A katonaság hagyományosan erős történeti tudattal rendelkező, saját múltját számon tartó, sőt, azt részben a gyakorlati tevékenységben is fölhasználó intézmény. A hagyományok a testületi szellem fenntartása szempontjából is nélkülözhetetlenek. A hivatásos katonai pálya azon szakmák közé tartozik, ahol világszerte máig gyakori, hogy családok sok-sok generációja lép szolgálatba egymás után. Rendszerint a fiúk az apák ezredébe lépnek be, s rengeteg olyan csatatér és gyakorlótér van Európában, ahol szinte egymás lábnyomába lépnek a nemzedékek. Sedan, Bécs vagy Buda hányszor esett már el? Szolnoki csata volt 1849-ben, 1919-ben és 1944-ben is, Salisbury, Champagne, Munster vagy Hajmáskér síkján az elmúlt kétszáz évben mindig gyakorlatozott valaki. A hadsereghez tehát hozzátartozik a hagyomány, akár a bakancs és a csajka.
A háború utáni helyzet
A magyar hadsereg immár 150 éve ambivalens hagyományokkal és súlyos önértékelési gondokkal küszködik. Soha nem volt ez olyan nyilvánvaló, mint amikor 1948-ban gőzerővel ünnepelték 1848 centenáriumát. A szabadságharc honvédsége katonai értelemben sikeres szervezet volt, hiszen először is sikerült a rendkívül rossz anyagi körülmények és az ország szorongatottsága dacára felállítani egy ütőképes és méghozzá független nemzeti hadsereget, ahogy azt talán még Zrínyi Miklós megálmodta. A honvéd tisztikar a Napóleon utáni katonai pangás korának legprogresszívabb taktikai és stratégiai eszméit ültette át a gyakorlatba, a legénység pedig kész volt harcolni és menetelni úgy, ahogyan az osztrák hadsereg ezredei már régen nem tudtak. A honvédség nemcsak csatákban győzött, de legtöbb veresége után sem futott szét, és előbb 1848–49 telén, majd 1849 nyarán sikeresen hajtotta végre a hadászati értelemben legnehezebbnek számító manővert, a sikeres visszavonulást, amelynek végén még Világosnál is lényegében érintetlen és harcrakész csapatok tették le a fegyvert. Felkelő hordák csak az osztrák propagandában léteztek, Magyarországnak 1848–49-ben igazi hadserege volt. Szép hagyomány, de azért mégiscsak a vereség és Arad a vége.
Az külön történet, hogy a Monarchia hadereje a kiegyezés előtt és után hogyan birkózott meg a ’48-as tradícióval. A Horthy-rendszer honvédsége kettős hagyományra épített, két dicső vereségre: a szabadságharcra és „a” világháborúra (még nem tudták, hogy majd számozni kell). Az utóbbi szolgáltatta a konkrét szervezési és taktikai példákat, az előbbi a történelmi és erkölcsi hátteret. Két „magyar” hadvezérről esett a legtöbb szó, Görgey Artúrról és József főhercegről. Az előbbi valóban kiváló tehetségű, felelős vezetője volt seregének, de minden jó szó, amit róla ejtettek a két háború között, csak ártott neki 1945 után.
Az 1945-ben felálló demokratikus honvédség iszonytató múlttal küszködött. A két elveszített világháború végleg lerombolta a katonák társadalmi presztízsét, amely máig sem épült újjá. A hivatásos tisztek egyik fele a hadifogságban, a többiek itthon egymás igazolásával vagy háborús bűnössé minősítésével foglalkoztak. A fegyverzet és a felszerelés elveszett, a laktanyákban a szovjet megszállók ültek, a magyar hadiipar romokban hevert. A hadsereg kezdetben két nyomon szerveződött: számos parancsnokság, jókora minisztérium alakult, mert a dolog természetéből adódóan sokkal több vezérkari tiszt maradt az országban, mint amennyi frontkatona. A másik vonulat a híd- és vasútépítő, valamint a tűzszerész csapatok sokasága. Ezek az ország újjáépítésében hasznos feladatot teljesítenek, és legalább itthon maradhattak, nem úgy, mint azok a hadifoglyok, akik hasonló munkát végeztek ugyan, csakhogy sokkal rosszabb körülmények közön, a Szovjetunióban. Az építésnek lehet morális megbecsülést teremtő szerepe, de egy vérbeli, professzionális katona számára összességében mégiscsak lehangoló tevékenység.
