A romániai magyar szellemi élet meghatározó eseménye volt a Kriterion Könyvkiadó megteremtése. Születése körülményeiről, a csehszlovákiai eseményekhez fűződő ceausescui taktika megkövetelte helyzet ügyes kiaknázásáról már szó volt. Ismerik tehát azt a tizenkét órás, 1968 nyarán lezajlott „magyar vitát” Ceausescuval, amikor is a vezér a kisebbség felé is igyekezett valamelyest biztosítani a hátát, és némi engedményekre kényszerült. Ekkor „alkudtuk ki” a legkevésbé esélyesnek gondolt reményünk, az önálló nemzetiségi kiadó, a Kriterion megteremtését. 20. évfordulójára a Kossuth Könyvkiadó megjelentette A Kriterion műhelyében című kötetet, amelyből kitűnik: az alapító igazgató, Domokos Géza vezetése alatt lélegzetelállító eredményeket mutatott fel ez az intézmény. (Ma a feltételek, a szükségletek és a kiadók szerepe sokat változott. A napokban járt nálam H. Szabó Gyula, a Kriterion mai igazgatója: az ujjainkon számláltuk – ma legalább 13 magyar, vagy magyar könyvet is komoly igyekezettel gondozó kiadó működik Romániában. Az írás nemzetőrző tisztsége azonban ma halványabb. S nemcsak azért, mert már létezik politikai-érdekvédelmi magyar szervezet.) Ámde térjünk vissza az időben.
A Kriterion nevét, irányát-bátorságát s gazdagságát a magyar szellemi közvéleményben olyan könyvek tették ismertté, mint például az azóta már több ízben Magyarországon is megjelent csángó balladáskötet volt: Kallós Zoltán gyűjtése-munkája.
Jelzőbója volt, ezért is tüntetünk vele – ám fontos tudni, hogy kiadására (miként a Kriterion első éveiben a legtöbb kötet esetében) még a Kriterion szülő elődje: az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlege vállalkozott. Amelyről el kell mondani: azután, hogy 1965 őszén Domokos Géza elkerült az éléről más beosztásba, több mint egy évig gazdátlan volt. Hogy a Kriterion jelentőségét megértsük, egy keveset ezzel a közvetlen előzménnyel is foglalkoznunk kell. Az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének magyar termése 1966-ban tehát már 51 címre apadt, palettája szűkült és szürkült. Az 51 cím között egyetlenegy eredeti romániai magyar regény szerepelt. A főszerkesztő hiányát az illetékesek a kisebbségi (azon belül főként a magyar) részleg állásainak s tervének erélyes csökkentésére használták. Bűvös kör: kevesebb könyvet ad ki, tehát (ugyebár) kevesebb szerkesztőre van szüksége. Kevesebb a szerkesztő? Kisebb volumenre tarthat igényt.
1967 februárjától újraindul a Domokos Géza távozásával megszakadt fellendülés, s a termés – írja a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1991-ben megjelent második kötetében Dávid Gyula: „1969-ben elérte a 123 címet” – vagyis két-három év alatt több mint a duplájára nőtt. „Ezzel együtt két irányban is változás következett be: a kiadó egyrészt közvetítője, sőt a maga eszközeivel serkentője lett a romániai magyar irodalomban különösen az évtized második felében érezhető előnyös változásnak, belső megújulásnak, másrészt arra törekedett, hogy mind sokrétűbben lépést tartson (…) az összetettebb olvasói igényekkel.” „Az Irodalmi Kiadó kezdeményezései a különböző humán tudományok – művészettörténet, zenetudomány, színháztörténet, orvostörténet, társadalomtörténet, fotótörténet – tárgyköreivel még étinél is szélesebb területet ölelnek fel.” (Előzőleg Dávid Gyula arról ír, hogy a hatvanas évek közepétől a kiadó „gyakrabban vállalkozik önálló kritika- és esszégyűjtemények megjelentetésére”, (…) „1968-tól a Romániai Magyar Írók sorozatában is elindítja a két