1965 szeptemberében letartóztatták Andrej Szinyavszkijt és Julij Danyielt, s 1966 februárjában megkezdődött a Brezsnyev-korszak első koncepciós politikai pere [Danyiel kihallgatásának egy részletét e számunkban közöljük]: a vádirat szerint a két író „szovjetellenes műveket írt, azokat külföldre küldte, melyek rossz hírét keltették a szovjet állami és társadalmi rendnek, és a Szovjetunió elleni harcban a reakció felhasználta azokat”. A szovjet Btk. 70. cikkelye értelmében „szovjetellenes agitációért és propagandáért, szovjetellenes irodalom terjesztéséért” Szinyavszkijt 7 évre ítélték, Danyielt 5 évre: büntetésüket a mordóviai lágerben töltötték le. A „szovjetellenes” bűnjelek pedig: Danyiel (Nyikolaj Arzsak) Itt Moszkva beszél című kisregénye [ebből közlünk részletet e számunkban], valamint a Kezek, Vezeklés és Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetből című novellái; Szinyavszkij (irodalmi álnevén Abram Terc) Ljubimov és Folyik a per című kisregénye, valamint a Mi a szocialista realizmus? című esszéje.
A „Szinyavszkij- és Danyiel-ügy” a legújabb kori szovjet történelem vízválasztója lett: az egyik oldalon a velük való nyilvános szolidaritásvállalás nyomán megindultak az első emberijog-védő akciók, s erős polgári „disszidens” mozgalom bontakozott ki, a másik oldalon viszont szoros egységfrontba tömörültek a hivatásos sajtómocskolódók, hecckampány-szervezők.
De miért épp ekkor és miért épp így történt, ami történt? Történelmi véletlen? Az egész bírósági abszurd voltaképp a „realizmus igazi diadala”? A Legfelsőbb Bíróság bírái valóra váltották, amit az elítélt szerzők puszta fantasztikus irodalmi fikcióként, metaforaként vetettek papírra, hogy aztán a valóságban is koncentrációs lágerbe száműzzék a szerzőket – büntetésül azért a rágalomnak minősülő „irodalmi” állításért, hogy a „Szovjetunióban léteznek lágerek”? Egyáltalán: mi volt az oka annak, hogy politikától távol álló, csupán elemi alkotói szabadságukért hadakozó írókat kiáltottak ki „különösen veszélyes államellenes bűncselekmények” végrehajtóinak? Egy nagyszabású, minden részletében kitervelt politikai forgatókönyv része volt, vagy pancser improvizáció? A bírósági tárgyalások mindenesetre a szemtanúk szerint egyenesen irodalmi szemináriumokra emlékeztettek, ahol a bíró, Szmirnov, akinek keresztneve és apai neve ráadásul még – ismét egy hihetetlen egybeesés – Lev Nyikolajevics volt, szívesen bocsátkozott tudományos vitákba az elítéltekkel a groteszkről, a narrációról, a hiperbolákról és oxymoronokról. Aztán persze észbe kaptak, s gyorsan visszazökkentek szerepükbe: „Válaszoljon, hol, mikor, milyen körülmények közt?”
Én magam nem lehettem ott a kihallgatásokon. Még nem töltöttem be a 15 évet, nem engedtek be a tárgyalóterembe, hiába volt apám az egyik elítélt, így aztán négy napon át kívülről támasztottam a falat. Őszintén szólva, apám letartóztatását nem fogtam fel azonnal. Titkos irodalmi munkásságába néhány hónappal az „események” előtt avatott be, s igazából engem, kamaszos hiúságomat leginkább az legyezgette, hogy ÉN tudok mindent, EZEK meg nem sejtenek semmit. Az apám igazi ÍRÓ, kiadják a könyveit – fel sem értem ésszel, mihez vezethet ez. Letartóztatás, börtön, bíróság, vezércikk az újságban ugyanolyan absztrakt fogalmak voltak számomra, mint az, hogy az ember halandó. Mindenesetre ott álltam a tömegben a moszkvai területi bíróság bejárata mellett; majd csak 1968 őszén, amikor anyám, Larisza Bogoraz állt a bíróság előtt a csehszlovák invázió elleni demonstráció szervezése miatt, akkor engedtek be, igaz, akkor viszont már a „szervezetlen” tömeget zárták ki.
A „közönség” 1966-ban még más volt, mint a későbbi pereken: a belépőket még nem a városi pártbizottságok osztották ki, ügyelve a megfelelő társadalmi képviseletre, hanem az Írószövetség Titkársága; elég volt csak az ügyeleteshez fordulni s annyit mondani: „Kérem, én nem minden értek pontosan a Szinyavszkij–Danyiel-perben”, s már indulhatott is. Ott voltak persze az egyenruhás rendőrök, polgári ruhás „operatív munkatársak” is, a legfeltűnőbb alakokat időről időre kiemelték a tömegből, s a közelben lévő „támaszpontra” vitték őket a személyazonosság megállapítása végett. Egy alkalommal engem is elvittek, miért nem vagy iskolában, azt kérdezték, de miután megtudták, ki vagyok, elengedtek.