Képzeljük csak el ezt a helyzetet: az egyik magyar katona itthon már az új hadseregben szolgál, a bajtársa – tisztek esetében a ludovikás évfolyamtársa – pedig ugyanakkor hadifogoly. A békeszerződés megkötéséig még érthető, hogy a győztesek miért nem tűrték az érdemi katonáskodást, csakhogy nem nagyon tűrték utána sem. A hiperinfláción éppen túljutott magyar társadalom sem hitte volna el, hogy az ország csekély gazdasági erejét egy-két évvel a legutóbbi háború után már újra a hadseregre kell fordítani. A hadsereg tehát jelképesen, állami kirakatintézményként kezdett működni, ahogy például a Nemzeti Bank, roskadásig tele billpengővel, vagy mint a szintén államivá avanzsált hajózási vállalat – kezdetben hajók nélkül.
Hasonló volt a helyzet Európa minden országában. Az olasz és a spanyol hadsereg is a régi ruhákban, a régi fegyverekkel parádézott, a francia, a holland és a belga régi-új sereg is kettévált: a harcképes alakulatok a gyarmatokon tevékenykedtek, a hivatal otthon igyekezett rendezni sorait. A győztes Nagy-Britannia ugyanolyan nehezen tudta munkához és lakáshoz juttatni a hazatérő leszerelőket, mint Magyarország a visszatérő hadifoglyokat. A nem elhanyagolható különbség persze az volt, hogy a britek már régen hazafelé szállingóztak, amikor a magyar hadifoglyokat még javában vagonírozták ki kelet felé az országból.
A fiatalabb generáció tisztjei mindenütt komolyan kezdtek gondolkodni arról, mik a háború szakmai tanulságai. A maradék magyar tisztikar is hozzálátott az elemzéshez. A Honvéd katonai folyóirat számai 1948 végéig tele vannak olyan cikkekkel, mint például „Hegyi szakasz védelemben a kárpáti harcok alapján”, vagy „A vezetékes és a rádiós híradás szerepe a modem háborúban”. Az a tény, hogy ezeket a tapasztalatokat véletlenül éppen azok ellenében sikerült beszerezni, akik ezenközben a hazai laktanyákban állomásoztak, egy ideig mintha nem zavarta volna a szakmai munkát. A katonai pályán is lejátszódott 1945 és 1948 között az, amit az „Apám néhány boldog éve” című film egykor oly érzékletesen bemutatott. A filmbéli vegyészhez némiképp hasonló pályát befutva, akinek útja a családi műhelytől a kis gyár államosításán keresztül az elhurcoltatásig vezetett, ezek a tisztek új keretcsapatokat, iskolákat szerveztek, majd az 1948-as Pilis-hadrenddel felfutó hadseregfejlesztést irányították, amíg az ötvenes évek elején nem lett belőlük valahányad rangú vádlott valamelyik perben. Az 1948-ban felállított Pilis-hadrend azért volt jelentős előrelépés, mert ez volt az első olyan hadrendje a háború után a magyar honvédségnek, amelyet teljes létszámra feltöltöttek, és ténylegesen is elláttak felszereléssel. A honvédség többi alakulata csak üres keret volt, tisztekkel, de katonák és felszerelés nélkül.
