Neményi László

Nyomtatóbarát változat

1963. november 22-én, pénteken, helyi idő szerint 12:30-kor lövések dördültek el Dallas belvárosában. A lövések véget vetettek John F. Kennedy, az Egyesült Államok harmincötödik elnöke életének, megsebesítették John Connally texasi kormányzót, gyászba borították (de legalábbis sokkos állapotba hozták) egész Amerikát, „elvették az amerikai nemzet ártatlanságát”, alighanem megváltoztatták a történelem menetét, máig ható módon felvirágoztatták az összeesküvés-elméletipart – és (közvetve) megajándékozták a világot a Ewing család sagájával, a Dallas című szappanopera-sorozattal.

Kennedy texasi látogatását az tette szükségessé – Dallas csak egyik állomása volt az útnak, amelyre felesége, Jacqueline Kennedy és Lyndon Johnson alelnök is elkísérte –, hogy áldatlan állapotok uralkodtak a Demokrata Párt texasi szervezetében, ami legfeltűnőbben abban nyilvánult meg, hogy a két legmagasabb rangú texasi demokrata politikus, John Connally kormányzó és Ralph Yarborough szenátor látványos és zajos küzdelmet folytatva ott ártott egymásnak, ahol tudott. 1960-ban Kennedy csak egy hajszállal nyert Nixon ellen Texasban, ha Connally és Yarborough hamarosan nem köt tűzszünetet, a következő őszön Texasban esélye sem lesz az elnöknek – érveltek azok, akik rábeszélték Kennedyt az útra.

Voltak azonban az elnök környezetében olyanok is, akik szerették volna lebeszélni a texasi kirándulásról, de legalábbis arról, hogy Dallast is beiktassa útitervébe. Egyesek közülük kifejezetten biztonsági megfontolásokból tartották kockázatosnak a dallasi látogatást.

A meggyilkolása után kanonizált Kennedy-legenda fényében nehéz elképzelni, hogy JFK életében mennyire megosztotta az amerikai társadalmat. Pedig a szeretetet és monarchisztikus hódolatot, amellyel hívei vették körül az elnököt, bőségesen ellensúlyozta az a dühödt gyűlölet és megvetés, amelyet ellenfelei juttattak kifejezésre iránta. Ráadásul talán Dallas volt az Egyesült Államok egyetlen nagyvárosa, ahol szeretet és megbecsülés alig, gyűlölet és megvetés viszont annál több termett Kennedy számára. Dallasban – a Kennedy-hívek bókja szerint: „a kifinomult fasiszták városában” – a jó modorhoz tartozott az elnök meggyilkolásáról tréfálkozni, katolikus hitén gúnyolódni. Jó viccnek számított játékos körözőlevelet kiadni ellene, és abban hazaárulással, kommunistabarátsággal, keresztényellenességgel és faji zavargások szervezésével vádolni. Dallasban a protestáns fundamentalizmus és a jobboldali radikalizmus hazafias kötelesség volt. Jellemző, hogy a dallasi polgármester a Kennedy-látogatás alkalmával a szokásjoggal ellentétben nem rendelt el iskolai szünetet: csak azok a gyerekek mehettek az elnöknek integetni, akiket szüleik személyesen elkértek. Vagy azok sem: egy fiatal tanítónő ünnepélyesen tájékoztatta tanítványait, hogy akkor sem engedi el őket, ha egész családjuk értük jön. „Ha találkoznék vele, leköpném” – tette hozzá, hogy álláspontja tízévesek számára is félreérthetetlenné váljék.

Ezelőtt az ominózus háttér előtt semmi meglepő sincs abban, hogy a dallasi lövéseket követő pillanatokban, percekben és órákban mindenki biztos volt benne: Kennedy elnök összeesküvés áldozata lett. Biztos volt benne Jacqueline Kennedy, amikor felsikoltott: „Megölték Jacket!” Biztos volt benne Yarborough szenátor, amikor felkiáltott: „Lelőtték az elnököt!” Ebből a munkahipotézisből indultak ki a titkosszolgálat illetékesei, akik eleinte még a puccskísérlet lehetőségét sem zárták ki. A hatéves Caroline Kennedy testőre a merénylet hírének hallatára egy baráti család házából visszavitte a tiltakozó kislányt a Fehér Házba, ahol – vélte – nagyobb biztonságban lesz. A titkosszolgálat Dallasban tartózkodó tagjai addig próbálták késleltetni az elnök halálhírének nyilvánosságra hozatalát, amíg Lyndon Johnsont, immáron az Egyesült Államok elnökét, biztonságban nem tudták a Washingtonba tartó elnöki gép fedélzetén. Nem hatott megnyugtatóan az sem, hogy a merénylet ismertté válása után két órára összeomlott a washingtoni telefonrendszer. Ennek oka ugyan pusztán a túlterheltség volt – mindenki tudatni akarta valakivel a szörnyű hírt –, de hát a puccsok is a telefonvonalak elvágásával kezdődnek, legalábbis a mozikban.

