A magyar film mélypontja – 1961
„Jelenleg bizonyos egészséges nyugtalanság tapasztalható a Hunnia művészei körében. Munkánkkal elégedetlenek vagyunk és a legnagyobb határozottsággal és eltökéltséggel akarjuk megoldani legfontosabb feladatunkat: a mai élet művészi ábrázolását” – nyilatkozik Horváth Márton az 1961-es Filmévkönyv bevezetőjében.
Kissé öngerjesztően nyugtalan szavak. S az is lehet, hogy az egész kulturális élet – ha másként is, mint ’56/57-ben – „nyugtalan” volt. Darvas József, az előző filmgyárigazgató 1959 óta az írószövetség elnöke, és a Kormos ég nagy állami sikere után tovább építi drámaírói életművét… Bár, mint ma is, a film jobban érdekelt, olykor színházba is eljutottam: moziba jártam, színházba vittek. Most, három évtizeddel később a hajdani lapokban tallózva nem állhatom meg, hogy némely visszhangos premierről ne számoljak be (a Film Színház Muzsika nyomán).
A Petőfi Színházban bemutatják Hubay–Vas–Ránki musical-drámáját, az Egy szerelem három éjszakáját: a főszerepben Margittay Ági és Bodrogi Gyula. (Révész György 1966-ban forgat majd igényes filmet belőle.)
A Nemzeti színpadán Darvas József Hajnali tűz című darabját próbálják. A rendező, Major Tamás ravaszul optimista: „Mindannyian az anyagot, a szöveget ostromoljuk, s az engedelmeskedni fog nekünk!” A kor másik állami írója (a talán kevésbé művelt és elmélyült Dobozyval holtversenyben) Mesterházi Lajos. Az ő Tizenegyedik parancsolat című darabját a Vígszínház rendezője (Kazimir Károly) és színészei „ostromolják”:
„A kocsmát értem, de mi az, hogy Buzgár?” „Buzgár – falu, ott játszódik a 2. felvonás” – válaszolja Tordy Géza a riporteri kérdésre. A darab „hőse egy író, aki… de ne vágjunk elébe” – zárul a tudósítás (mindkettő: január 27.)
Más hangok, más nevek: Nemes Nagy Ágnes a Kaukázusi krétakör fordítója Brecht darabjáról ír (február 10.), és az új Magyar Irodalmi Lexikonhoz is nevét adó Benedek Marcell szintén cikket ír a lapba, érdekeset – ki hinné – Domján Editről.
A rivalda előterében azonban mégiscsak Mesterházira esik nagyobb fény. Író és színház címen saját teátrumi tapasztalatairól értekezik. Az előző szezonban egy ’56 utáni bányászsztrájk leszereléséről kreált üdvözlendő darabot. Ennek sikeréről ugyan hallgattak a lapok, de most a Tizenegyedik parancsolat tapsrendre szólítja a kulturális életet. Demeter Imre a sok jó előzetes híradás után megállapítja: „Mesterházi Lajos színműve siker: éspedig okos siker”. (A másik még okosabban sikeres drámai szerző természetesen Darvas József, akinek említett Hajnali tűz című opuszát a budapesti premierrel egyidőben Miskolcon is előadták.)
Brechttel igazából ekkor ismerkedett a magyar színház és közönség. Nem tudom, írtak-e Brecht hazai recepciójáról tudósi könyvet. Érdekes tanulságokra eshetne fény. Igaz-e, hogy rendezők, színészek (sőt magyar írók) egyaránt idegenkedtek Brechttől? (Nemes Nagy Ágnes példája nem erre utal.) A kultúrpolitika vajon támogatta vagy tűrte Brechtet ebben a korszakban? Mesterházi azon töprengett, hogy „lehet vitatkozni róla, teljes joggal lehet vitatkozni, vajon a Koldusopera szocialista mű-e”. (Mégis jelentősnek mondja.) Most mindenesetre felháborodott olvasói levélre válaszol a Film Színház Muzsikában Dalos László: a Petőfi Színház Koldusoperájában a vélt vagy valós trágárságok irodalmi-színpadi jogát magyarázza.