A gyakorlatban az anyagi szűkösség jellemezte a demokratikus honvédség első éveit. A régi egyenruhákat gombozták át, a régi rohamsisakot hordták, a régi kézifegyvereket vitték gyakran csak kézben, mert a bőrszíj ritka kincs volt. Szinte tragikomikusak a Veres Péter minisztert vagy Rákosi Mátyást ábrázoló képek, amint a magyar haderőt szemlélik, amelynek fő nehézfegyvere a régi német Pak 40 páncéltörő ágyú, amit jó esetben nem lóval, hanem az 1938-as győri (hadi)iparfejlesztési program büszkeségével, a Rába Botond terepjáróval vontatnak. A későbbi mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál ezekben az években úgy szolgált páncélostisztként, hogy a honvédségnek legfeljebb páncélszekrénye volt. Az egykori Puma vadászpilóták örülhettek, ha kétfedelű iskolagéppel repülhettek. A haditechnika hiánya főként a fiatalabb, a technikai fegyvernemek iránt elkötelezett tiszteknél váltott ki szabályos elvonási tüneteket. Részben ez magyarázza, hogy politikai fenntartásaik ellenére miért maradtak meg mindvégig a honvédségben.
Centenáriumi fazonigazítás
A szabadságharc centenáriuma egyben a honvédség centenáriuma is volt. A korabeli címlapon a címer egyik oldalán vörös sipkás, a másikon rohamsisakos honvéd áll. A demokratikus honvédség a nevekben is kifejezte, hogy ’48-at tekinti hivatkozási alapjának: volt Kossuth- és Petőfi-akadémia, Klapka- és Bem-kultusz, csak Görgey lett afféle elő háborús bűnös. Mindehhez persze némi fazonigazításra volt szükség.
A forradalmi láztól fűtött kommunista rezsimnek fel kellett mutatnia a forradalmi hős és népvezér előképét a nemzeti történelemben, ráadásul olyasvalakiben, akinek valódi tekintélye és „vezéri” nimbusza volt a nép körében. Ezt a hőst az új kurzus ideológusai és történészei, Révai József és Andics Erzsébet Kossuthban vélték föltalálni. Kossuth lassacskán Sztálin generalisszimusz és rajta keresztül természetesen a „legjobb magyar tanítvány”, Rákosi elvtárs történelmi előképeként a „forradalmi párt” (e nélkül ugyebár nincs rendes forradalom) megalapítójává, a nép körében toborzó forradalmi vezérré és a tavaszi hadjárat lánglelkű hadvezérévé magasodott. A pákozdi csatát már mintha az általa verbuvált népfölkelők vívták volna meg (e nap vált a magyar nemzeti hadsereg születésnapjává, ahogy az a nevezetes pszkovi-narvai ütközet a forradalmi bolsevik Vörös Hadseregé). Bár a történészek jótékony homályban hagyták, miként voltak képesek a szeptember utolsó napjaiban az Alföldön verbuvált népfölkelők teljes felszereléssel a 29-én megvívott csata mezejére érkezni, a szimbolikus üzenet, amely a rendszerváltásig kísértett a tankönyvek lapjain, feltehetően nem tévesztett célt. Viszont egy igazi forradalom természetesen nem lehet meg „belső ellenség”, közönségesebben áruló nélkül. Erre a szerepre a Ludovika kedvenc negyvennyolcas hősét, az eredetileg vegyészmérnök, de nemesi származása révén a született osztályellenség képét magára öltő Görgey generálist találták alkalmasnak. A régi keletű Görgey-vita az éppen aktuális marxista forradalmi logikában új, osztályharcos gúnyát öltött magára. Az ozorai diadal szereplői közül a bátor (és Kossuthnak engedelmes), de alapvetően tehetségtelen Perczel Mór mellől pedig éppúgy kiretusálták a szabadságharc legtehetségesebb hadvezérét, a tavaszi hadjárat parancsnokát (később, Kossuth után még Klapka, aki Komáromban nem adta meg magát, tűnik fel ebben a szerepkörben, csak Görgeytől mentsen az ég!), mint ahogy az áruló Zichy grófot statáriummal (forradalmi terror?) felakasztató Görgey sem fért bele a nemesi osztálykorlátait átlépni nem tudó áruló képébe.
