Pálfy József, az ismert külpolitikai kommentátor a Magyar Rádió 1970-es szilveszteri kabaréjában ezt énekelte Brandt NSZK-kancellár szerepében, a Szabad szél című szovjet operett egyik dalát átalakítva: „Scheel, Scheel, szállj keletről hozzám! Scheel, Scheel, új szerződést hozzál!”
A szabad demokrata nyugatnémet külügyminiszter valóban dolgos esztendőt hagyott maga mögött. Hiszen alig lépett hivatalba 1969 őszén a szociáldemokrata német kormányfő (1920 óta az első!), az új koalíció máris nekilátott a híres Ostpolitik megvalósításának. Ma már alig tudja az ember felidézni azt a korábbi időszakot, amikor a német kérdés valóban feszültségpontja volt a világnak: Európa közepén ott hevert egy kettészakadt ország, ideiglenes határokkal, békeszerződés nélkül, egymást sem elismerve. Az NSZK 1955-ös Hallstein-doktrínája szerint a Szovjetunió kivételével minden állammal meg kellett szakítani a diplomáciai kapcsolatokat, amely az NDK-t elismerte! Másfelől persze 1961 óta ott meredezett a berlini fal. Hihetetlenül nagy dolog volt tehát, hogy a két német kormányfő, Willy Brandt és Willi Stoph 1970 márciusában a keleti Erfurtban, májusban pedig a nyugati Kasselban találkozott. Majd augusztusban Moszkvában aláírták azt a szovjet–NSZK szerződést, amely véglegesnek ismerte el az összes európai határt.
Lengyelország nem akart kimaradni ebből a folyamatból. Ne feledjük, a lengyelek gyarapodtak is területileg a II. világháború után. Pontosabban: a szovjetek által elvett keleti területek fejében kapták meg a nagyobbrészt német lakosságú Kelet-Poroszország zömét, amely a középkorban Lengyelországhoz tartozott, de már évszázadok óta német uralom alatt állott, valamint Sziléziát és a Tengermelléket. (Az embereket aztán kitelepítették a potsdami konferencia döntése alapján.) Lengyelország számára tehát létkérdés volt, hogy nyugati határát ne csak a tényleges szomszéd, a világ jó része által el nem ismert NDK fogadja el, hanem az NSZK is. Az Odera–Neisse vonal valóban nemzeti kérdéssé vált. Ebben az antikommunisták egyetértettek a kommunistákkal, sőt még a püspöki kar is lobbizott az ügy érdekében a Szentszéknél, hiszen világos volt: a szovjetek nem adják vissza, amit nemzetközi jogi segédlettel elvettek, így csak az új területek teszik életképessé a lengyel államot.
A szovjet és a keletnémet vezetők eleinte nem lelkesedtek az önálló lengyel akcióért, de ebben Gomulka, az 1956 óta hatalmon lévő pártvezér hajthatatlan volt. És sikerrel járt: 1970. december 7-én Varsóban aláírták a határok elismerését is kimondó lengyel–NSZK szerződést. Brandt kancellár ekkor borult térdre a gettófelkelés emlékműve előtt – a kép bejárta a világot. (A folyamat két év múlva a két német állam alapszerződésével tetőzött.) Ez még akkor is óriási dolog volt, ha a Bundestag csak másfél évi csatározás után, 1972-ben ratifikálta a moszkvai és a varsói megállapodást, és olyan furfangos határozatot mellékelt hozzá, amely szerint az – akkor persze képtelenségnek látszó – német újraegyesítés esetén újra nyitottá válik a kérdés. Nem véletlen, hogy a lengyelek – megint csak politikai nézeteikre való tekintet nélkül – nyugtalanul fogadták az 1989–90-es eseményeket, az immár nem kommunista vezetésű Mazowiecki-kormány pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az egyesült Németország új szerződésben erősítse meg a határok elismerését. Ez 1990 végén meg is történt.
