ehelyett egy nagy művésszel szembesültem, aki a világ megjavításában reménykedik, de nem úgy, hogy közben a javítás folyamatát festegeti, hanem úgy, hogy közben az élő embert jeleníti meg – a maga éhségével, barátságával, szeretetével és csillapíthatatlan élni akarásával” – írta Rudolf Krämer Bodoni a keresztény értelmiség tekintélyes hamburgi lapjában, a Die Weltben (1963. április 6.). A szalagcímek sem érdektelenek: Remény és szomorúság fluiduma (Süddeutsche Zeitung, 1963. március 28.), Egy finom öregúr (Deutsche Zeitung, 1963. március 28.), Egy igaz ember lázadása (Stuttgarter Zeitung, 1963. március 29.), Magyar rapszódia (Hamburger Abendblatt, 1963. március 29.), Remény és kétség között (Lübecker Nachrichten, 1963. március 31.) – a sort még hosszan folytathatnánk.
Az út svájci, párizsi, londoni, majd oslói és koppenhágai folytatása már jórészt a magánélet közegében mozgott, bár ekkor is megvolt a maga közéleti vetülete. Amikor a Déry-házaspár június elején hazaérkezett, nem sok ideje maradt a pihenésre: néhány hét múlva indultak tovább Leningrádba, ahol az író a magyar küldöttség doyenjeként tartott előadást az Európai Íróközösség tanácskozásán.
Újra a művészi társadalom teljes jogú tagjává vált. Hamarosan megjelent itthon és külföldön is a G. A. úr X-ben. 1963 októberében feleségével hosszabb időre Olaszországba utazik, ahol Gottfried Bermann Fischer Camaiore-i villájában hozzákezd az eszmék nevében kialakuló diktatúrák torzképét nyújtó „történelmi regényének”, A kiközösítőnek a fogalmazásához.
Ma is és korábban is sokakban felmerül: ki volt a „nyertes”, Déry vagy a hatalom? Vagy másképpen szólva: tett-e az író engedményeket – vagy éppen: behódolt-e – a politikának? Nézőpont kérdése. Mert nem kétséges (elég, ha a bécsi est bevezetőjének zárómondataira gondolunk) tett a hazai politika felé néhány taktikai lépést, ami hozzájárulhatott a rezsim kedvezőbb nyugati megítéléséhez. Ám ugyanakkor beszéde más részeiben el is határolta magát a politikától – s nemcsak a hazaitól. Ne feledjük, az adott körülmények között Dérynek csak a kisujját kellett volna mozdítania, s máris menedékjogot ajánlottak volna fel neki bárhol Európában. Ekkori lépéseinek megítélésekor – az „igazság” egyik lehetséges változataként – talán mégis az író szavára kellene figyelnünk (feltételezve, hogy megnyilatkozásában a legjobb tudása szerinti igazat mondta). Szavai egyértelműen egy – az alkotómunka függetlenségére – törekvő magatartást körvonalaznak, amely művekben kíván megnyilatkozni, s amely – érthető módon – e művek közzétételét kívánja elősegíteni.
Ezek alapján úgy tetszik: Déry pályaképén belül 1963 nem a kicsinyes alku, hanem a józan és sikeres érdekérvényesítés éve volt.