Révész Sándor

Az utolsó lapzárta utáni legvégső lapzártakor (október 20-án) úgy áll a helyzet, hogy november 16-án a NATO-ról népszavazunk, a földről pedig (hacsak az Alkotmánybíróság úgy nem tesz az ellenzék kérdésével, mintha a kormány tette volna fel) majd egy zimankós téli napon szavaz, aki akar. Ha lapunk megjelenéséig netántán alapvetően megváltozna a helyzet, akkor majd a kedves olvasó öntevékenyen levonja az alábbiakból azt, ami érvényét vesztette.

Ennek a búbánatos népszavazási históriának két haszna van. Az egyik az a tanulság, hogy ha a sunyiságra sunyiság válaszol, akkor a sunyiság diadalmaskodik. A másik, hogy végre tudjuk, mit akar a földkérdésben a többség. Méghozzá jobban tudjuk, mint akár a kormány, akár az ellenzék által mozgósított népi töredék népszavaztatásából tudnánk, mert a közvélemény-kutatók valamennyi kérdést megkutatták. Csak azt nem tudjuk, mit akar inkább a többség az egyszerre nem akarható dolgok közül. Ám éppen ez az, amit a legkevésbé tudnánk meg a népszavazásból.
A többség számos egybehangzó közvélemény-kutatási eredmény szerint azt mondja:

– legyünk benne az európai integrációban, ne hozzunk olyan döntést, ami ezt lehetetlenné teszi;

– vásárolhassanak termőföldet a mezőgazdasági tevékenységet folytató belföldi gazdálkodó szervezetek;

– ne vásárolhassanak termőföldet külföldiek még közvetetten, belföldi gazdálkodó szervezetek tulajdonosaiként sem.

(A külföldi természetes és jogi személyek földvásárlásának tilalmával nem foglalkozunk, mert abban a pártok között is konszenzus van.)

Egy népszavazásnak voltaképpen erre a három kölcsönös függőségben lévő kérdésre kellene választ adnia. A három kérdésre külön-külön adott többségi válasz összeférhetetlen egymással, ezért a törvényhozás nem igazodhat hozzájuk. A népszavazási többség ezek után aszerint alakulna, hogy melyik kérdés az, amire közvetlenül válaszolhat az állampolgár, és melyik az, amire csak közvetetten. Az első kérdésre adott választ (legalábbis ami a belföldi gazdálkodó szervezetek tulajdonos szerinti megkülönböztetésének tilalmát illeti) az ellenzék is, a kormánykoalíció is adottnak tekinti, s ezért csak a másik két „igennel” manipulál. Az ellenzék azzal a céllal indította a népszavazást, hogy a fönti harmadik pont többségi válaszával a második pontban a többség akaratával szemben álló döntésre kényszerítse a törvényhozást. A kormánykoalíció ezt megkontrázta azzal a kezdeményezéssel, amely a második pont többségi válaszával legitimálná a harmadik pont többségi akaratával szemben álló döntést.

A kormánykoalíció mind módszertani, mind tartalmi szempontból átvette az ellenzék sunyi harcmodorát.

A tartalmi sunyiság a javasolt válasz következményeihez való viszony elködösítésében van. Az ellenzéknek nincs egységes és egyértelmű válasza arra, hogy önmagában is helyteleníti-e – a többséggel szemben – a gazdálkodó szervezetek földvásárlásának lehetőségét, vagy csupán kevésbé tartja ezt fontosnak, mint a külföldiek közvetett tulajdonlásának a megakadályozását. A kormánykoalíciónak úgyszintén nincs egységes és egyértelmű válasza arra, hogy önmagában is értéknek tekinti-e – úgyszintén a többséggel szemben – a külföldi tulajdonos (tehát a külföldi tőke) megjelenését a magyar termőföld piacán, vagy csupán elkerülhetetlen mellékhatásnak.

Kérdés, hogy egy ilyen háromtényezős döntés mennyire alkalmas egyáltalán a népszavaztatásra. Mindenesetre egy fair népszavazás a megtévesztően egyszerű válaszlehetőségekkel szemben tisztességesen bonyolult válaszlehetőségeket tartalmazna. Olyanokat, amelyek nyílt döntésre kényszerítenék az állampolgárokat az egymást kizáró alternatívák között. Azután már az állampolgáron múlik, hogy megpróbálja-e érdemben áttekinteni a komplex válaszlehetőségeket, vagy egyszerűen elfogadja annak a politikai erőnek a javaslatát, amelyben a leginkább megbízik. Ez utóbbi eljárás is teljességgel megfelel a demokrácia szellemének.