Gomulka tehát élete talán legnagyobb sikerét aratta 1970. december 7-én, ráadásul ezúttal ez valóban az egész nemzet sikere is volt Két hét múlva viszont a pártvezér bukott ember volt. Ez a történet azzal kezdődött, hogy a kormány elhatározta, októberben alaposan felemeli néhány árucikk fogyasztói árát: a húst például átlagosan 18%-kal, a szenet 10%-kal, a téglát 37%-kal akarták drágábban adni. A Politikai Bizottság ülésén nem volt vita. Egy veterán PB-tag felvétene ugyan, felmérték-e, milyen hatással lehet a társadalomra egy karácsony előtti nagy áremelés, de Gomulka szokása szerint ráordított: őt ne oktassa ki marxizmusból senki! (Sok politikus nyilatkozott úgy később, hogy csakugyan nem volt értelme vitatkozni vele, egyebek közt majd a tűzparancsról sem, mert az első titkár nem tűrt ellentmondást.)
Az áremelés persze gazdaságilag ésszerű volt, mert a költségvetés nem bírta el a hatalmas ártámogatásokat. Csakhogy a növekedés és a beruházások üteme éppen lassulni kezdett, az életszínvonal stagnált, az egy főre jutó fogyasztás pedig csökkent. Az ország ugyanis demográfiai robbanást élt át, a hatvanas években 2,3 millió új dolgozó állt munkába, miközben csak egymillió lakás épült. Munkanélküliségtől is tartottak (a szocializmusban szokásos belső munkanélküliségen kívül), az áruellátás pedig nem tudott lépést tartani a népesség növekedésével, így 1970-ben már napi másfél órára becsülték a bevásárláshoz szükséges időt a sok sorban állás miatt.
A döntés azonban megszületett. Gomulka december 12-én, szombaton tévébeszédet mondott, másnap pedig ezüstvasárnap volt, így az üzletek kinyitottak, és az emberek rögtön a saját bőrükön érezhették az új árak hatását. 14-én, hétfőn a Tengermelléken tiltakozó megmozdulások kezdődtek. Eközben éppen ülést tartott Varsóban a LEMP Központi Bizottsága, de annak tagjai csak annyit vehettek észre, hogy a legfőbb vezetők izgatottan suttognak, majd ki-be járkálnak. Roppant jellemző, hogy az elvben mégiscsak legfelső párttestület tájékoztatását senki sem tartotta szükségesnek, sőt formálisan a Politikai Bizottságot sem hívták össze sem akkor, sem egészen szombatig! A párt és a kormány több vezetőjét viszont Gdanskba és Szczeczinbe küldték. Ez aztán végzetesnek bizonyult, mert többen intézkedtek összehangolatlanul, egymással ellentétesen.
December 15-én, kedden történt a nagy robbanás. Gdanskban a tömeg már reggel vasrudakkal és Molotov-koktélokkal felszerelve megrohamozott néhány rendőrségi épületet, majd felgyújtották a megyei pártbizottságot. (A rombolást és fosztogatást egyesek titkosszolgálati provokátorok, mások az ilyenkor óhatatlanul felbukkanó „politikamentes” bűnözők számlájára írják.) Szczeczinben sztrájkbizottság alakult, amelyet a helyi tanácselnök nagy meglepetésre elismert tárgyalófélnek – ám tagjait a rendőrség letartóztatta, ami nagy felháborodást váltott ki. Érdekesek Lech Walesa emlékei, aki ekkor jelent meg első ízben a közéletben. Leírja, hogy itt fogalmazták meg először a szabad szakszervezetek létrehozásának követelését, továbbá hogy egy hajógyári munkásküldöttség elment az egyetemre, és bocsánatot kért az 1968-as diákellenes munkásgyűlésekért, és hívta a fiatalokat, csatlakozzanak hozzájuk.
