Hivatalos szóhasználattal élve, az 1963. április 4-i amnesztiával a „dolgok lerendeződtek”. A „lerendezés” legtragikusabb vonulatáról hiteles tanúságtétellel rendelkezem, így elsősorban erről adok számot. 1962-től 1984-ig – 22 évig – a Fővárosi Kertészet igazgatója voltam, ám három ízben (1971-ben, 1980-ban és 1990-ben) megbízottként a Fővárosi Temetkezési Intézetet is vezettem. Sajátos Guiness-rekord. 1990-ben, mint az Intézet megbízott igazgatója, szembesültem a 301-és parcellával, a végső megoldás helyszínével.
Ám most még 1963-ban élek, semmit sem tudok a parcelláról. A megkezdett építkezések lázában készülődöm arra, hogy a létesítményeket zöld lombkeretbe ágyazzuk, és színes virágokkal tegyük barátságossá.
Másra is fel kellett készülni.
Örvendetesen gyarapodunk, 30 ezerrel több gyermek születik, mint amennyien meghalnak, és immár 52 ezer fővel meghaladta hazánk lakossága a 10 milliót. A kis jövevényeknek játszótereket kellett építeni, mégpedig új ötletekkel, hogy leváltsuk az ötvenes években alkotott, a katonai gyakorlóterekre emlékeztető egyenjátszótereket.
Gyors iramban fejlődött a közlekedés. 1963-ban már 27 ezer személygépkocsi közlekedett a budapesti utcákon. (A mai állomány huszadrésze.) A személygépjárművek fele közületek tulajdonában volt, így több mint 10 ezer budapesti már saját autóval rendelkezett. A maradék 1,9 millió gyalogosnak azonban tömegközlekedésről kellett gondoskodni. Elővették hát a süllyesztőből a tíz esztendeje ott lapult tervet, és 1963-ban folytatták az 1950-ben elkezdett, ám 1953-ban abbahagyott metróépítést.
A régi tervhez képest két jelentős változást vezettek be. A kelet-nyugati vonal hosszát a Népstadion helyett a Fehér útig vezették (Az idősebbek még emlékezhetnek a Népstadion állomás kupolás, görögkeleti székesegyház stílusú épületére, amelyet jobb híján bútorraktárnak használtak, majd le-bontottak.) A másik változás az Astoriát érintette, ahová eredetileg nem terveztek állomást, ám az Erzsébet híd befejezéshez közeledő újjáépítése indokolná tette, hogy a kiskörút sarkánál a metró elérhető legyen.
Így történt, hogy a metróhoz kapcsolódó gyalogos aluljárók közül elsőként az Astoriát építették meg 1963-ban, hét évvel a metró első szakaszának átadása előtt. Noha az igazi, embert próbáló munka a föld alatt zajlott erős túlnyomás alatt – erre a laza talajon minduntalan betörni kész talajvíz visszaszorítása miatt volt szükség –, a figyelem inkább a látható felszíni munkák felé irányult.
Az Astoria igencsak nevezetes pontja volt a városnak. A XV–XVII. században itt húzódott Pest városfala. Az 1710-ben készült térképen jól látszott a Hatvani Gassét – a mai Kossuth Lajos utcát – lezáró Hatvani Kapu kör alakú rondellája (körbástyája). Ennek alapfalait 1963-ban, az aluljáró építése során találták meg. Helyét az aluljáróban egy Pfannl Egon által tervezett emléktáblával jelölték meg 1964-ben. Pest ezen utolsó városkapuját 1808-ban bontották le, amikor a Város már kinőtte szűkre méretezett városfalruháját.
Az építkezés forgataga alatt az útépítők egy szegény vidéki rokont – a Zala folyó hídját – állították fel az Astoriánál, hogy a forgalmat a munka folyamán átvállalja. A munkát a metrót is építő vállalat, a KÉV (Közlekedési Építő Vállalat) végezte. Nekünk, kertészeknek négy betonrekesz jutott a tér egy-egy sarkán, hogy színes virágokkal foglaljuk keretbe a művet. Hruscsov még bajt kever majd nekem ezekkel a virágfelületekkel.
A munka elkészült, ám annak minőségét egy kisebb robaj jelezte, amikor az álmennyezet egy része leszakadt. Szerencsére az ünneplő közönség – Gáspár Sándor elvtárs és kísérete – már régen hazament.