A szabadságharc története önmagában is több apró kényelmetlenséget jelentett. Az „orosz tényező”, vagyis Paszkievics 1948-ban már korántsem volt olyan aktuális, mint 1945 előtt. A Bem-kultusz is kozmetikázásra szorult: Bem leginkább a bécsi forradalom hadvezéreként tündökölt, a lengyelek Oroszország elleni szabadságharcában korábban játszott, és nem kevésbé fontos szerepe az „apó” előéletében némileg feledésbe merült (nem így ’56-ban!), és Erdélyben sem elsősorban a cári csapatok, hanem az osztrák reguláris hadsereg ellen aratta fényes győzelmeit.
A győztes és érzékeny Románia garantáltan irredentának minősített volna minden utalást az Erdély nemzetiségei között dúló, igazán balkáni kegyetlenségű polgárháborúra. A Gyalui-havasok között elpusztult Vasvári Pálról nem sok szó esett. Egyáltalán, a környező államokban lezajlott harcokról inkább tanácsos volt hallgatni. Ez alól csak Jugoszlávia jelentett kivételt, 1949 után. Ahogy Titóval romlott a viszony, Jellasics (a kor Titója) és a gaz szerezsánok már szóba kerülhettek, de a Délvidéket azért még így sem volt ildomos túl sokat emlegetni. Pákozd azért is volt kiválóan alkalmas „első” csatának, mivel jó mélyen az ország sem Trianonban, sem Párizsban nem vitatott belsejében van.
A Pákozdtól meghúzott kronológia az akkor divatba jövő, fejlődéselvű marxista-leninista forradalomelmélet szerint ívelt Buda ostromáig. Az 1948-as szabadságharc-verzió szerint mintha minden Buda bevételével ért volna véget. Kínos intermezzo volt közben a felvidéki visszavonulás, a branyiszkói áttörés, sőt, még Komárom (Komarno) emlegetése is, de az igazi bukfenc alapvetően az orosz intervenció megmagyarázása volt. A cári és az osztrák reakció szövetsége, a forradalom eltiprása stb. – ez rendben volt, de az, hogy százévenként jönnek az oroszok, és hogy nyolcévenként visszaadják a ’48-as zászlókat, nem volt könnyedén sutba vágható momentum. A megoldást részben a magyar nép szabadságharcát elnyomni készülő intervenció ellen fellázadó Guszev kapitány és csapata (l. még: Baradlay-huszárszázad mint Illés Béla irodalmi mintája), az orosz nép „igazi” képviselői kínálták. A rejtélyes Guszevről – akiről megálmodója óvatosan előrebocsátotta, hogy a szovjet hadilevéltárban őrzött iratanyaga, bár ő maga még látta, a német bombázásoknak esett (természetesen) áldozatul – már a Nemzeti Múzeum centenáriumi kiállítása is megemlékezett 1948-ban. Pedig hol volt még akkor a „proletárdiktatúra”?
A másik megoldási lehetőség a szerkesztés sajátos arányaiban rejlett. A szabadságharc leverői közül Haynaut „többszörös életnagyságban” ábrázolták, Paszkievics viszont lekerült a lábjegyzetbe. 1848-ban valóságban az orosz seregeket egészítették ki osztrák segédcsapatokkal, az 1948-as változatban ez pont fordítva „történt”.
Az ünnepélyek fényét fokozta néhány demonstratív módon időzített hazatérő hadifogolyvonat, amelynek utasait a filmhíradó stábjának távozása után az államvédelem munkatársai vették kezelésbe. 1948. március 13-ára időzítenék az ún. „első” hadifogolyvonat beérkeztét Debrecenbe. A valóságban a kérdéses vasúti egység nem az első volt, és történetesen nem Magyarországra, hanem valahová az akkor már ismét Jugoszláviához tartozó Délvidékre vitte a hajdan onnan besorozottakat.