A tárgyalási napokon a feleségek és néhány barát megpróbált gyorsírásos és egyéb módon sebtében összeütött jegyzeteket készíteni: este aztán megkezdődött a lázas munka, hogy a szövegfoszlányokból megpróbáljuk összerakni, majd többszörös ellenőrzésekkel hitelesíteni a párbeszédeket. A végleges szöveg aztán Alekszandr Ginzburg Fehér könyv a Szinyavszkij–Danyiel-perről című szamizdatjában látott napvilágot legelőször (A kötetet Frida Vigradova emlékének ajánlották, aki a „per-szamizdat” műfajt egyáltalán megteremtette: ő jegyezte le s terjesztette gépiratban a két évvel korábbi Brodszkij-per anyagát, s néhány nappal azelőtt hunyt el tüdőrákban, mielőtt Brodszkij kiszabadult a száműzetésből.) Hogy a láncreakció tovább folytatódjék: Alekszandr Ginzburgot (aki ma a párizsi Russzkaja Miszl nevű hetilap szerkesztője) 1968-ban ítélték el társával, Galanszkovval együtt a Fehér Könyv miatt.
A Danyiel–Szinyavszkij-ügy a nyilvánossággal való kettős játék iskolapéldája vagy afféle főpróbája volt: egyrészről a tárgyalások látszatnyilvánosságának megteremtésével az akkori pártvezetés egy vékonyka, „liberalizálás” felé hajló rétege forszírozta az értelmiség megnyerését, az elítéltekre kiszabott büntetés szigora ugyanakkor azt példázta, hogy a Hruscsov utáni új vezetés célravezetőbbnek tartja az értelmiség kordában tartását, megregulázását, ha kell, a régi módszerekkel való megtorlás folytatását. A kezdődő polgárjogi mozgalom egyik meghatározó alakja, a kiváló matematikus, filozófus és költő, Alekszandr Szergejevics Jeszenyin-Volpin javasolta, hogy e „kettős” helyzetben csak egyet tehetnek: követelik az alkotmányossági normák betartását és a bírósági eljárások nyilvánossá tételét. 1965. december 5-én, az alkotmány napján Volpin és irodalmi barátai megszervezték az első Puskin téri demonstrációt, ahol becslések szerint 200 ember vett részt: „Követeljük a Szinyavszkij- és Danyiel-per nyilvános lefolytatását”, „Tartsák tiszteletben az alkotmányt!”-feliratú transzparenseiket az „operatív munkatársak” természetesen azonnal elkobozták.
Követeléseik azonban, megint csak a sajátos szovjet abszurd műfaji szabályai szerint, valóra váltak: az elkobzott Volpin-röpcédulákéhoz „hasonló” tartalmú feljegyzéssel fordult az akkori KGB-főnök, Szemicsasztnij is az SZKP KB-hoz (amit támogatott a legfőbb ügyész is): „Lássák el részletesebb információkkal a közvéleményt a Szinyavszkij–Danyiel-per állásáról.” Egymás után jelentek meg dörgedelmes cikkek a gonosz páros üzelmeiről a Pravdától a Vízi Közlekedés című lapig, hazaárulónak, köpönyegforgatónak, kétkulacsos politikát folytatónak nevezve az írókat. A hatalom bizonyos fokig jól számított: a „mérsékelt liberális” moszkvai értelmiség egy részét valóban sokkolta a „külföldi publikálásra” szervezett, ráadásul álnéven elkövetett titkos akció, ám amikor az olyan szélsőséges mocskolódások jelentek meg, mint Kedrin, Szinyavszkij irodalomtörténész kollégája „Szmergyakov örökösei” címen írott cikke, a közvélemény racionális része olyannyira felháborodva fogadta a hecckampányt, hogy kénytelenek voltak leállítani.
Húszéves csönd következett.
Csak 1987-ben kezdtek megjelenni a szovjet sajtóban az első utalások a „két író elleni szégyenletes perre”, még nevek említése nélkül. „Ideje lenne kérvényezned a rehabilitációdat” – mondtam félig viccelve apámnak, aki akkor még életben volt (1988 decemberében hunyt el). Ő csak dörmögött magában valamit. Soha nem folyamodott természetesen semmiféle rehabilitálásért. Szinyavszkij ügyvédje, aki egyúttal megpróbált tenni valamit apám jogainak helyreállításáért is, meglehetősen lassan ért el eredményt, annak ellenére, hogy a peresztrojka idején épp a rehabilitálás volt az első számú „sikerágazat”: később derült csak ki, hogy a Rehabilitációs Bizottságnál felelős beosztásban volt az a volt KGB-tiszt is, aki egykoron a Szinyavszkij–Danyiel-pert koholta. Így húzódott az ügy az 1991. augusztusi puccsig, végül októberben végre megjelent a közlemény jogaik helyreállításáról. Ők voltak az utolsók, akiket egyéni kérvények alapján rehabilitáltak, időközben megszületett a „szovjetellenes elemek” automatikus rehabilitálásáról szóló törvény, sőt törölték a Btk.-ból a hírhedt 70-es paragrafust is, amely alapján elítélték őket.
(Fordította Kiss Ilona)