A közvélemény szinte azonnal értesülhetett a merényletről. A UPI négy perccel a tett elkövetése után, dallasi idő szerint 12:34-kor már jelentette, hogy három lövést adtak le az elnöki kocsioszlopra. Két perc múlva az ABC rádióhálózata megszakítja helyi adásait, és hírt ad a Dallasban történtekről. 12:40-kor a CBS, 12:45-kor az NBC televízió-hálózatán a sor. Egy óráig 75 millió felnőtt amerikai szerez tudomást az elnök elleni merényletről. A hálózatok három napig, Kennedy hétfői temetéséig nem is térnek vissza reguláris műsoraikhoz: szünet – és reklámok – nélkül az elnökgyilkosság körüli fejleményekről tudósítanak. Egy későbbi felmérés szerint a felnőtt amerikaiak ez alatt a három nap alatt átlagosan napi tíz órát töltöttek a televíziókészülékek előtt.

A merénylő kilétére hihetetlen gyorsasággal fény derült. A UPI 1:32-kor jelenti be az elnök halálát arra a katolikus papra hivatkozva, aki feladta Kennedynek az utolsó kenetet. Tizennyolc perc múlva a dallasi rendőrség némi kézitusa után egy moziban elfogja Lee Harvey Oswaldot, aki harmincöt perccel korábban agyonlőtt egy rendőrt, mivel az igazoltatni akarta. De perceken belül mindenképpen ő lett volna az elnökgyilkosság körözött gyanúsítottja is, mivel ő volt annak a tankönyvraktárnak az egyetlen eltűnt alkalmazottja, amelynek ablakából a halálos lövéseket leadták.

Ha Oswald bíróság elé került volna, akkor egy nyilvános tárgyaláson talán majdnem mindenki számára kiderült volna az, amit azóta számtalan hivatalos és nem hivatalos vizsgálat – kezdve a Warren-bizottság jelentésével – megerősített: JFK gyilkosa fordulatokban gazdag élete ellenére (egy időre például „disszidált” a Szovjetunióba) sem szélsőjobboldali, sem nemzetközi kommunista összeesküvés részese nem volt. A merényletet saját szakállára követte el, ideológiai motívumai nem voltak, amit tett, azért tette, mert pszicho- és szociopata volt.

De Oswald nem került bíróság elé. Vasárnap délelőtt 11:21-kor, amikor a rendőrségi fogdából egy börtönbe akarták átszállítani, Jack Ruby dallasi sztriptízbár-tulajdonos az NBC kamerái előtt lelőtte. Ez volt a televíziózás történetének első egyenesben közvetített gyilkossága. Rubyt saját bevallása szerint Kennedy iránti odaadása motiválta tette elkövetésében. Valójában azonban ő is – Oswaldhoz hasonlóan – pszichiátriai eset volt, aki egyszerűen csak híres akart lenni, és aki – nem lévén képes tettének következményeit felmérni – rettenetesen meglepődött, amikor bíróság elé állították, sőt, első fokon halálra ítélték.

Dallas óta több mint harminchárom év telt el, de a Kennedy-gyilkosság még mindig központi helyet foglal el az amerikaiak politikai képzeletében. Az Interneten jelenleg mintegy 157 ezer dokumentum foglalkozik a dallasi tragédiával, többségük valamilyen összeesküvés-elméletet propagál. Az állítólagos összeesküvők között ott van az FBI és a CIA, a maffia és a szakszervezet, a nemzetközi kommunizmus és az amerikai szélsőjobboldal, ott vannak a kubai kommunisták és a kubai antikommunisták, mégpedig szinte tetszőleges kombinációban. „Nem lehet, hogy gyerekeinknek is azt tanítsák: Oswald ölte meg Kennedyt. Sötétebb és sokkal aljasabb, sokkal tragikusabb dolog történt Dallasban azon a napon” – írja az egyik dokumentum szerzője, aki saját bevallása szerint már hatodik éve kutatja „függetlenül” az ügyet. De a dallasi gyilkosság nem csak az önjelölt magándetektívek vesszőparipája. Oliver Stone 1991-es JFK című filmje, amely tömegeket vonzott, szintén azt szuggerálja, hogy összeesküvés áll a Kennedy-gyilkosság hátterében. Egyébként sikert konspirációt tagadó állásponttal is el lehet érni. Norman Mailer nemrégiben megjelent – Oliver Stone-nal vitatkozó – Oswald-életrajza szintén bestseller lett.

Ami pedig a Dallast illeti, a szappanoperát: létrehozóinak rejtett indítéka az volt, hogy javítsanak Dallasnak a Kennedy-gyilkosság következtében kárt szenvedett image-én.

• Beszélő évek – 1963