Kovács András Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Örvendj, Kolozsvár, árdeli tűnt Athén,
Hisz bölcs elődök eetheri nyomdokán
   Jár berkeidben sok fiad, kit
            Múzsasereg koszorúz koronként!

Övedze áldás socrati homlokuk,
Kerülje ármány szellemüket, ha új
   Idők gerince is ropog, s a
            Tántori nyáj laurust legelget:

Kérődzik és bőg, vészt kesereg, henyél,
S farkast kiátoz pásztora egyre, mert
   Ürült ürüknek hős ürügy, hogy
            Fölmelegednek a szűk akolban.

Terelhetők még, lomposak itt a bús
Lelkek – s a balsors réthori cselfogás,
   De öszvesúgnak ős Dodóna
            Tölgyei mind… Csupa régi baljós,

Görcs törzsök: árvult, gyér levelük zörög
Intelmeket, míg váteszek, álpapok
   Vidéki Parnassz tar virányin
            Dörzsölik agg tenyerük dönögve

Kabóca-dühvel… Telnek az évek, ó,
Futnak, suhognak, el, Lajosom, tovább –
    Majd nélkülünk is… Ládd, poétád
            Thália nyűtt csecsein fityegvén

Művészetek híg, megkeserült tején
Tengődik épp, zöng, s mint köhögő tücsök,
   Cirpelget ódát: szárnya tört már,
            Hogysem a hars Helikonra mászna!

S miközben antik metrumokat cipel,
Kíván a léthez tán kevesebb terűt,
   Derűs türelmet, könnyed elmét,
            Mely szavak isteni lepleként leng.

• Vers