Magukhoz a parádékhoz a honvédségnek még a csapata sem volt elég. 1948-ban, még egyszer utoljára, felvonultak a lóvontatású, még magyar királyinak készült 8 cm-es tábori ágyúk, a rohamsisakos huszárok és a Botond vonta német páncéltörők. A gyalogcsapatok arányai azonban már az új időkről meséltek. Az 1946 óta tisztán kommunista vezénylet alatt terjeszkedő határőrség jelent meg a legpuccosabb ruházatban és a legkülönb fegyverzettel. A rendőrség a Magyarországon teljesen hagyomány nélküli, Franciaországban és Romániában viszont otthonos Hadrián-sisakban parádézott. A tiszti egyenruhák erre a pár évre egészen polgári külsőt öltöttek, s inkább öltönyre, mint a régi zárt, állógalléros uniformisokra hasonlítottak. A parádékon mindenütt a fegyelmezetten és katonásan felvonuló, szovjet mintára grundok Szabadságharcos Szövetség, a későbbi Partizán Szövetség elődje (amely ekkor még inkább egy „veterán” szervezet és a későbbi MHSZ sajátos keveréke volt) szolgáltatta a szükséges tömeget. Külsőségeiben egyszerre jelentek meg a szélsőjobb és a szélsőbal jegyei, s ránézésre nehéz volt eldönteni, hogy magyar, olasz vagy szovjet demonstrációt látunk-e, s vajon 1938-ban vagy 1948-ban. A beszédekben és a névadásokban – hiszen iskolák és egységek tömkelege kapott ekkor nevet – sajátos módon 1848 antikatonái vitték a prímet. A legtöbb emlékműre és csapatzászlóra Petőfi őrnagy került, aki pedig majdnem olyan jelentéktelen volt tisztnek, mint amilyen óriás költőnek. Kossuth és Táncsics, a két másik hivatalos hős végképp nem rendelkezett katonai érdemekkel, sőt, Táncsicsnak köze sem volt a honvédséghez. A forradalmi mítosz miatt azonban alkalmasabbak voltak az ünneplésre, mint akár az aradi vértanúk.
A centenáriumi év egyben az erőltetett magyar haderőfejlesztés első éve is volt. Szeptemberben a párt új embert állított a Honvédelmi Minisztérium élére, Farkas Mihályt. A hadseregben is végbement a teljes körű hatalomátvétel. Özönleni kezdett a használt szovjet hadianyag. Jelentős részben az Ausztriában és Németországban állomásozó szovjet megszálló erők elhasznált hadfelszerelését bocsátották az új magyar néphadsereg rendelkezésére. A székesfehérvári lőtér mellett üzemelő karbantartó üzem például hosszú időre arra szakosodott, hogy a szovjetektől kapott ágyúkat legalább olyan állapotba hozza, hogy azok elsütéskor legalább ne veszélyeztessék közvetlenül a tüzérek testi épségét.
Az új iskolák ontották a gyorstalpalón végzett, de megbízható származású új tiszteket. Az egyenruha szabása és színe a szovjet szakasztott másává vált, s eltűnt a Monarchiára és a németekre emlékeztető rohamsisak. Jött helyette a félgömb alakú orosz. Az 1949-től kezdődő évfolyamok szakfolyóiratai már csupa olyan cikket tartalmaznak, amelynek címe lehetőleg így végződik… „a Nagy Honvédő Háború tapasztalatai szerint”, vagy így… „az élenjáró szovjet hadtudomány szellemében”. A régi tisztek zöme pedig, ha kommunista volt, akkor azért, ha nem, akkor meg azért röpült a hadseregből, és szerencséje volt, ha a kötelet megúszta.
Minden parancsnokságnál megjelentek a szovjet tanácsadók, akik serényen munkálkodtak az új Magyar Néphadsereg megszervezésén, amelyik majd 1956-ban mond csődöt. Az 1945–1948 közötti demokratikus honvédség emlékét ma már csak néhány kísérleti kézifegyver máig modern küllemű prototípusa őrzi a Hadtörténeti Múzeumban.
- 1848 [6]