Az Astoria aluljáróval kapcsolatos személyes kalandom miatt néhány hónappal át kell lépnem a kronológia szigorú kereteit. 1964. március 31-én Nyikita Szergejevics 11 napos látogatásra Budapestre érkezett. Mi csupán egy nappal előtte értesültünk az eseményről, ám azzal az ukázzal, hogy Budapestnek virágba borulva kell Hruscsov lába előtt hevernie. Mindezt megkaptuk március 30-án délben, egy mennydörgő szózat keretében, amelyből megtudhattuk, hogy a magyar -szovjet barátság milyen, Hruscsov pedig minden, ami fontos nekünk. Ezen információk közlése után, illő fenyegetések közepette elbocsátottak. Összehívtam vezetőtársaimat, és csak annyit mondtam nekik, hogy Hruscsov, mire kijelentették, hogy meggyőztem őket. Virágok kellettek, és olyanok, akik elültetik azokat. Szerencsére találtunk ez időben üvegházban virágzó növényeket, főleg százszorszépet és sok színben virágzó cineráriát, de akadt egy kevés korallvirág is. A város több pontján elkezdődött az ültetés. Délután három óra körül beállított néhány munkatársam, és lógó orral közölték, hogy nincs, aki az Astoriánál elültesse a cineráriát.
– Az nem lehet – feleltem –, mert az Astoria beleesik a repülőtéri útvonalba.
Rövid szünet után folytattam:
– Nincs semmi baj. Itt vagyunk négyen: egy főosztályvezető, két osztályvezető és egy darab igazgató. Valóságos sztahanovista brigád. Mi fogunk ültetni.
– Hamar sötétedik – jegyezte meg egyikük.
– Nem baj. Éjszaka ültetünk. Sötétben minden termőföld fekete.
Munkaruhát és gumicsizmát hozattam, megszerveztük a föld és a növények szállítását, és este hét órakor már széles vigyorral és még szélesebb lapátokkal hánytuk az elhasznált, elvizenyősödött földet kifelé, az új termőföldet pedig befelé a vasbetonkoszorúkkal övezett négy virágágyba. Talán van, aki emlékszik arra, hogy a 60-as évtizedben imitt-amott és hellyel-közzel még előfordult téli csapadék. Ennek megfelelően az átázott föld meglehetősen nehéz volt, nekünk azonban akkor még nemcsak hitünk, hanem erőnk is volt. Meg kellett állapítanom, hogy Szendrői József, Kánár László és Báldy László nemcsak vezetőként váltak be, hanem megálltak volna helyüket egy ültetőbrigádban is.
Úgy éjfél felé, jól kiizzadva, felötlött bennünk, hogy sört kellene inni, mert két teherautó fuvar között erre idő is kínálkozna. Betértünk a legközelebbi vendéglőbe, a Ferenczy István utca elején, ám rövid úton kirúgtak bennünket. Közölték, hogy ez nem kültelki kocsma, ahová minden jöttment beléphet. Mi pedig elnézést kértünk, amiért a munkásosztály államába képzeltük magunkat, és röhögve szomjaztunk tovább. Úgy éjjel két órára befejeztük az ültetést.
Egyébként Hruscsov valóban felfigyelt a virágokra, mert kijelentette, hogy a télből a tavaszba érkezett. Amúgy az illetékes pártszervek – akik akkor már régen legyőzték a természetet – valóban kellemes tavaszról gondoskodtak.
Hruscsov és Kádár nehezen viselték el az életet egymás nélkül. A 11 napos vizitet Kádár már egy hét múlva viszonozta, 1964. április 17-én. Az alkalmat ezúttal Hruscsov 70. születésnapja szolgáltatta. Ez a ragaszkodás bizonyos csorbát szenvedett néhány hónap múlva, amikor Hruscsovot (1964. október 14.) leváltották funkciójából. Ezután már Brezsnyevet kellett szeretni. Kádár időntúli ragaszkodásáról fennmaradt egy dokumentum, amelyet 1964. november 2-án írt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Vezetőségének. E levél utolsó bekezdése így hangzik:
„Végezetül egy nevetségesnek látszó, de mégis jelentőséggel bíró dologról. Minden moszkvai utam alkalmával almát szoktam vinni Hruscsov elvtársnak, mondván, hogy ez neki életfogytiglan járó kommenciója tőlünk, a magyarok javára végzett munkájáért. Most is akarok vinni, és az SZKP apparátusa útján – névjegyemmel – elküldeni részére. Kérem fentiekkel kapcsolatban az Elvtársak véleményét, észrevételeit. Üdvözlettel:
Kádár János”