Élő probléma az irodalom atomizáltsága… Ma senkitől sem tudok tanácsot kapni. Akitől tudnék, annak nem érdekel a véleménye. Akinek meg érdekelne, azzal olyan viszonyban vagyok, hogy nem lehet hozzámenni… Magunk vagyunk… Létrehozták az addig csak kávéházilag szervezett irodalomból ezt az egy közös írószövetséget, azt a nagy hodályt, ahol a sok királyból mindenki közkatona, vagy mit tudom én kicsoda lett… Tulajdonképpen nem is baj. Mindig is így volt. Nemzedékek együtt indultak. Azután harminc év fölött kinek-kinek önmagáért kell helytállnia. Abból már nem élünk meg, hogy mi vagyunk a „derékhad”… Hogy egy nemzedék vagyok a Sarkadi Imrével. Mindenkinek magáért kell helytállnia… Sarkadinak halálában, nekünk az életünkben. Abból én nem élek meg, hogy egy nemzedék voltam a Sarkadi Imrével… De szomorú, hogy nincs kitől tanácsot kérni. Még abban sem tudok magamon segíteni, hogy milyen témát kezdjek el, hogyan fogjak hozzá. Ebben az ember még szemérmesebb… Tudnék pedig egy-két embert említeni. Például Illés Endrének a véleményére sokat adok. Nagyon ért a dolgokhoz, tudja is magáról. De az ember úgy fél, éppen most zavarja, amikor lerohanja… Képzeld el (nevet), úgy éjjel fél tizenegy körül Kellért fel lehetett hívni telefonon: kész a novella! Akkor jön, illetőleg érte mentünk kocsival.
Mi a színdarabíró meg a közönség viszonya?
Már régen szorongat valami, amiről már sokat elfecsegtem baráti körben. Az, hogy a mű és a közönség viszonya, különösen most, a huszadik század második felében, megváltozott… Nem merem kimondani, hogy megromlott, de valahol a szívem mélyén mégis azt hiszem. Egészen a huszadik század elejéig szűzi viszony volt: a festő festett, az író írt, a zenész muzsikát szerzett, a közönség meg mindezt felfogta és meghallgatta. Ma aggasztó jelenségnek látom: alapvetően megromlott a régebbi kapcsolat a művész és közönsége között.
Hirtelen dühbe jön – elevenébe vág ez a téma.
Hogy a fenébe ne így lenne!… Hiszen az utóbbi időkben kialakult nálunk is egy olyan új, élősdi kaszt, amelyik a művészetet nem megérti, hanem magyarázza! Ez visszahat a művészre. Olyan művészetet sugall, amit neki magyaráznia kell. A magyarázókba azután beleértem az ideológusokat, az ál-ideológusokat, a biblia- és talmudmagyarázókat, azokat a kritikusokat, akik manipulálják a közönséget. Ők nem egyből felfogható művészetet sugallnak, hanem olyat, amit eleve magyarázni kell. Hát engem ne magyarázzanak! Kialakult egy olyan sznob közvélemény, amelyik eleve azért ül be a színházba, azzal a felfogással, hogy parabolát lát, ami áttételes, sokszor érthetetlen, olyan jelrendszert, amit első hallásra meg sem lehet érteni… És akkor jönnek ők, akik mindent szépen megmagyaráznak. Ezt én veszedelmes dolognak tartom, a művészet halálának.
Most, hogy kimondta ezeket az ítéletes szavakat, nem lenne Karinthy Cini, ha megmaradna az általánosságoknál.