Egy fair szavazólap (a kodifikátorok szőrszálhasogatását megelőző, nyers állapotában) nagyjából az alábbi szöveget tartalmazhatná:

Egyetértek azzal, hogy

1. külföldi természetes és jogi személyek ne szerezhessenek termőföldtulajdont sem közvetlenül, sem belföldi gazdálkodó szervezeteken keresztül még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy a mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó, kizárólag belföldi tulajdonban lévő gazdálkodó szervezetek (szövetkezetek) sem szerezhetnek termőföldtulajdont;

2. mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó belföldi gazdálkodó szervezetek termőföldtulajdont szerezhessenek még akkor is, ha ez azzal jár, hogy belföldi gazdálkodó szervezetek (rész)tulajdonosaként közvetett módon külföldi természetes és jogi személyek tulajdonába is kerülhet termőföld;

A szavazólapon természetesen a két válaszlehetőség egyikét kell megjelölni. Egy igazán fair szavazólap harmadik válaszlehetőséget is tartalmazna: Egyetértek azzal, hogy

3. kizárólag belföldi tulajdonban lévő belföldi gazdálkodó szervezetek szerezhessenek termőföldtulajdont még akkor is, ha ez a szabályozás Magyarország által aláírt nemzetközi szerződést sért.

Ezt a harmadik kérdést azonban már végképp nem engedélyezné a népszavazási törvény, mert nemzetközi szerződést nem lehet népszavazással megtámadni.

Egy ilyesfajta szavazólap persze csak politikailag semleges kezdeményezésnek vagy politikai önkorlátozásnak vagy az ellentétes állásponton lévő politikai erők közös kezdeményezésének az eredménye lehetne, és csupán a népszavazás tárgya szempontjából lenne racionális. Ennek a népszavazásnak azonban fontosabb a felhajtóereje, mint a tárgya. A népszavazás igazi kérdése az, hogy kit hajt fel a választásokra, kinek sikerül jobban bejáratnia a kampánygépezetet, ki tudja megmutatni a választóknak még az első forduló előtt, hogy ő a győztes, akire a mélyen tisztelt konformista választó szavazni szeret.

Még ha nem is olyan kérdésről van szó, amelynek megfogalmazása az eredmény szempontjából döntő jelentőségű, a kezdeményezőt akkor is kedvezményezi pusztán a kezdeményezés ténye. A kezdeményező az, aki bízik a népben, ő emeli a népet legfelső fellebbezési fórummá, s a hozzá közelebb állók érzik ebben az esetben inkább népnek magukat, akiknek feltétlenül hallgatniuk kell a népet tanúskodni hívó szóra. Ha 1989-ben a Nemzeti Kerekasztalnál a közvetlen elnökválasztás (egyszeri) lehetőségét elutasítók álláspontja győz, s utána azok hívják szavazni a népet, akik közvetlen elnökválasztást akarnak, akkor az Isten se mentette volna meg szegény hazánkat a Pozsgay–Antall duumvirátustól.

A jegyzetíró színt vall (többet is): A földkérdés szempontjából üdvösnek tartottam volna, ha a kormánykoalíciónak az ellenzék sunyi kérdését a maga sunyi kérdéseivel kilőve sikerült volna megakadályoznia, hogy népszavazás betonozza be azt a földtörvényt, amelyet 1994. április 6-án utolsó leheletével szavazott meg az akkori kormánytöbbség, s egyöntetűen szavazott le az ellenzék három pártja – egy hónappal és két nappal azelőtt, hogy a törvény ellen szavazó (s a programjukban annak módosítását ígérő) pártok (MSZP, SZDSZ, Fidesz) háromszor annyi (60%-nyi) szavazatot kaptak, mint a vesztes koalíció pártjai. Ezzel szemben igen aggályosnak tartottam volna azt, ha a kormánykoalíciónak sikerül elcsenni a kezdeményezés jogát azon az alkotmányossági lyukon keresztül, amelyet egyébként rögtön a csenés után – ez a csíny lesz a végső alapon – maga is be akar tömni.