Vissza a moziba. A Hajnali tűz és a Próbaút kritikája ugyanabban a számban olvaható (február 17.). Sas Györgynek, aki igen élesen bírálta már a Fapados szerelmet is, most alig jobb a véleménye. „Máriássy nagy alkotásokra hivatott művész, ehhez azonban utat kell változtatni, mert ez a mostani út nem vezet már előre, csak vissza. Az a riportázs elevenségű játékfilmtípus, amit az Egy pikoló világossal kezdett el művelni sikerrel és sokatígérően a Máriássy házaspár, a továbbiakban felületes és epizodikus látásmódhoz szoktatta kiváló rendezőnket.”
Talán Kis József most induló produkciója, a Májusi fagy vezet a helyesebb útra? Az április 17-i számban a rendező arról beszél, hogy Égrenyíló ablak című előző opuszának fogadtatása szerint „általában a fiatalok nagyon világosan megértették a film mondanivalóját, azt, amit a züllött Jumbo [!] és az élet helyes útját választó Cinege [!] alakjában igyekeztünk kifejezni”. (Cinege tehát már helyes úton jár, Jumbo züllik, a magyar filmgyártás meg két lehetőség között ingadozik? – E rosszindulatú kérdés a mai olvasóban merülhet csak fel.)
Gyertyán Ervin Filmévkönyv-beli összefoglalója így értékeli az év termését:
„A 14 filmből öt – a Próbaút, Puskák és galambok, Megöltek egy lányt, Ígéret földje, Jó utat, autóbusz – játszódik munkáskörnyezetben, foglalkozik munkástematikával, kettő – a Zápor és a Dúvad – dolgoz fel parasztproblematikát. […] A tematikai arányokkal tehát meg lehetünk elégedve. […] Nem így azonban a műfaji arányokkal. Az 1961-es filmműsor ugyanis a kelleténél komorabb.”
A színvonal még komorabbá tette a nézőt.
A kritikusok egyébként sokkal elégedetlenebbek, mint az áttekintésünk elején idézett, pártideológusból filmigazgatóvá nemesedett Horváth Márton.
„Az idény eddig eltelt csaknem fél esztendejében nyolc új magyar filmet mutattak be, s a nyolcból különösebben csak az Alázatosan jelentem és a Zápor figyelemreméltó […] sablon és kiszámítottság” jellemző, „a vígjátékok a régi kellékek behelyettesítésével próbálkoznak” – így a Film Színház Muzsika február 17-i összefoglaló értékelése az 1960/61-es szezon első félidejéről.
Máriássy Próbaútja és a rendezőként is bemutatkozó Kovács András első filmje, a Zápor e riasztó színvonalú moziévben legalább méltányolható, értéktől sem mentes munkának hatott. A Záporról így írt Komlós János: „Dobozy novellája nagyszerű drámai magot, rendkívül időszerű, forró problémát tartalmaz.”
Komlós János „eszmei” szempontból és nagy távlatot áttekintve értékel: „A Zápor és a Nóra közötti lényeges különbség tehát – természetesen eszmei és nem művészi oldalról nézve – az, hogy a Nóra a polgári társadalom megoldhatatlan ellentmondásait tükrözi, a Zápor viszont azt mutatja meg: a szocializmusban a konfliktus soha sem a társadalomhoz való alkalmazkodásból, hanem a társadalomtól való elmaradásból, új és régi, haladás és reakció ellentétéből ered. […] Dobozy filmje (?) nem pusztán a női egyenjogúsági igény problémáját és a házasság drámáját ábrázolja, hanem azt a forradalmi folyamatot, amelyben a kapitalista házasságot megsemmisíti a szocialista házasság.” (Filmvilág, február 1.)
Még ez év végére elkészül Kovács következő filmje, a Pesti háztetők. Ezt sajnos már csak 1962-ben fogjuk látni, de a Film Színház Muzsika képes ízelítőt adott belőle. „Pongrác, a fiatal tetőfedőmunkás úgy ismerkedik meg a csinos lányokkal, hogy becsönget hozzájuk a lakásba egy vödör vízért. […] A lánynak (Pécsi Ildikó) és barátnőjének tetszik a jóképű tetőfedő. […] A galeri lopott autókkal karambolozik…” Rosszat sejtettem. Amikor megnéztem, önparódiának tűnt, a méltán elfeledett Kis József Égrenyíló ablak című opusza közeli rokonának. Kovács András jó filmjeire még várni kellett.
