Többszöri nekifutásra, s a magam számára is meglepően végigolvastam ezt a könyvet, noha Szép verseket nem olvas, hanem lapozgat az ember, sétálgat benne föl s alá, mint egy kiállításon, ahol a résztvevők sokkalta fontosabbak, mint kiállított tárgyaik.
Úgy is mondhatnám, a Szép versek a résztvevés antológiája, nem hibája ez neki, hanem természete, s nincs ember, ki ne a fényképeknél kezdené az ismerkedést, illetve kezdte volna, amikor már és még voltak íróportrék a sorozat köteteiben. Ó, érettségi tablók és Ady-könyöklések, pöttyös nyakkendők és dacos pulóverek, pipák, szivarok, cigaretták, szemek és szemüvegek, megannyi metszően felhős szempár, ahogy sokatmondóan tekint valahová, föl, föl, mint Bajkonurban az indulási oldalon: sic itur ad hominem. Ó, fényképek, ti a kaján és az őszinte kíváncsiság céltáblái, beh kár értetek! Kár értünk, noha a költőket elég nagy butaság voltvanna a szépségükért szeretni.
Mondjuk, a versekkel is ilyesmi a helyzet, a sorozat címét éppoly értelmetlen szó szerint venni, mint a Szép Szó ét, a Szép Ilonkáét avagy Ernőét, Rózáét, persze egy kicsit ez is bonyolultabb. Hogy ugyanis mi a szép, meg mi a vers.
Bár a kor, melynek e cím (szép) terméke, ha bőven gondolkodott is, nem görcsölt be a problémán, hanem szülte, szülte a verseket, jókat, rosszakat, szépeket és csúnyákat, illett kicsinység versbarátnak lenni, már csak a szocbrigádságból kifolyólag, pontosabban nem nagyon illett „vers-ellenségnek” lenni, még pontosabban: vértahónak lenni talán nem volt ennyire bevett és sikeres dolog, bár ez is messze vezetne.
Az első szépversek, más, mint a későbbiek, mattabb és légiesebb, sutább és lányosabb. Fényképek még nincsenek benne, tán hogy olvasson az a versbarát, ne nézzen, ennyiben a legutóbbiakhoz hasonlít, de csak ennyiben, minden más, tipográfia és szelíd megalománia, betűrend és protokoll már és még a 70-es, 80-as évekhez köti.
Finom fekete vászonkötés, piros biléta, rajta arany betűkkel a cím, mindezen az érett, vajszínű borító. Halk és hajlékony tárgy ez, csöndes, rendes könyv, szolid és elgondolkodó maga is, mint egy versbarát – „üzemi könyvtár barkás homályán, vajkardigán és fekete alj, csöpp arany nyaklánc, csöpp rúzs a száján, 'kilencszázhatvannégy tavasza van”.
A Szép Versek 1964 tavaszán aligha sejti fényes jövőjét, hogy folyammá dagad, mely idén harmincnegyedik kötetét hömpölygeti , ha jól számolom.
Bizonyos Versbarátok Köre gyűjtötte kévébe a verskedvelő nagyközönség örömére, sőt kifejezett óhajára. Kilencvenegy költő kétszázötvenhárom verse, plusz bevezető s kicsiny életrajzi jegyzetek. Kiadta a Magvető Könyvkiadó, igazgatója – még csak pár éve – Kardos György, szerkesztette Z. Szalai Sándor. Műszaki vezető Beck Péter, tipográfia és kötésterv Haas György. Megjelent félkemény borítóval, 449 oldalon, 22,6 íven, 2100 példányban, nyomta a Szegedi Nyomda Vállalat, ára feltüntetve nincs.
Életkor szerint Kassák Lajostól Serfőző Simonig, ABC szerint Albert Zsuzsától Zelk Zoltánig terjed a skála. A legnagyobb terjedelemben, 37 könyvoldalon Illyés Gyula szerepel, többek között olyan monstrumokkal, mint a mára szinte olvashatatlan Mozgó világ vagy Az orsók ürügyén.
Igazi dilettáns vers szép számmal akad, ahogy remekmű is. A kettő ugyanis remekművek esetén szép szám, s a Szép versek 1963 két remekművet feltétlenül tartalmaz, Kormos István Vonszolnak piros delfinekjét (a gyűjtemény egyetlen központozatlan darabja!) és Pilinszky János Utószó ját. Persze, a másik két Pilinszky, a Nagyvárosi ikonok és a Van Gogh – azok micsodák, ha nem remekművek?
Erre természetesen nem tér és nem is térhet ki a kortárs, a Versbarátok Köre aláírású Bevezető, mely lelkes, egyszersmind visszafogottan árnyalt, könnyed, ám tárgyilagos modorban szól e gazdag költői seregszemléről. „Legjava” és „tarkaság”, „arculat” és „ízelítő” egyaránt jellemzi kiegyensúlyozott, higgadt szóhasználatát. Okosan, sőt bölcsen belát, ugyanakkor nem tartóztatja meg magát az elvszerű bírálattól sem, melyet azonban dehogy hajt túl, dehogy, szinte ellenkezőleg: azért bírál, hogy rögtön nagylelkű védelmébe vehesse az olykor-olykor letargikus életérzésből táplálkozókat, vagy ama kezdőket, kik még nem mindig képesek maguk alá gyűrni a múló divatot, s elkalandoznak a rosszul értelmezett modernkedésben. De nincs baj, mert a költészetnek van társadalmi hatása, valóságereje, élményértéke, bátrabb hozzáállása. Annyira, hogy a legjobb lírikusok a magány odúját elhagyva a közügy felé fordulnak, s szinte mindnyájan a valóságot zsúfolják versbe. S ez azért nem kevés. Annyi minden versbe zsúfolható, de ők csak és csak a legfontosabbat: a valóságot.
Valóság meg, amint tudjuk annyi van, ahány, jelen esetben 91, illetve 253, s megkockáztatom, ezek a valóságok, a hatvanhármasok, együtt és ömlesztve se jobbak, se rosszabbak mint a későbbiek, mint az egész polcfaló Szép versek-sorozat, melyet azért egyszer érdemes lenne végigolvasni valakinek, s érdemes lenne megírni a Szép versek könyvét, a kiadás, a válogatás, a fogadtatás történetét némi statisztikákkal, összehasonlításokkal, egymás mellé rakott fényképekkel – érdekes kortani és költészettani olvasmány lenne, tán érdekesebb, mint a lusta, ám méltóságteljes folyam, amelyből vétetett.