világháború közötti irodalomkritikai örökség (Szentimrei Jenő, Molter Károly, Franyó Zoltán, Kós Károly, Szabédi László) újraértékelését. Minőségileg magasabb szintre lép az irodalom- és művelődéstörténet-írás is. Benkő Samu Bolyai vallomásai című könyve (1968), Izsák József Asztalos Istvánról (1967), Marosi Péter Salamon Ernőről (1969), Kicsi Antal Kovács Józsefről (1969), Kozma Dezső Petelei Istvánról (1969) készült kismonográfiája, nemkülönben Jancsó Elemér (1966) és Vita Zsigmond (1969) tanulmánykötetei, Csehi Gyula Klio és Kalliopé (1965) és Modern Kalliopé (1969) című szintézisei, a Kis magyar stilisztika (1968). Huszár Sándor interjúkötete, Az író asztalánál (1969) (…) számos területen jelzik a kor színvonalának elérésére törekvő irodalomtörténeti alapozás igényét.” Dávid Gyula részletesen szól az ekkor induló, „s később rendkívül népszerűvé vált” Téka sorozatról (amelyről az Új Magyar Irodalmi Lexikon egyébként azt írja, hogy Csehi Gyula és Mikó Imre kezdeményezte; ez tévedés, ők a kiadó felkérésére az új sorozat első – nagyszerű – szerkesztői voltak, nem kezdeményezői; e sorok szerzőjének birtokában van Csehi Gyula saját kezű helyesbítő-pontosító levele arról, hogy ki kezdeményezte a Tékát). A továbbiakban Dávid Gyula a művészeti kismonográfiákról ír, majd hangsúlyozza: „…hosszú szünet után 1969-ben egyszerre négy népköltési gyűjtemény lát napvilágot, s megjelennek az első filozófiai és nyelvtudományi munkák is. (…) A kiadónak még az átszervezés előtt összeállított és kibocsátott munkaterve 251 címet tartalmaz, amelyekben többéves és széles kitekintésű távlati terv körvonalai rajzolódnak ki: sorozatok, népköltési gyűjtemények, kötetek az erdélyi magyar művelődés múltjának feltárására, a romániai magyar nyelvjárások atlaszai (elsősorban a csángó nyelvjárások atlaszairól van szó – B. P. megj.), a romániai magyar írásbeliség lexikális számbavétele (nyilván elsősorban a Szabó T. Attila akkor már, a kiadó profiljával lázadó ellentétben, szerződésileg elfogadott és finanszírozott Erdélyi Szótörténeti Tárára, eredeti címén Erdélyi Magyar Oklevél Szótárára céloz a szerző – Szabó T. Attila a Kortársnak adott interjújában vallott arról, hogy a szótár kiadásának kockázatát és gyönyörű terhét a hatvanas évek második felében még az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi szerkesztősége vállalta – B. P. megj.), a romániai magyar irodalom átfogó bibliográfiája… E tervek valóra váltása és a romániai magyar könyvkiadás profiljának a kor igényeihez való igazítása azonban már az 1969 végén létrehozott új nemzetiségi kiadóra, a Kriterion Könyvkiadóra, valamint a többi, magyar nyelvű kiadványok megjelentetését is vállaló országos és területi kiadóra bárul a hetvenes évektől kezdve.”
Sajnos, az Új Magyar Irodalmi Lexikonban mind a romániai Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályáról, mind a Kriterion történetéről sommásan felületes a tájékoztatás. Az elsőről halványan, célzásszerűen sem jelzi a lényeget, nevezetesen: a profilban és volumenben lezajlott erős változásokat – a második intézmény elődeiről, születési körülményeiről pedig nem szól egy szót sem. Már-már nevetséges, hogy miközben a Kriteriont előzmények nélküli, 1970-ben született kiadóként kezeli, szemrebbenés nélkül emlegeti már az „1960-as évektől” a kiadóra jellemző műveket! A Kriterion első évtizedéből pedig legfőképpen olyan vonzó példákat, jelentős teljesítményeket említ, amelyek „lekötése”, tervbe iktatása még a meg sem említett elődkiadó érdeme.