Újabb párttézisek láttak napvilágot. A Hámos György szerkesztette Filmvilág március 15-én Irodalomkritika – filmkritika című vezércikkében idéz az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Bizottság Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról címmel közölt „nagy jelentőségű és útmutató téziseiből”. A cikk hozzáteszi: „Vajon a filmkritikában nem mutathatóak-e ki a revizionizmus és dogmatizmus azon tendenciái, amelyeket a tézisek feltártak? Vajon a filmkritikában nem lelhetők-e olykor a kispolgári esztétizmus nyomai? Vajon kellő ideológiai-esztétikai harc folyik-e a filméletünkben is jelentkező polgári-kispolgári áramlatokkal szemben?”
Szerencsére gyakran megszólal Rényi Péter. Most Szemes Mihály Alba Regiájáról, mely a felszabadulás tizenötödik évfordulójára készült el. Ebben egy magyar hadiorvos beleszeret a szovjet hírszerző lányba. „Bizarrságában is izgalmas helyzet: náci tisztek, akik egy szovjet katonai hírszerző elé kézcsókra járulnak” – írja cserkészesen szemérmes hevülettel. Szamojlováról egyébként is sajátos ihletettséggel és politico-erotológiai megközelítéssel szól. „Ez a kacértalanság – hogy egy új terminust is gyártsak – nem valami szentimentális vagy steril szűziesség, a szinte mozdulatlan felszín alatt ott érezzük egy érző és érett asszony lelki tartalmát, hisz értéktartása, bizonyos értelemben zárkózottsága a szovjet nő erkölcsének kifejezése.” Szerintem bájos, a serdültebb KISZ-ifjúság olvasókönyvébe kívánkozó mondat. Viszont filmesztétikáról szólván visszacsatolja nadrágszíját, itt nem ismer tréfát: „Óvni kellene Szemes Mihályt az absztrakt montázsoktól is” – mondja. A tanulság, üzenetszerű felhanggal, majdnem szó szerint ugyanaz, amit két évvel előbb a 39-es dandár kapcsán vont le: „A semlegesség illúziójában önmaga elől és a történelem elől menekülő, harmadikutas, ámbár pacifista magyar értelmiség 1944/45 tipikus figurája volt.”
Mindennek semmi köze a film értékeihez vagy hibáihoz. Annál inkább volt köze a film színvonalához az Alba Regia rossz külföldi visszhangjának. A méltán nagy tekintélyű, szürrealista múltú, kommunista Georges Sadoul konzervatív, teljesen elavult dramaturgiája és nyelvű filmként jellemezte a párizsi magyar filmhét alkalmával. Elég kínos volt e bírálat – az Alba Regia moszkvai fesztivál-ezüstérme ellenére. (Részben ennek kapcsán ősszel majd Gyertyán Ervin Kilábolnnk-e a konzervativizmusból? címmel gondolkodó cikket közöl a Filmvilágban [november 1.])
Nagy csalódást keltett a Sarkadi-novellából készült új Fábri-film, a Dúvad. Ráadásul felléptették a cannes-i fesztiválon, és ott csúnyán megbukott. Czibor János ekként vélekedett a rendező munkájáról: „Csak a valódi és igen szívós tehetség képes arra, hogy egy nem témát, amelyet valami okból témának elfogadott, legalább logikailag kerekded építménnyé felrakjon, és egységes kohézióba hozzon.” (Filmvilág, június 1.) A film és a cikk nem sokkal Sarkadi halála után jelent meg – alig három hónap múltán Czibor János lett öngyilkos. (Pár hónapja „tragikus hirtelenséggel”, 52 éves korában meghalt Darvas Szilárd is; hogy ez az ismert szófordulat mire utalt, nem tudom.) Gyárfás Miklós egyébként talált tétova értéket a Dúvadban: egyik képsoráról írta ugyancsak a Filmvilág lapjain: „…tökéletes versszak egy elhibázott költeményben.”
Ősz lett. Jó magyar film híján lestük az értékes külföldi alkotásokat. Csak egyetlen budapesti mozi vetítette Wajda nagyon várt filmjét. A Hamu és gyémánttól előbb Létay Vera közölt elismerő kritikát, majd (július 15-én) Bíró Yvette rendezői portréját olvashattuk Andrzej Wajdáról.