Engem nem szeretnek ezek a „magyarázók”, mert én általában olyanokat írok, amit első hallásra meg lehet érteni, legfeljebb némi utángondolással… Tökéletesen igazuk van, ha nem szeretnek! A kenyerüket veszélyeztetem, gyerekeik szájából a jó falatokat lopom ki… Felháborító, hogy merek olyat írni, ami nem szorul magyarázatra! Ezért haragszanak Illyés Gyulára is – nem akarom magam Illyéshez hasonlítani –, de nagyon haragszanak rá, mert meg lehet érteni, amit mond. Bonyolultabb, modernebb, de meg lehet érteni! Hát akkor miből éljen az a szerencsétlen magyarázó, mondom most, dühösen és viccesen… Ez a folyamat a képzőművészetben még teljesebb. Nem tudom megkülönböztetni a szélhámosságot az igazitól! Végigjártam New Yorktól Moszkváig az összes modern kiállításokat, és nem tudom, melyik a szélhámos, ki az igazi… Irigylem Illyés Gyulát: ha a szonettből kettőt vagy hármat elolvas, már tudja, tehetséges vagy tehetségtelen írta… De szabadversből húszat vagy harmincat is el kell olvasni, hogy meg tudja állapítani, igazi költő-e vagy sem… Ezek a dolgok teljesen összezavarták a mesterség hitelét. Tudom, minden öreges morgolódásnak hat, amit mondok, de én nem is akarok – ötvenéves leszek – fiatalabbnak látszani. Utálom az olyan ál-fiatalokat, akik kopaszon, hátulról előrehozzák a hajukat, színes ruhákat és nyakkendőket hordanak. Így még sokkal öregebbek.
Mint dramaturg is vállalod mindezt, vagy csak mint író? Évekig voltál a budapesti Nemzeti Színház, azután a Madách Színház, most pedig a szegedi Nemzeti Színház dramaturgja…
Dramaturgként még inkább ez a véleményem. A múltkor kezembe adtak egy úgynevezett modern darabot Szegeden azzal, hogy ezzel a színházi művel Szabadkán nemrégiben bejutottak a jugoszláv színházak belgrádi országos döntőjébe. Leszaladtam kocsival Szegedről Szabadkára, miután elolvastam a darabot, amit sült hülyeségnek tartottam… Hogy fogadta a közönség? – kérdezem a szabadkaiaktól. Hát a közönségnek nem mutattuk be, mondták a magyar színház vezetői, de a fesztiválon nagy sikerünk volt vele… Érted? A közönség nem érti, nem tud semmit, be sem mutatják neki, de a fesztiválon egymásnak kiadják a díjakat. Hát ez borzalmas dolog! Ez még a sematizmusnál is rosszabb. Dühös vagyok azért is, mert én is szürrealistának indultam, és könnyűnek tartottam megírni: mit álmodtam az éjszaka. Azt álmodtam, hogy pepita voltam vagy négyszögletes. Reggeltől estig tudnék olyanokat írni, hogy húzzon valaki piros bugyit a fejére, és azzal jöjjön be a színpadra. Talán még be is mutatnák…
Most viccelsz, hogy bemutatnák?
Dehogy viccelek! Párizsban nemrég láttam Genet Cselédekjének új előadását. Azt mondták, meg kell nézni; ilyen zseniális régen nem született!
Erre te, gondolom, megnézted…
Vesztemre… Az egészben először az volt, hogy a darab nagy fémlemezek közölt játszódik. Amikor ráütnek ezekre a fémlemezekre, olyat szól, hogy az egész színház belerezeg… A színpadon két csúnya, öreg, gusztustalan, büdös nő volt, akik időnként levetkőztek és szerelmeskedtek egymással. Hát ez művészet? Ez szamárság… Időközben egészen magas cipőket vettek fel, amiken csöngettyűk is voltak. Hogy ezek hogyan kerültek Genet-nek ebbe a darabjába, és mi ennek a mondanivalója, azt magyarázták a kritikusok, tízen, tízféleképpen… Én csak azt láttam, hogy a színészek majd hasra estek, csetlettek-botlottak bennük. Ha a művészetet kiszorítja az ötlet, az eredetiségre való törekvés, akkor a művészet meghalt.