Az igazság az, hogy a romániai magyar szellemi életben megteremtek volt a bölcs taktikázás, az építve-előkészítés, a mosolyogva-lázadás elemei. Egyszer majd Domokos Géza és mások megírják: az igazi, titkos baráti szövetségek tisztességes román értelmiségiekkel (például M. Sorával, az Irodalmi Kiadó másik, román főszerkesztőjével), a mindenáron megnyerendő, de nem baráti partnerek „megvásárlása” (megvesztegetése?) mondjuk egy-egy könyvük magyarra, németre s más nyelvekre fordításával, olykor, kivételes esetekben a fenyegetés, a zsarolás milyen szerepet játszott a lehetetlen körülmények között is lelkünk szerint kötelező teljesítmények kikovácsolásában. Ma már megírhatom például, hogy A magyar helyesírás szabályai (Budapest, Akadémiai Kiadó) évtizedekig nem volt behozható Romániába, például azért, mert szerepelt benne ez a szó: anyaország. Képtelenek voltunk megmagyarázni a jó szándékú budapesti illetékeseknek is a kínos és nehézkes csatornákon, hogy két-három évtizede (Dél-Erdélyben legalább harminc éve) hozzáférhetetlen helyesírási tanácsadó hiánya mekkora gondokat okoz a pedagógusoknak, az iskolákban, a szerkesztőségekben és egyebütt: a korrekciós igények teljesítése lehetetlen volt, hiszen (nem oktalanul) a nacionalista hatalmi diktátumnak melyik budapesti nyelvész akadémikus kívánt volna megfelelni? Volt azonban egyéb gond is: az Idegen szavak szótára sem érkezett be addig soha – no meg, természetesen, nem tartalmazta azokat a románból átvett jövevényszavakat, amelyek már csak közigazgatási okokból is megkerülhetetlenek lettek a „helyi” magyarban. Például a hajdani járásoknál nagyobb, a régi megyéknél kisebb területi egységek neve románul „rajon” volt, s bármennyire idegen szó, bármennyire letűnt is azóta szerencsésen mind a térképről, mind a nyelvből – akkor létezett, s magyar szavunk nem volt rá. Bakos Ferenc szótárát tehát a legsürgősebb romániai magyar szükségleteknek megfelelően át kellett volna szűrni-rostálni a romániai magyar helyesírási szótárba, kiegészítve a „működő” román szavakkal.
Nos, röviden: a kiadó végül Szabó T. Attilát kérte fel, győzze meg budapesti kollégáit és tanítványait, adják beleegyezésüket ahhoz, hogy egy romániai magyar nyelvész munkaközösség a mi ottani, akkori szükségleteinkhez igazítsa, dolgozza át a pesti kiadványt. Szükséges volt ez azért is, mert számos, itt talán kifejteni sem érdemes okból az Akadémiai Kiadónál megjelent kötetet igen gazdag, részletes, bevezető Helyesírási tanácsadóval kellett kiegészíteni – pótlandó számos más hiányt is. (Nota bene: az Irodalmi Kiadó azért közben igyekezett más utakon is tenni egyet s mást a nyelvhelyesség és helyesírás érdekében – tudja ezt odaát mindenki, aki emlékszik rá, milyen elmés kis tanácsadót íratott a kiadó a később oly tragikus sorsú kitűnő Kalevala-fordítóval, Nagy Kálmánnal.) Nos, a Magyar Tudományos Akadémia és az Akadémiai Kiadó illetékesei Szabó T. Attilának már hitelt adtak, őt megértették. Rövidesen elkészült a mű – a bő szabályzati részt Szabó T. Attila, a szótári részt Balogh Dezső, Gálffy Mózes és Kelemen Béla szerkesztette.
Igen ám, de a román szellemi közélet számára szinte ismeretlen az ilyen kiadvány: a román nyelv beszélői-írói számára nemigen szükséges. Nagy ritkán jelenik meg hasonló jellegű, terjedelemben brosúra méretű román kiadvány. (A romániai Magyar helyesírást szótár előttem heverő, sokadik, 1978-beli, de persze egyáltalán nem utolsó kiadása 718 oldal…) A könyvkereskedelem képviselői, mivel tehát a „műfaj” ismeretlen volt számukra, a szokásos évi „megrendelési találkozón” 1969 végén értetlenül, megrökönyödötten bámultak az Irodalmi Kiadó magyar főszerkesztőjére, aki 14 000 példányt javasolt e műből, s hozzátette: egyelőre. Valóságos botrány támadt. Hosszú „küzdelem” árán sikerült rávenni a könyvkereskedelmet: rendeljen 2000 (kettőezer) példányt.
