Örvendj, Kolozsvár, árdeli tűnt Athén,
Hisz bölcs elődök eetheri nyomdokán
Jár berkeidben sok fiad, kit
Múzsasereg koszorúz koronként!
Övedze áldás socrati homlokuk,
Kerülje ármány szellemüket, ha új
Idők gerince is ropog, s a
Tántori nyáj laurust legelget:
Kérődzik és bőg, vészt kesereg, henyél,
S farkast kiátoz pásztora egyre, mert
Ürült ürüknek hős ürügy, hogy
Fölmelegednek a szűk akolban.
Terelhetők még, lomposak itt a bús
Lelkek – s a balsors réthori cselfogás,
De öszvesúgnak ős Dodóna
Tölgyei mind… Csupa régi baljós,
Görcs törzsök: árvult, gyér levelük zörög
Intelmeket, míg váteszek, álpapok
Vidéki Parnassz tar virányin
Dörzsölik agg tenyerük dönögve
Kabóca-dühvel… Telnek az évek, ó,
Futnak, suhognak, el, Lajosom, tovább –
Majd nélkülünk is… Ládd, poétád
Thália nyűtt csecsein fityegvén
Művészetek híg, megkeserült tején
Tengődik épp, zöng, s mint köhögő tücsök,
Cirpelget ódát: szárnya tört már,
Hogysem a hars Helikonra mászna!
S miközben antik metrumokat cipel,
Kíván a léthez tán kevesebb terűt,
Derűs türelmet, könnyed elmét,
Mely szavak isteni lepleként leng.
- Vers [5]