15-én délelőtt döntötte el Gomulka, hogy a fegyveres erők tűzparancsot kapnak. (Egy hét alatt összesen 5000 . rendőr és 27 000 katona volt bevetésen.) A párt első titkára ugyan nem viselt állami rangot, de az összejövetelen („nem megbeszélés volt, hanem parancskiadás” – mondta később Jaruzelski védelmi miniszter) jelen volt az államfő és a kormányfő, a két legfontosabb alkotmányos tényező is, bár meg sem szólaltak. Személyük miatt nem volt alkotmányellenes a döntés – magyarázta utóbb minden résztvevő, bár szabályos ülést sem az Államtanács, sem a Minisztertanács, sem a Honvédelmi Bizottság nem tartott. Jaruzelski maga cáfolja a legendát, hogy ő tiltakozott volna, és emiatt háziőrizetbe helyezték – azt azonban elismeri, hogy igyekezett minimálisra csökkenteni a hadsereg szereplését. Az igazsághoz tartozik, hogy a döntés „önvédelemből” történő lövést engedélyezett, továbbá úgy szólt, hogy előbb a levegőbe kell lőni, majd a tüntetők elé a földre (kőburkolatnál ez épp elég), és nem egyenesen a tömegbe. Ezt azonban nem tartották be.
Gomulkának nem voltak kétségei: nem munkások lázadoznak, hanem ellenforradalmárok, huligán csőcselék. Pedig 1956-ban, amikor a poznani felkelőket az akkori pártvezetők ugyanígy minősítették, hatalomra kerülve híres október 20-i beszédében éppen ő tiltakozott ez ellen, mondván: a munkások jogosan tiltakoztak, mert a párt nem hallgatott rájuk.
16-án, szerdán jelent meg az első hivatalos sajtóközlemény a történtekről, miközben a mozgalom szétterjedt a tengerparton és másutt: végül összesen száz üzem sztrájkolt a 17 vajdaság közül hétben. E napon a KGST VB ülésén Moszkvában tartózkodott Piotr Jaroszewicz miniszterelnök-helyettes (néhány nap múlva ő lett a kormányfő). Egyszer csak váratlanul beállított hozzá Koszigin szovjet miniszterelnök. Közölte: Gomulka gyenge és kimerült, távoznia kell, de utóda nem lehet a kétszínű és antiszemita Moczar. A szovjetek nem adnak külső segítséget, főleg nem katonai téren, a lengyelek találjanak belső politikai megoldást. Mellesleg, jegyezte meg, a szovjet munkások sokkal szegényebbek, mint a lengyelek, így a lázongás számukra veszélyes precedenst jelenthet. Ugyanezt kissé finomabban Brezsnyev is megtelefonálta, majd levélben is megírta – ezek után senkinek nem maradhatott kétsége afelől, hogy Gomulka megbukott.
Eközben 17-én a gdyniai hajógyár előtt reggel tankok lőttek bele a gyárkapu felé áramló tömegbe, másutt pedig nőtt a tüntetések ereje. A kormány este rendeletet adott ki „a rend haladéktalan helyreállításáról”, és Cyrankiewicz miniszterelnök – hírhedt 1956-os beszédére emlékeztető – durva és fenyegetőző beszédet mondott a tévében. Gomulkát enyhe agyvérzés érte. A nagy hatalmú katowicei vajdasági első titkárnál, a PB-tag Edward Giereknél 18-án jelent meg Stanislaw Kania KB-osztályvezető (1980–81-ben a LEMP első titkára), és egy másik politikus, hogy – ma sem tudni pontosan, milyen csoport megbízásából – rábeszéljék: legyen Gomulka utóda. Habozott, de aztán igent mondott.
19-ére, szombatra lecsendesedett az ország. A hivatalos adatok 45 halottról, 1165 sebesültről, 2989 őrizetbevettről szólnak, továbbá 10 megsemmisült harckocsiról, 76 katonai és rendőri járműről. Van azonban történész, aki a halálos áldozatok számának becslésével 800-ig is elmegy. A pontos adatok valószínűleg soha nem fognak kiderülni, még abban a most folyó perben sem, amely már évek óta működik, és amely talán soha nem is végződik majd ítélettel, tekintettel a vádlottak kora és betegsége miatt lehetséges eljárási huzavonákra és halasztásokra.