Akkoriban Romániában még csak ólomszedéssel dolgoztak – s a nyomdákban ólomhiány volt. Kötelező volt a kinyomtatott könyv szedésének ólmát 15 nappal a megjelenés után beolvasztani, újra felhasználni.
Megvesztegetéshez kellett folyamodni.
Cseh Gyula professzornak akkoriban jelent meg egyik műve. A kiadó az utolsó pillanatban megnövelte az ívenkénti honoráriumát, megmondta a szerzőnek, hogy a különbözetet adja át dr. Tóth Samunak, aki akkor a kolozsvári nyomdai-műszaki vezetője volt a kiadónak. Dr. Tóth Samu a kisebbségi főszerkesztő kérésére azzal a pénzzel elintézte, hogy a helyesírási szótár ólmát-szedését a nyomdászok rejtsék el a megjelenés után.
Megtörtént.
A megjelent 2000 példány 1 (egy) nap alatt elfogyott – természetesen.
A kisebbségi főszerkesztő körkérdést intéztetett az érintett könyvkereskedőkhöz: mennyit rendelnének a műből, ha újra megjelenne.
„Egyelőre” még 12 000 példányt – volt a válasz.
A főszerkesztő az írásbeli rendeléssel az igazgatóhoz (I. Banuta) fordult: íme, nem volt elhibázott a magyar szerkesztőség példányszámbecslése. A cseppet sem rosszindulatú vagy magyargyűlölő igazgató szomorúan bólintott, és széttárta a karját: „De hát csak nem képzeled, hogy ennyi száz lapnyi szöveget újra szedethetünk?” Mire a magyar főszerkesztő: „De hátha szerencsénk van, és megmaradt a szedés?” „Ilyen nincs, ilyen még soha nem fordult elő, tudod, hogy a nyomdák ólommizériával küszködnek!”
Mit ad isten: „véletlenül” ez a szedés megmaradt, a könyvet nyomban újra lehetett nyomtatni. A kilenc évvel későbbi, 1978-as (bővített) kiadás, ama 718 oldalas, már közel 70 000 példányban jelent meg a Kriterionnál…
Sok hasonló történet maradt megíratlan…
Egyébként illik hozzátenni: az Irodalmi Kiadónál 1967-től reneszánsza kezdődött a jelentős néprajzi monográfiáknak és nyelvművelő-nyelvtörténeti-nyelvészeti kiadványoknak is, az elsőkötetesek Forrás sorozata pedig eléri az évi 12-13 kötetnyit (folyóirattá akartuk szervezni), s a kiadó valóságos offenzívába kezd az erdélyi magyar regényért. Majd egyszer kitűnik, milyen ösztökélő szerepe volt abban, hogy elkészült s megjelent Bálint Tibor Zokogó majom, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című műve – és sok más kitűnő regény. A kiadó 1968-as tervében már 22 eredeti, új erdélyi magyar regény szerepel.
Kallós Zoltán balladáskönyve is ott ékeskedett már a tervben. A kézirat – irkákba ceruzával rótt szövegek formájában – a hatvanas évek második felében került az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztőjének asztalára. Csodálatos értékű nyersanyag volt ez, ősi újdonság, szakemberek szerint talán a leggazdagabb újonnan feltárt európai balladagyűjtemény. Egyetlen szó magyarázat, elemzés, értékelés, előszó, utószó nélkül – példátlan szellemi vagyon. Mintha egy halált megvető bátorságú, plajbász alakú magnetofon járta volna be a moldvai csángók házait.