Bán Róbert még az előző évi külföldi bemutatókat elemző cikkében (Filmévkönyv, Gondolat, 1961) tette fel a költői kérdést: „De hát miért vásárolnánk meg s miért terjesztenénk szűkös valutakészletünket nem kímélve olyan műveket, amelyeknek törekvése szemben áll a mienkkel, amelyek ellenünk szóló eszméket hirdetnek nyíltan vagy burkoltan? Valami felhőben járóan naiv elképzelés ütközhet csak meg ezen.” (1961-es cannes-i tudósításában Buñuel Viridianáját a „humanizmust tagadó” filmnek értékelte.)
„Mi újság a Filmművész Klubban?” bukkanunk egy izgalmas rövid beszámolóra még február 10-én a Film Színház Muzsikában; ebből megtudjuk, hogy Visconti Rocco és fivérei című új filmjét nézték meg a szakemberek vitaest keretében. Ősszel aztán bemutatták a mozikban is: ekkor ízléstelenebb vita kerekedett.
Mindkét filmlap nagy terjedelemben, a jelentős műveknek kijáró súllyal írt a Roccóról. Október 1-jén a Filmvilágban Gyertyán Ervin Proletár Karamazavok címmel igényesebb írást közöl a filmről. (Egy hónappal később Létay Vera esszéportréja olvasható a lapban Luchino Visconti pályájáról.) Bán Róbert egy rádiókritikát idéz, mely szerint Visconti alkotása „végső kihatásában veszélyes, mert a zűrzavar és homály lefegyverzi az embert, és a film nézőit tétlen szemlélődésre hangolja. […] A Rocco és fivérei ellentmondásaival, zavaros filozófiájával a mai nyugati művészet kórképe is.” Bán Róbert szembeszáll ezzel a primitív gondolattal – cikke annál méltánylandóbb, mert Visconti művét becsülte ugyan, de nem tartotta igazán nagyra – mint azt a Filmévkönyv következő, '62 elején megjelent kiadásában megírta: „A tiszteletteljes elismerés mellett megkockáztatom azt a különvéleményt, hogy a Rocco és fivérei minden erénye ellenére sem fontos állomása a filmművészet fejlődésének.”
Kritikusok és esztéták cikkei még a meglehetősen nagy közönségsikerrel együtt sem okoztak volna országos zajgást. November 28-án azonban a Magyar Nemzet egyik – számomra akkor is, azóta is teljesen ismeretlen – újságírója, bizonyos Paál Ferenc hosszú cikket közölt a lap harmadik oldalán Rocco és a taximerénylők címmel.
„Azt olvasom Szabó László riportjában (Rendőrkézen a taxisofőr támadói, Népszabadság, november 25.), hogy a taxisok támadói közül többen is a Rocco hatása alatt követték el a merényletet”– töpreng a cikkíró. Töprengésének közrendészeti jellege csakhamar politikai színezetet is kap, mert így folytatja: „A filmművészet ürügyén felvetett műproblémákban egyébként némelykor alattomos és ártalmas tendenciák bujkálnak, mint például B. Nagy László tanulmányában az un. nemzeti jellegről a Kortársban.”
Ennek már fele sem tréfa. Meg aztán a szövegkörnyezet. A Magyar Nemzetet lapozgatva különös (nyilván akkor is érezhető) kellemetlen hátteret ad mindehhez Komlós János folytatásos, másfél hónapon át tartó cikksorozata: Mit kutatnak a kelet-kutatók? Vajon mit? Hinnénk ma naivan – és feledve vagy nem is ismerve az akkori szóhasználatot meg napilap-nyelvezetet – hogy talán orientalistákról esik itt szó (Komlós állítólag kulturális újságíró). Tévedünk. A monstre cikksorozat ármánykodó háborús uszítókról rántja le a leplet. „A nyugatnémet keletkutatók eddigi terveiből kiderült, hogy az új revanspolitika elsősorban az NDK elleni agressziót tervezi” – figyelmezteti népfrontos olvasóit Komlós. A gyengébbek kedvéért: bizony, ideje volt már a berlini falnak!
