A nagy történelmi folyamatokat – ahogyan azok a történelemkönyvekben megjelennek – és az egyén által megélt történeteket gyakran szakadékok választják el egymástól. A „nagy történelem” kiemelkedő fordulópontjai esetleg kevés lenyomatot hagynak a mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt – ami az azt átélő nemzedék számára alapvető jelentőségű élmény lehetett – figyelemre is alig méltat a hagyományos, politikaorientált történetírás. A német Alltagsgeschichte (a „hétköznapok története”) kutatói például kimutatták, hogy a II.

– tette fel a kérdést Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos néphagyományok összegyűjtésére szervezett és 1947-ben indított kutatási kampány segédanyagául szolgáló „vezérfonal” bevezetőjében.

A katonaság hagyományosan erős történeti tudattal rendelkező, saját múltját számon tartó, sőt, azt részben a gyakorlati tevékenységben is fölhasználó intézmény. A hagyományok a testületi szellem fenntartása szempontjából is nélkülözhetetlenek. A hivatásos katonai pálya azon szakmák közé tartozik, ahol világszerte máig gyakori, hogy családok sok-sok generációja lép szolgálatba egymás után. Rendszerint a fiúk az apák ezredébe lépnek be, s rengeteg olyan csatatér és gyakorlótér van Európában, ahol szinte egymás lábnyomába lépnek a nemzedékek. Sedan, Bécs vagy Buda hányszor esett már el?

Ami 1848–1849-ben Magyarországon történt, az a nemzeti mitológia legismertebb fejezetei közé tartozik. A forradalom és szabadságharc említésére szinte mindenki előtt megjelenik néhány kép: Petőfi a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeumnál, Kossuth toborzókörúton az Alföldön, csataképek, végül akasztófák és sortüzek Aradon és a pesti Újépületben. A fényes vagy drámai jelenetek mellett általában csak a történelmi tudat egy félreeső zugában kap helyet az a tény, hogy 1848 az újkori Magyarország talán legnagyobb jelentőségű társadalomtörténeti fordulópontja is egyben.

– Te egyáltalán nem változtál meg – mondta az egyéves önkéntes.
– Nem – felelte Švejk –, nem értem rá.
Jaroslav Hašek: Švejk, Réz Ádám ford.

(Szeretnék Pákozd, Isaszeg után
a Honvédmenhelyen
egy poloskamentes vaságyat,
egy karbolszagú folyosót,
ahol büszkén mélázva pöfékelem
a hálás haza csikkadományait.
Vagy – álmok netovábbja – gondolok
adókedvezményes
dohánytőzsde-bérletre.)
Petri György: Ha az ember

Egy nap majd ébredünk mindent feledve,
Szívünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre.