Történészszakmánkban kegyetlenül aratott a halál az utolsó esztendőben. Vörös Károly után elment a fiatal Lackó Mihály, majd Borsányi György. Most pedig itt állunk szakmánk egyik legkiválóbbja, Hanák Péter ravatalánál. Döbbenten és hitetlenkedve állunk itt, hiszen fantasztikus vitalitásával, hatalmas tudásával, vibrálóan élénk szellemével és kiapadhatatlan érdeklődésével ő mindig és mindenütt jelen volt munkánkban, vitáinkban és mindennapi életünkben. Jelen volt mint a Történettudományi Intézet egyik alapítója, mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Akadémia Történettudományi Bizottságának elnöke, azaz szakmánk belső életének és nemzetközi kapcsolatainak tervezője és irányítója, mint a Közép-európai Egyetem tanára és történeti tanszékének megteremtője, mint az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány kuratóriumának és – hozzátehetjük – annyi más kuratóriumnak és testületnek tagja és lelkes munkása. Valóban, még az én nem éppen fiatal korosztályomnak is úgy tűnik, az ifjabbaknak még inkább, hogy Hanák Péter öröktől fogva itt volt és meghatározó szerepet játszott ezekben az intézményekben, s most afféle elárvult gyermekekként próbálunk szembenézni a mindnyájunkat ért felmérhetetlen emberi és tudományos veszteséggel.
Valóban hosszú időről, éppen fél évszázados munkásságról és aktív jelenlétről van szó. Idestova ötven éve, hogy az ifjú Hanák Péter, befejezve olaszországi tanulmányi évét, hazatért, és teljes energiájával bekapcsolódott az intézeti kutatásba, az egyetemi oktatásba, s egyidejűleg az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumi ünnepségeinek és kiadványainak előkészítésébe. (Micsoda igazságtalansága a sorsnak, hogy művét nem koronázhatta meg a jövőre esedékes 150 éves évfordulón, jóllehet arra még módja volt, hogy a tudományos rendezvények tervét és koncepcióját, szokott nagyvonalúságával és ötletességével, kidolgozza.)
Fél évszázados történetírói, szerkesztői, nevelői és tudományos népszerűsítő munkáját e néhány percben még vázolni is lehetetlen volna. Jelentőségét felmérni a következő évek és évtizedek feladata lesz. De annyit bátran kimondhatunk, hogy Hanák Péternek különlegesen fontos megújító szerepe volt az utóbbi négy évtized történetírásának és egész történeti-társadalomtudományi gondolkodásának alakulásában. 1956 előtt ő is osztozott sokunk tévelygéseiben, de a hatvanas évek elejétől kezdve döntő része volt abban a folyamatban, amely a történetírást az agit-prop. tevékenység egyik ágazatából fokozatosan ismét tudománnyá tette. Méghozzá olyan tudománnyá, amely a betiltott politikai gondolkodás helyett is eszményeket és orientációs pontokat tudott nyújtani, s a nemzet múltjának, kultúrájának és nemzetközi helyének mind reálisabb bemutatásával járult hozzá társadalmunk felnőtté válásához. Ez a történetírás a vele párhuzamosan kibontakozó hazai szociológiával, a társadalmi valóságfeltárással együtt nagyon is hozzájárult az ideologikus légvárak összeomlasztásához.
Az 1867-es kiegyezés és az ezt követő polgárosodás gyökeres újraértékelésével elsősorban ő volt az, aki mintegy kibékítette közgondolkodásunkat a Monarchiával, s annak Lajtán túli felével, a mai Ausztriával, ahol méltán kapott megtisztelő meghívásokat s szerzett annyi elismerést és életre szóló barátságot.
Nemzedékünkben és körünkben alighanem elsőként értette meg egyrészt a nemzeti érzés és szempont megújult jelentőségét, az etnikai tudatosság reneszánszát a világban és kivált térségünkben, másrészt ennek történelmi és aktuális összefüggéseit a Dunatáji-megbékéléssel és az európai integrációval. Jól emlékszünk még A Dunánál című rádiósorozatára, amelyben kerek tíz éven át több mint száz beszélgetés és interjú keretében vizsgálta és kutatta szenvedélyesen a régió történeti, gazdasági, kulturális problémáit. Ebben az esztendőben pedig tízezrek követték gyönyörűséggel A bomlás virágai című televíziós sorozatot, a kettős Monarchia kultúrájának, Bécs, Prága és Budapest egyetemes örökségének érzékletes és elemző ábrázolását, amelyet persze jóval korábban megalapozott A kert és a műhely című úttörő kötete.
Alig ismertem embert, akiben a magyar hazaszeretet, népszeretet (és népismeret) mindkét oldali nyomással és kétellyel dacolva ilyen természetes, szinte örömteli egységbe forrt a tudatos, művelt, poliglott európaisággal. Az ő makacs és lefegyverző ragaszkodása az utópiához, azt gyanítom, éppen ezen a belső kiegyensúlyozottságon nyugodott.
Nem bonyolította, hanem éppenséggel kiegészítette ezt a belső szintézist annak harmadik, zsidó eleme. Értem ezen mind saját zsidóságát, mind pedig a magyarországi (és közép-európai) zsidóság történelmi szerepével, a sok évszázados együttélés problémáival és gyümölcseivel való ugyancsak folyamatos és szenvedélyes foglalkozást. A múlt év őszén több héten át Bécsben végzett levéltári kutatást a magyarországi tőkefelhalmozás hazai forrásainak feltárására. Emlékszem, milyen lelkesen mesélte ottani találkozásunkkor, mennyi érdekes adatot talált, s azt is, hogy a hazai zsidó tőkét és vállalkozást természetesen nem külső, hanem belső, endogén tényezőnek kell tekinteni.
Olyan embert temetünk itt, a budai izraelita temetőben, aki mindig öntudatosan vállalta zsidó eredetét, családját és múltját, s aki ezt a zsidó élményt és tapasztalatot történészként és közéleti emberként is hasznosította a magyar történeti és nemzeti köztudat gazdagítása és korszerűsítése érdekében.
Műve fennmarad, s mondataiban, érvelésében fennmarad az az emberi példa és magatartás is, amelyet mi, munkatársai és barátai, szerencsénkre és okulásunkra, személyesen is megismerhettünk és megcsodálhattunk.
(Elhangzott 1997. október 14-én a farkasréti temetőben.)