Telefoncsöngés szakítja félbe Karinthy Ferenc inkább már csak ironikus, mintsem dühös monológját. Az író arca előbb furcsán megfeszült, majd mind barátságosabbra húzódtak az imént meg méregbe futó ráncok.
Karinthy szavaiból kiderült: Kádár Jánost kapcsolták – titkárságán át – a távbeszélő túlsó vonalán. Amikor Karinthy letette a kagylót, vidámabb hangulatba csapott át. Kiderült: Kádár most járta meg Párizst, és hivatalos látogatáson találkozott jóformán minden valamirevaló francia politikussal. És franciatolmácsa Karinthy Ferenc régóta Párizsban élő lánya volt – pontosabban Ágié, a feleségéé –, akit az író közvetlenül a háború után, kicsi lányka kora óta sajátjaként nevelt. Nos, a már felnőtt Karinthy lány megkérte Kádárt, hogy a kezébe adott aprósággal örvendeztesse meg apját… Kádár ezt a megbízást nemcsak vállalta, hanem a küldemény „mellé”, távbeszélő útján, gratulált a tolmácsnő kifogástalan teljesítményéért.
Hétköznapjaid is érdekelnek… Hogy s mint élsz, íróilag, családilag, gyermekek…
Semmi, de semmi különöset nem tudok mondani. Mindennap eltöltők egy vagy két órát a sporttal. Ehhez ragaszkodom. Ilyenkor tavasszal tenisz, nyáron Leányfalun biciklizés vagy kajakozás, úszás… Télen is úszás. Legrosszabb esetben elmegyek a gőzfürdőbe. Különben egész nap itthon vagyok és írok. Itthonülő lettem. Nyáron Leányfalun, ősztől tavaszig meg itt, a városban. Nem szeretek eljárni, még színházba is egyre kevesebbet. Nem, nem nagyon szeretem a mai színházat. Unom a sokkolást, nem szeretem Brechtet, sem követőit. Az opera jobban izgat, meg a hangversenyek. A legszebb esték azok itthon, amikor kényelmesen ülök, és – majd megmutatom – a rengeteg lemez, sztereólemez közül válogatok. A zene megmaradt!… Szól a zene, és írok meg olvasok. Szép utazások jönnek hozzá meghívásokkal vagy a magam kedve szerint. Most Japánba készülök, ott is megjelent egy könyvem.
A barátok, a legendás, régi barátságok?
Nagyon kevés baráttal járunk össze… A színházi világból Ádám Ottó, ővele sokat dolgoztunk együtt, nagyon is megértjük egymást. Azután Benedekekkel járunk össze, Gabi öcsém náluk lakik, hozzá minden héten legalább egyszer fölmegyünk a Farkasrétre. Benedek István is jó barát. Gabi nagyon magába zárkózott, de a régi dolgokra igen jól emlékszik, ha már nem is publikál, mint költő… A másik Benedek, András, a dramaturg is jó barát. Szegény Devecseri Gabi, ő is egy program mostanában. Hozzá bejárni a kórházba. Ott fekszik, egyre csak fogy és fogy, közben ír és ír rendületlenül. A régi barátok közül egyre kevesebb maradt. Rényi, a matematikus, a gyerekkori másik barát is meghalt. Hát ennyi az élet. Apámnak például van életrajza? Neki semmi életrajza nincs! Született Budapesten, élt Budapesten, volt egy operációja, meghalt – véletlenül – Budapest helyett Siófokon, nyaralás közben. Tulajdonképpen nem rossz élete volt…
(Összeráncolja a homlokát.)
Újra mondom, nagy elégedetlenséggel, milyen önelégült ez az egész mai magyar irodalom! Ügy érzem, nagy a mi adósságunk… Nem tudom, fog-e még valakit érdekelni ötven év múlva, amit írtunk? Például az, hogyan éltünk 1971-ben itt, Budapesten, kiderül-e majd az írásainkból?