De vissza a gyilkos hatású Roccóhoz. A Paál-féle cikk ijesztő és bornírt hangja megütközést keltett, nem jól „sült el”. (Találgatni lehet csak, miért keverte taxismerénylői közé még B. Nagy Lászlót is…) Párthű irodalmár, Nagy Péter válaszolt két nap múlva ugyanott, egyértelműen elutasítva a paáli hangnemet.
November elején aztán végre egy olyan magyar film, melynek főleg értékeiről, és nemcsak hibáinak okairól folyhat vita. Fábrí Zoltán Két félidő a pokolban című alkotását alapos figyelemmel méltatták a kritikák. A Filmvilágban Bóka László, Gyertyán Ervin a Filmévkönyvben. Bár Sas György Fábri filmjét „nagyerejű, hatásos, ám végeredményben eszmeileg erősen vitatható” alkotásként minősíti, a fogadtatás annak ellenére elismerő volt, hogy a forgatókönyv bukfences, csinálmányos fordulatait megbírálták.
Az Egyetemi Színpad előpremierje után jót vitáztunk Fábrival és Bacsóval egy előadóteremben. A film arról szól, hogy egy ukrajnai munkaszolgálatos század alkalmi csapata a Führer születésnapján tartott tábori meccsen megveri a német katonaválogatottat, s zendüléstől tartva a németek belelőnek az ujjongó munkaszolgálatosokba. Szilágyi (Sziszi), a Vasas nemrégi gólkirály-sztárja a főszereplő Sinkovits Imre dublőreként brillírozott a futballjelenetekben. A főiskolás Végvári Tamás dublőr nélkül futott el a jobbszélen, és ragyogóan ívelt középre, Suka Sándor, Márkus és Garas kiválóan csetlett-botlott. Garas Dezső figurája, a labdába belerúgni sem tudó, de futballra is jelentkező önjelölt zsidó fodrász, Steiner talán komikusabbra és szánalmasabbra sikeredett, mint akkor illendő volt, ezt sokan hibáztatták. A keretlegények gúnyos beköpését sokszor idéztük: „Te nagyon akarsz élni, te Steiner…” Egy szép jelenetben a keretlegények faleveleket osztanak ki a munkaszolgálatosok között, és gúnyosan kérik, olvassák fel, mit írnak otthonról, mire Pálos elmondja az Óda mellékdalát. Szép betét volt. Meg néhány, a legjobb Fábri-filmekhez méltó megoldás.
Egy rendkívül rossz moziperiódusban Máriássy ismétlődő tehetséges és igényes kudarcai mellett – ebben az évben a Próbaúttal hozott valami tétován újat – Fábri munkássága maradt – a Dúvad ellenére – az egyetlen igazi érték.
Berkesi András A filmkritikusok felelőssége címen értekezett. A fegyveres erőszakszervezet tisztjéből a Filmtudományi Intézet igazgatójává és dörgő sikerű politikai bestseller-íróvá „finomult” szerző novemberi Filmvilág-cikkében teljes semmitmondásával tündökölt. (Nem érte el Rényi Péter színvonalát, hiába lett tudományos vezető.)
„Ha egy statisztikus végigböngészné az 1961-és év magyar filmsajtóját, minden részletszámítás nélkül megállapíthatná: az év legtöbbször lenyomtatott neve Grigorij Csuhrajé volt. Folyt vita Visconti Roccójáról, nyilatkozott Carné, Fábri, De Santis – de Csuhraj mindenkit több „hosszal” ver a statisztikai versenyben” – írja Máriássy Judit A kommunizmus új hullámain című Filmévkönyv-beli portréjában.
Elsőéves egyetemistaként viszont én inkább a Roccóra emlékszem. A Hamu és gyémántról is sokat beszéltünk, de a Roccóról még többet. Elmondhatatlanul erősen hatott ránk. Talán ezt is az Egyetemi Színpadon láttam, ahol nagy élet zajlott. Akkoriban kezdődött az Universitas legendás első korszaka (Fodor Tamás, Kristóf Tibor). Bár egy barátom hívott, én lustaságból vagy gyávaságból nem jelentkeztem a társulatba, így aztán csak sápadva és sárga irigységgel hallgattam a történeteket egy akkor tán negyedéves bölcsész és máris roppant népszerű, könnyedén verselő pártos költőnek a próbák hevült éjszakáin végzett hódításairól. Csak az vigasztalt kicsit, hogy nemsokára, poéta-sikerei csúcsán a költőt Jevtusenkinek” kezdték becézni.