Szakember kellett, aki hátteret, szerkezetet, magyarázatot is ad. Szakember? Nem! Tudós kellett. Szorongva fordult a kiadó ismét Szabó T. Attilához. Tudtuk, s nemcsak gyönyörű (s nagy politikai botrányt kavart) virágének-gyűjteménye, a Haja, haja, virágom miatt: ha vállalja, semmi okunk bárminő szakmai aggályra, legfeljebb politikaira – a csángó balladás-könyv nemcsak pompás gyűjtés, de remek könyv is lesz. S így történt.
Nem volt könnyű rábeszélni Szabó T. Attilát. Nem mintha nem mérte volna fel Kallós munkájának páratlan értékét, hanem azért, mert (azt hiszem, örökké) a halál küszöbén érezte magát, s minden erejével a kiadó vállalta Oklevélszótár szerkesztését igyekezett előbbre vinni, a választott munkaközösséget „betanítani”. Tudta, a szótár kiadása, amit egy-két évvel előbb még csak nem is remélt, legjobb esetben is legfejjebb elindulhat, a sorozat végét ő már nem érheti meg. Takarékoskodott tehát erejével. A csángó balladáknak azonban nem tudott ellenállni.
A másik nagy szerencse: a kiadó remekül választott szerkesztőt Dávid Gyula személyében.
Persze, Kallós Zoltán nélkül nincs ez a gyűjtés – de Szabó T. Attila és Dávid Gyula nélkül nincs ez a könyv. A gyűjtés irkái tán a Securitate páncélszekrényében porosodtak volna ítéletnapig, vagy valamelyik, ugyancsak a titkosszolgálat ellenőrizte levéltárban. Vagy a szemétben. Lett volna könyv belőle?
Érdemes lenne kideríteni, mit köszönhet e mű a szerkesztőnek, és mit a tudósnak. Kallós Zoltán neve méltán ragyog ott valamennyi kiadás homlokán. A bibliográfiák Szabó T. Attilát még megemlítik, Dávid Gyulát viszont, aki sokévi, ártatlanul elszenvedett börtönnel a háta mögött, jóságos türelmével, tudományos szerzői és szerkesztői alaposságával, a mai romániai magyar közélet és művelődés egyik legjelesebb s kiegyensúlyozottabb vezető alakjaként még az 1996-os Ki kicsodába sem került bele – mintha még azok sem tanulnák meg kellőképpen a nevét, akiknek valóban érzelmi létkérdés a határainkon túli magyarság (például irodalmi) sorsa. Pedig a Dávid Gyula-szerű, ritka emberek megismerése nélkül sosem értjük meg, hogyan bukkanhattak fel nyilvánosan, fogalmazódhattak meg közismerten eretnek értékek is abban a diktatúrában? Miért láthattak napvilágot a hatalom fő érdekeivel szembeszegülő gondolatok? Hogyan intézményesültek? Ki és mi működtette azt az asztalok-státusok-telefonok-titkárnők s költségvetés nélküli, nem létező, láthatatlan, óriás Erdélyi Magyar Nyelvtörténeti Intézetet, amely nélkül nincs Oklevélszótár? Hogyan szereztük meg az akkor már legalább egy évtizede az illetékes román akadémiai kiadó páncélszekrényébe szigorúan bezárt csángó nyelvjárások atlaszát, miképp kísérleteztük ki, hogy az első, Romániába érkezett rotaprintgépen (s nyomdabetű-virágú írógép használatának beiktatásával) elkészíthető-e, kiadható-e, miképp szereztünk, végeredményben nem hivatalos úton, a világ mintegy 200 érdekelt nyelvtudományi tanszékétől, intézetétől stb. „keményvalutás” rendelést rá – szerencsére, végül a mű más úton-módon megjelent Budapesten…
Az Irodalmi Kiadó magyar osztályának kolozsvári és bukaresti szerkesztőségében igazából 1967–68–69-ben erélyes profilbővítéssel, a címek számának és a példányszámnak a növelésével a titkon remélt-tervezett önálló nemzetiségi kiadó megteremtésének előkészítése zajlott le. Elegendő ennek szellemi „ellenőrzéséhez” a tervekben és katalógusokban bekövetkezett változásokat nyomon követni.