Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„A nagy filmek szerencsés csillagzat alatt születnek” – írja Létay Vera a Filmvilág 1971. február elsejei számában, Makk Károly Szerelem című alkotását méltató kritikájában. A lap belső címlapján egyébként képes híradás olvasható: „Befejezéshez közeledik Huszárik Zoltán merész vállalkozása, a Krúdy Gyula remekművéből készülő Szindbád című film forgatása. A film címszereplője Latinovits Zoltán, operatőr Sára Sándor.”

A Szerelem, a Szindbád, harmadikként Jancsó nagy korszakának utolsó opusza, az Égi bárány – a magyar filmben határkő is lehetne ez az év: a filmtörténetekben talán „az aranykor vége” titulus illetheti – már az akkori néző is érzett-sejtett valami ilyesmit.

---

„Agónia és szerelem.” Makk Déry Tibor két novellája nyomán készült filmje azért nem nyerte csak el a Pécsi Filmszemle nagydíját, mert 1971-ben nem rendezték meg a szemlét. Soha, még a Szegénylegényeket sem fogadta ilyen egyöntetű és általános elismerés, mint a Szerelmet. Cannes-ban színészi díjat nyert, és nagyon kedvező kritikai visszhang kísérte. Kicsit több is volt ez, mint „siker”. A legtöbb néző, akitől már bizonyára messze kerültek a „börtönös évek” közvetlen vagy közvetett emlékei, valamit megérzett a múlt fenyegető erejéből, de abból is, hogy a fenyegető erő nem tud mindent elpusztítani. Ez a kegyetlen film – ha nem is megbékélést, de – békét sugárzott. Sok néző érezte úgy, hogy titokban csak neki szól. S szólt titokban más nyitott szívű nézőkhöz is szerte Kelet-Európában: Kieslowski egyik fiatalkori filmjében ott a Szerelem plakátja a főhős szobájában…

„Agónia, ez a szó fészkelte belém magát elűzhetetlenül, már jó pár hónapja, mióta először láttam Makk Károly filmjét” – írta B. Nagy László. Nem a haldoklás, hanem az élethalálharc szinonimája ez a szó. „Nemcsak a matróna korú anya, de a világ is az agónia pillanatát éli. A szabadság, a szocializmus életpróbáját” – folytatja. Tóth János, az alkotótárssá vált operatőr ekkor vált a nagyközönség számára is ismertté. A Makk-filmekben azóta is csodált „tárgyi világ” ábrázolása, hangulata lenyűgözte a kortársakat. „Fegyelmezett szecesszió” – talál kiváló paradoxont a film formanyelvének jellemzésére B. Nagy.

---

Nemcsak ezt, de az egész múltidéző cikkem fölé írt szavakat is B. Nagy Lászlótól kölcsönzöm. Most már Jancsó új filmjéről van szó. „A nyavalyatörés folytonossága” – ez volt annak idején az Égi bárányról írt kritikájának címe. B. Nagy a nacionalista mítoszt ábrázoló legnagyobb, mert legújszerűbb filmek közé sorolja Jancsó új opuszát. Emlékeztetőül a film témája: 1919 augusztusában a vöröskatonák egy visszavonuló csoportját elfogják a fehérek-darutollasok. A megtorlás apostola egy eszelős pap (Madaras József), akit később egy különös, új arkangyal-viselkedésű, átszellemült terrorista vált fel. A halottakat máglyán égetik el. „E gyötrelmesen nehéz, első látásra visszataszítóan különcnek rémlő film” … „a helyszínül választott birkalegelőn egy nemzeti sorstragédia is lezajlik”. A misztériumot „megfosztja minden transzcendentális vonatkozásától, mondandójához illően már-már parodizálja”.

Az Égi bárányról Józsa Péter a Valóság 9. számában. Rényi Péter hosszabb írást közöl a Filmkultúrában (2. sz.) (Az ellenforradalom fenomenológiája). Érdemes felfigyelni ugyancsak a nagy hatalmú szerkesztőnek a 4. számban megjelent „Feszültségek a magyar filmben” című dolgozatára. Ez az írás már előrevetítette a filmszakma közeli átszervezését.