19-én végül összeült a Politikai Bizottság, amelyre egy orvos kíséretében berohant Gomulka. Követelte, hogy csak ideiglenes utódot bízzanak meg helyette, és egyelőre vonják vissza az áremeléseket, az orvos pedig közölte, hogy hosszabb kórházi kezelésre van szükség. Ezután Gomulka távozott, a testület pedig végleges menesztéséről döntött, és lemondását a kórházban alá is íratták vele. Összehívták a hétfőn még lesajnált KB-t, és állítólag biztonsági intézkedéseket is tettek. Kiszczak tábornok, későbbi belügyminiszter, Jaruzelski bizalmasa írja másutt meg nem erősített emlékirataiban, hogy tartottak Gomulka némely tábornok hívének fegyveres ellenakciójától. Ilyennek azonban nem volt jele.
December 20-án, vasárnap a Központi Bizottság leváltotta Gomulkát és megválasztotta Giereket, továbbá számos más személycserét is végrehajtott. (Állami vonalon ugyanezt tette három nap múlva a szejm.) Az új első titkár tévébeszédében azt ígérte, hogy ő nem veszíti majd el kapcsolatait a valósággal, és hallgat a munkásokra, a párttagokra: „A legutóbbi események fájdalmasan emlékeztettek arra a kellemetlen igazságra, hogy a pártnak mindig szoros kapcsolatban kell maradnia a munkásosztállyal és az egész néppel…”
Giereket némi bizalom fogadta, ha nem is akkora, mint Gomulkát 1956-ban. Bizalmát nyilvánította a püspöki kar is, de közleményében hitet tett a vallás- és tájékoztatási szabadság, az emberek méltó megélhetéshez való joga mellett, az erőszak ellen. December végén a kormány felemelte a fizetéseket, a családi pótlékot és a nyugdíjakat, ám az áremeléseket csak februárban, a lódzi textilmunkásnők sztrájkja után vonták vissza. Gierek és Jaroszewicz januárban – mindaddig és azután is példátlan módon elmentek a gdanski hajógyár újra sztrájkoló munkásaihoz, és sikerült meggyőzniük őket, hogy valóban változni fog a helyzet. Az új első titkár híres kérdésére („Segítetek?”) elhangzott a tömeg válasza: „Segítünk!” (Itt Walesa is jelen volt.)
A LEMP KB vizsgálóbizottságot állított fel azokból, akiknek erre vajmi kevés erkölcsi alapjuk volt, hiszen ijedten meghunyászkodtak Gomulka előtt, amíg hatalmon volt. Februárban a KB éppúgy bánt el azzal az emberrel, aki 14 éven át vezette, mint ahogy ő szokott ellenfeleivel: meghallgatása nélkül ítélték el, érdemi vitalehetőséget még zárt körben sem kapott. Egyébként soha nem ismerte el hibáját, és megkeseredett emberként halt meg 1982-ben. Eközben 1971. március végén Giereknek cikke jelent meg a moszkvai Pravdában „A leninizmus sérthetetlen elvei” címmel.
Gierek egy darabig tényleg életközelibb és jobb vezetőnek látszott, mint Gomulka. Jó nyugati kapcsolatai révén el tudott indítani egy hitelekre alapozott gazdasági fellendülést, csak éppen a visszafizetés feltételei nem teremtődtek meg. 1971–1975 a nép számára aranykor volt, látványosan javultak az életkörülmények, és az embereket természetesen nem érdekelte, hogy mindez homokra épült. Átmenetileg javult a kapcsolat az egyházzal is, a katolikusok megkapták tulajdonként azokat az épületeket (főleg templomokat), amelyeket a háború után Lengyelországhoz került területeken addig csak bérelhettek az államtól. 1977-ben Giereket – első lengyel pártvezetőként – VI. Pál pápa is fogadta.
Ám a gyenge lábakon álló csoda nem tartott soká. 1976-ban jön az újabb húsáremelés és az újabb lázadás (ez alkalommal állt össze a Munkásvédő Bizottság, a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb szervezetévé vált KOR), aztán pedig 1980-ban a nagy robbanás. Ez azonban már tíz hónappal későbbre való téma.