Amennyire üdvös a demokratikus politikai kultúra szempontjából, hogy az Alkotmánybíróság ezt a végső csínyt meghiúsította, annyira aggályos úgyszintén a demokratikus politikai kultúra szempontjából, hogy ezzel a határozattal teljesen bizonytalanná váltak az Alkotmánybíróság kompetenciájának határai. Ez a határozat ugyanis visszamenőleg felelőssé teszi az Alkotmánybíróságot azért, hogy korábban nem védte meg a társadalmat számos általa (is) alkotmánysértőnek minősített eljárás demokráciaromboló következményeitől (gondoljunk például a Balsai-féle bírói kinevezésekre vagy a Magyar Rádió és Televízió költségvetési önállóságának megszüntetésére, amely Hankiss és Gombár lemondásához s a Nahlik–Csúcs-féle rémuralomhoz vezetett).

Ahogy a kormánykoalíció az Alkotmánybíróság pályára lépése után is meg tudja menteni a meccset, az megmutatja, mi (lett volna) a tisztességes védekezés útja. Először is alkotmányellenesnek tartott kérdés ellen Alkotmánybírósággal kell védekezni és nem ellenkérdéssel. Ez persze nem biztos védelem, az Alkotmánybíróság nem is tévedhetetlen, nem is bírálhatatlan, de mindenesetre legitim, és minden legitim politikai erőnek az ő ítéletéhez kell tartania magát alkotmányossági kérdésekben. Másodszor a kormánykoalíció nyugodtan kihasználhatta volna, mint ahogy most kihasználja a törvényesen rendelkezésére álló időt. Az ellenzék ugyanis már akkor lekéste a NATO-népszavazást, amikor az aláírásgyűjtést elkezdte, és ezt a kormány a népszavazási törvényből igen egyszerűen kiszámíthatta volna. Annak ellenére, hogy az aláírások váratlanul gyorsan gyűltek össze, az Országgyűlés csak akkor köteles meghatározni a földügyben a népszavazás időpontját (föltéve és megengedve, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányosnak fogja nyilvánítani az alkotmányossági szempontból – is – kétes kérdést), amikor a NATO ügyében már szavazni kell. Ha a kormány maga nem kapcsolta volna össze ezt a két ügyet, ha nem kellett volna ezért a hatpárti konszenzustól eltérve ügydöntőnek minősíteni a NATO-népszavazást, akkor a megfelelő részvételi arány elérése nem jelentett volna problémát a NATO-népszavazáson, és nem lett volna lehetséges az ellenzék népszavazásán. Az egyik népszavazást követő másik népszavazás a választópolgárok többsége számára érdektelen kérdéssel a választások előtt néhány hónappal, a kormánypártok passzivitása és hallgatólagos bojkottsugallata mellett, télvíz idején: holtbiztos bukás. A sikertelen népszavazás után a kormánykoalíció elfogadtathatja a maga földtörvényét a ciklus utolsó pillanatában úgy, ahogy az előző kormány tette. Ez az az eset, amikor a söprögető olyan csatár után rúg, amely magától is elveszti a labdát. Ezt a csúnya utánrúgást mintha – végül is – olcsóbban úszná meg a kormány, mint ahogy az tisztán pedagógiai szempontból indokolt lenne.

Hiszen az ellenzék népszavazása természetesen most is sikertelen lesz, a kormánykoalíció most is átpasszírozhatja még, ha nagyon akarja, a ciklus végén a földtörvény módosítását, de ez azért most már igen-igen visszatetsző lenne.

Az ellenzék az alkotmányosság iránti messzemenő érzéketlenséggel igyekszik kihasználni a történteket a törvényesség és a törvénytelenség határának elmosására. Azt a látszatot keltik, mintha az Országgyűlésnek törvényes kötelezettsége volna a két népszavazást összekapcsolni, mintha az ellenzéknek törvényes joga lenne ahhoz, hogy a kezdeményezéséről az előírt határidő töredéke alatt döntsenek, mintha az Alkotmánybíróság máris alkotmányosnak minősítette volna az ellenzék kérdését, és alkotmányellenesnek a kormányét (Boross Péter), mintha a kormány (!) választási csalást követne el azáltal, hogy a Választási Iroda nem szolgáltatja a hitelesítési eredményeket harmadannyi (csupán kétharmadannyi) idő alatt, mint amennyi a törvény szerint a rendelkezésére áll (Deutsch, Orbán), stb. Az az igazság, hogy az ellenzék rá is kényszerült erre az abszurd játékra, miután kiderült, hogy az a „győztes meccs”, amelyet Orbán Viktor rábeszélésére nem adtak döntetlenre, még döntetlenre sem menthető. Ez a rámenős, ámde kevéssé tanulékony fiatalember ezúttal már sokadszorra esik... a képére. És egyre nagyobbra.

• A hónap üzenete