Ha jól emlékszem, a Rozsdatemetőt az egyetem alatt olvastam először, de untam, semmit sem jelentett a számomra; azt gondoltam, hibátlanul rossz regény, ne foglalkozzunk vele. Most megint elolvastam, kétszer is, untam ezúttal is, de két kérdés foglalkoztatott: mi okozhatta a könyv példátlan sikerét megjelenése idején; továbbá, hogy vajon rendelkezik-e a regény valaminő esztétikai értékkel, magyarán szólva olvasható-e még egyáltalán, ha irodalomszociológiai helyi értékétől eltekintünk? A kérdésekre, különösen a másodikra, az egykori kritikák elolvasása nélkül keresem a választ, megpróbáltam az „egy újszülöttnek minden vicc új” szemlélettel nézni a szöveget.
Jól tudjuk, Walter Benjamin miféle választ adott, mikor egy mű halhatatlanságának titkát próbálta megfejteni. Elkülönítette a műben rejlő igazságtartalmat a dologi tartalomtól, vagyis a műben fellelhető reáliáktól. „Az igazságtartalom annál láthatatlanabbul és bensőbben kötődik a dologi tartalomhoz, minél jelentősebb a mű. Ha eszerint épp azok a művek bizonyulnak tartós életűnek, amelyeknek igazságtartalma a legmélyebben ágyazódik dologi tartalmukba, az időben a mű reáliái annál élesebben szöknek a szemlélő figyelmébe, minél inkább elhalnak magában a világban.” (Tandori Dezső fordítása). Az idő teltével aztán elkülönülni látszik a mű dologi és igazságtartalma, pedig nagyon is együtt éltek keletkezésük idején. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, a Rozsdatemetőben igencsak harsányan színre lépő dologi tartalom volt az, amely elsősorban biztosította sikerét. A könyv reáliáiról nemigen szabadott beszélni akkoriban, arról ugyanis, hogy a munkásosztály, melyet a brosúrákban nagy előszeretettel neveztek uralkodónak, a legkevésbé sem uralkodik, hogy a szoba-konyhás lakásokban nem osztályöntudatos, nembeliségüket átélő világtörténelmi egyének, de szánalmas kis prolik élnek, kispolgári elvekkel, kispolgári eszményekkel, szűklátókörűen, begyepesedetten. Patkánylét ez, a történelem alatt vagy mellett, kinek mi tetszik. Történjék bármi, holocaust, forradalom, Pék Mária mindig rántott halat készít, és túrós csuszát. (És ezért nem bántó és hazug, hogy 1956-ot csak jelzésszerűen ábrázolja Fejes, a szöveg mindenekelőtt Hábetlerék nézőpontjából íródott, nekik pedig semmit sem jelent a történelem.) A regény zárójelenetében ezt fogalmazza meg Zentay György, Hábetler Jani sógora: „Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi! Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs!” Erre lázad fel Hábetler Jani, ezt az igazságot nem bírja elviselni, ezért üti agyon sógorát. Amolyan roncstelepi Turi Danivá lesz így a könyv végén, a rozsdatemető mélyén ott rejlik az arany, csak nem volt, aki kibányássza.
Az igazság (részleges) kimondásának természetesen megvolt a maga pikantériája. Sokan érezhették úgy, hogy Fejes az ő nevükben beszél, és bár a könyv morálja nyilvánvalóan rendszerpárti, (a rémületesen ellenszenvessé koptatott „érted haragszom, nem ellened”-szemlélet jegyében), az ideologikusság, a politikum csak rendkívül nehezen fogható meg a szövegben. Ráadásul az egyetlen öntudatos kommunistát, Seres Sándort metsző gúnnyal ábrázolja Fejes, félidióta, nyelvi hibáktól hemzsegő, kenetteljes monológjain nemcsak az egész ház, de feltehetően egy egész ország röhögött a hatvanas évek elején. A látszólagos politikamentesség, féligazságok egészként való tálalása, az élet prózájának ábrázolása, az azonosulás az alul levőkkel, a pszeudo-ellenzékiség, az olvasóknak olcsón kínált azonosulási sémák mind-mind okai lehettek a könyv sikerének. És elég nyilvánvalóan nincs szó itt arról, hogy az igazságtartalom „láthatatlanul és bensőségesen” kötődik ezekhez a reáliákhoz. A dologi tartalom szinte egybeesik az igazságtartalommal, és ez nem sok lehetőséget ad az esztétikumnak. A szöveg – nyilván szándékoltan – teljesen dísztelen és a végletekig lecsupaszított, Fejes néhány nem túl pregnáns vezérmotívummal dolgozik, ezeket variálja nem túl nagy képzelőerővel. Az alakok kontúrtalanok, egymással összecserélhetők. A plaszticitásnak nyoma sincs a szövegben. Mindenki számára befogadható, a legalacsonyabb intellektuális szinttel is megragadható regény a Rozsdatemető, amolyan néha suta, néha ügyes újságírói tollal megírt riportsorozat, lazán egymás után sorolt epizódok szvitje. Alig hiszem, hogy lenne bármiféle jelentősége vagy intellektuális súlya a magyar regény fejlődésének történetében. Egykor szenvedélyesen vitatták, probléma volt, részévé vált a kánonnak, mára vitathatatlanul érdektelen lett, problémamentes, és valószínűtlen, hogy visszakerüljön bármiféle kánonba.
Van még egy elgondolásom arról, mi okozhatta „mondanivalóján”, művészi igénytelenségén túl a Rozsdatemető rendkívüli sikerét. Ha belegondolunk, a hatvanas évek elején Magyarországon nem létezett bestseller-irodalom, nem volt krimi, sci-fi, pornó, amolyan middle-brow szórakoztató irodalom sem, az emberek szinte elepedtek valami olvasnivaló után. Fejes (és az olyan írók, mint Csurka, Galgóczi, Moldova) képesek voltak pótolni ezt a hiányt.