A Filmkultúra két számát is az Égi báránynak szenteli, írók, publicisták elemzik és vitatják. Mérei Ferenc pszichológus írása különösen értékes. A nézők ekkor már fogytak a magyar filmeket vetítő mozikból, a Jancsó-opusznak sem volt nagy közönsége – de a kritikai elismerés általános volt. Dühös és nagy vita azonban most nem kerekedett – talán, mert kifogyott az önismétlésekhez szükséges szellemi muníció – de lehet, hogy azért is, mert – akkor is, ma is úgy éreztem/érzem – e filmnek nemigen volt „áthallásos”, parabolisztikus olvasata. Valóban a nacionalista dühöngésről és mítoszról szólt – ennek általánosítását lehetett vitatni –, de a film a kommunizmus-szocializmus problematikáját, a baloldali forradalom terrorját és belső ellentmondásait kevéssé érintette.

---

Öngyilkos lett Vas Judit rövidfilm-rendező, akinek Polcz Alaine-nel készített besorolhatatlan pszichológia-dokumentum munkáját rendkívüli elismeréssel fogadták, s aki halála előtt több újságcikkben is új terveiről nyilatkozott. Hetvenéves korában meghalt a magyar animációs film egyik mestere, Macskássy Gyula is.

---

Az 1970/71-es évadban az eddiginél nagyobb figyelem kísérte a Balázs Béla Stúdió munkáját. Új vezetőség (többek között Gazdag Gyula, Grunwalsky Ferenc, Szomjas György) lépett a színre, programba iktatták mind a formanyelvi kísérleteket, mind a szociológiai, tényfeltáró dokumentumokat. A BBS-filmek fogadtatása hosszú évekig egészen sajátos módon zajlott. Mivel nem volt „bemutatásai köztelezettség”, be sem kellett tiltani őket. Gazdag Gyula néhány filmje az elmúlt években nagy szakmai feltűnést keltett (Hosszú futásodra…; Válogatás), olyannnyira, hogy moziforgalmazásukról szó sem lehetett, viszont minden filmklubban és KISZ-tanfolyamon vetítették. Ugyanez volt a helyzet Magyar Dezső Büntetőexpediciójával, mely több külföldi fesziválon szerepelt sikerrel, az egyszerű néző azonban itthon nem láthatta. (Magyar Dezső azután külföldön maradt – ez valódi vesztesége lett a magyar filmnek.)

---

A BBS vajúdásáról B. Nagy már a tavalyi ÉS egyik kora őszi számában írt. Most, egy év múltán elment a Kőszegi Filmszemlére, s ott Gazdag Válogatásáról írt (ismétlem, nem mutatták be, de dicsérni lehetett), és nagy elismeréssel Gábor Pál Horizontjáról. Gábor Pál „remekül teremti meg a szürke unalomnak és a korai fásultságnak a lepedékes atmoszféráját” – jellemzi.
Lepedékes atmoszféra? Ez azért nem túl szívderítő. „A fiatalok most tanulják Marxot. Tanácsos lenne nekünk is újra tanulnunk. Ez a kőszegi lecke” – fejezi be enyhültebben. (ÉS, 1971. 20. sz.)

Lepedékes atmoszférát ábrázoló mozgókép helyett Kovács András újabb „cselekvő filmje” körül forrna talán friss izgalom? Nem így lett. A Filmvilág július 15-i számában Kovács András a Staféta fogadtatásáról beszél. Vitányi Iván is megszólal, mindketten (sőt mások is) némi meglepetéssel észlelik, hogy a vitatkozó és vigyázó szemüket a párizsi diákmozgalmakra vető egyetemistákról szóló film egyetemista nézőit a vártnál sokkal kevésbé hozta tűzbe a filmbeli sok közéleti vita, a „mozgalmár” reform-hősnő ellenszenvet keltett, a párizsi ’68-at pedig egyenesen kinevették.

---

Cselekvő reform-zajgás helyett fenséges csend. Az év nagy meglepetésének a Szindbád fogadtatása bizonyult. A Puskin moziban ’71/72 hosszú és havas telének nagy sikere lett ez a váratlan és előzménytelen remeklés. Halk volt ez a nagy siker, mint a havas tájak a vásznán, mint Latinovits elégikus hangja. A Szindbád politikán- és történelmen-kívüliségével hatott. Eddig nem volt példa ilyen apolitikus remekműre a magyar filmben. Olyan öntörvényűen vett nem tudomást (!) a korról, melyben készült, hogy elakadt a néző lélegzete. A húsleves finom karikái, a felhők futása, a tátrai hómezők, a felvidéki kis barokk városkák, a halál, az élet… úgy volt tagadása valaminek, valami megfogalmazatlannak, fogalmakkal le sem írhatónak, hogy igenlése lett a művészetnek, meg a távlatosabb életnek és távlatosabb halálnak…

• Beszélő évek – 1971