Ismét színház. A Tháliában egy József Attila életét feldolgozó új magyar színművet mutattak be. Munkacíme Költőnk és kora volt, végül Tiszta szívvel szerepelt a színlapon. A darab egyik fővonulata vagy konfliktusa JA (Keres Emil) és Babits ellentétét elevenítette fel (Babits figurájára, bár más nevet viselt, az elemi iskolások is ráismertek). Nem emlékszem, Kováts Károly vagy Ajtay Andor játszotta „az éveire mestert”. Háziköntösben sétál könyvtárszobájában József Attila új versét olvasgatva s mormolva. Hirtelen földhöz vágja a kötetet, megtapossa, fojtott szitkokkal. „Megrendítő tragédia vagy ízléstelen giccs és kegyeletsértő pamflet?” – kérdi a Magyar Nemzetben (november 30.) a tekintélyes és közutálatnak örvendő Waldapfel József. Úgy dönt – vagy úgy döntött a pártközpont (Aczél vajon, akinek ennél azért jobb ízlése volt, vagy a gyávább és butább Szirmai István inkább?) – hogy Gosztonyi darabja „hiányosságai ellenére” értékes, megrendítő alkotás. Bóka László, akinek bejártam a felsőbb évfolyamoknak tartott előadásaira, szomorú és haragos szavakkal becsmérelte – na nem Waldapfelt, akitől talán úgy félt, mint megtévedt korszakában, az ötvenes években tőle féltek mások – a darabot.
Ilyen izgalmakat a Két félidő sem keltett, ilyen moziizgalmak Jancsó fellépéséig, az Oldás és kötésig nem léteztek akkoriban. Gyanítom, a színházi élet Darvas József-es, mesterházis, dobozys szezonjai sem lehettek jobbak a magyar film mélyrepülésénél. Aztán kirobbant egy szomorú, de a fenti opuszénál méltóbb hátterű botrány is egy másik színpadon és nézőtéren.
1961. december 7-én musical-premiert tartottak a Petőfi Színházban. Mándy Iván Mélyvíz című darabját (motívumaiból húsz év múlva majd Sándor Pál rendez filmet) zűrzavar kísérte. Bukás? A musical-darabot, melynek főszerepét Sennyei Vera játszotta, és jó dalszövegeit Garai Gábor jegyezte, mindenesetre hamar leveszik a műsorról.
A december l 5-i számban Hámori Ottó színházi levelét olvassuk a Mélyvíz botrányáról. „A nézőtér egy része felháborodottan és növekvő ingerültséggel szemléli a színpadot, aztán megfeledkezvén a színházi játék elemi szabályairól közbe-közbeszól, hangosan, az előadás közben megfogalmazza ellenszenvét, sértődöttségét.” Hámori cikke Mándy darabjának és az előadásnak szokatlanságát, új értékeit méltatja. A karácsonyi számban Sándor Iván beszélget a darab rendezőjével, a fiatal Szinetár Miklóssal. „A vihart arató előadás rendezője nyugodt és fáradt.”
Az Új Írás októberben filmforgatókönyvet közölt. Makk Károly akkor már forgatta a Kékesdi Gyula filmnovellájából első kidolgozása nyomán Galambos Lajossal közösen írt Megszállottakat. A forgatókönyvre – mintha a diktatúrákban élő művészek feladatát jellemző híres Illyés-mondást igazolná – az Országos Vízügyi Főigazgatóság azonnal élesen reagált. E Főigazgatóság részletes forgatókönyvi utasításokat is küldött a Filmgyárnak „A Megszállottak című f. átdolgozásával kapcs. általános igények” munkacímmel. Galambos Lajos az ÉS november 11-i számában számolt be a vízügyi ukázról.
„Átírandó. – Ez nem vicc. – Átírandó, törlendő. – Az ember csak áll, és nem tudja, mit szóljon. – S mindez Ma.-on történik, ma, 1961 novemberében, két nappal a XXII. Kongresszus után. – Meddig?”
Az azonban, hogy a magyar film későbbi sorsát is nagyrészt meghatározó, alapvetően új és értékes alkotás született, afféle „mérföldkő” – csak 1962 januárjában, a bemutató után kezdett világossá válni.