„Nem lesz egyszerű menet”

Dékei Kriszta [1]

Az életrajzod szerint a foglalkozásod művészettörténész, művészetszervező. Ez utóbbi kicsit régies címke, de nagyon is jellemző rád.

Sokan kérdezték a kilencvenes években, hogy voltaképpen mit is csinálok. Nehéz volt megmondani, mert a kulturális menedzser kifejezést alapvetően nem kedvelem. Azt válaszoltam, hogy mozgásban tartom a dolgokat.

Sok intézményben megfordultál, dolgoztál a Soros Alapítvány Művészeti Köz­pont­jában, vezetted a Trafó Galériát és a MEO-t, vi­ha­ros gyorsasággal távoztál a debreceni MODEM éléről. Leghosszabb ideig, 1990 és 1999 között a Stúdió Galériában maradtál. Az ide köthető ismert programsorozat, a Gallery by Night a te ötleted volt?

Igen. A rendszerváltás előtt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója a Képzőművészeti Alap ifjúsági szekciója volt, éppúgy, mint az MSZMP-nek a KISZ. A Fiatal Kép­zőművészek Stúdiója Egyesület 1990-ben vált le az Alapról, és alakult meg a civil szférát szabályozó jogszabályok, azaz az egyesületi törvény alapján; a vagyona pedig, a Stúdió gyűjteményében levő műtárgyak bekerültek egy alapítványba. Ez akkor nagyon radikális konstrukció volt, megszűnt az összes, a mű­kö­dést is biztosító kapcsolata az Alappal. Az akkor Bajcsy-Zsilinszky úton működő Stúdió Galériát megörökölte az egyesület, és már akkor láttam, hogy ebből a helyzetből sokkal több kihozható, mint hogy tartunk minden hónapban egy kiállítást, augusztusban meg bezárunk. A Gallery by Night egy elmaradt márciusi kiállítás miatt felszabadult intervallumra keresett megoldást. Ekkor volt a Tavaszi Fesztivál és az első Art Expo, így arra számítottam, hogy a kulturális rendezvények közönsége a művészeti vásár, a kiállítások és a fesztivál esti koncertjei és színházi előadásai után még nem feltétlenül szeretne lefeküdni, érdekelheti még őket egy kis izgalmas éjszakai program. Így alakult ki az a rendszer, hogy minden éjszaka 10-kor nyílt egy-egy kiállítás legalább két-három művész közreműködésével. Korábban éjszaka soha nem volt nyitva galéria, ez bejött az embereknek. Ettől kezdve minden évben megrendeztük különböző témák köré csoportosítva. A struktúra folyamatosan alakult és fejlődött – talán még most is van benne valami.

A kortárs magyar művészek külföldi ismertsége minimális, a 2006-ban hamvába holt ciprusi Mani­festa szervezőjének látogatása előtt ritkán jött Magyarországra nemzetközi porondon jegyzett kurátor. Lehet ezen a helyzeten változtatni?

A kilencvenes évek előtt a művészek külföldi kapcsolattartása elég macerás volt, cenzúrázott és monopolizált intézményrendszerek kontrollálták ezt a területet is. A politikai szempontok szerint kialakított intézményes kapcsolatokon kívül szinte nem voltak más csatornák – a fiatalok számára aztán végképp nem. Bár a hetvenes–nyolcvanas években a szellemi és kulturális izoláltság lassan oldódott, ezen a területen az kevés, hogy hozzájutsz bizonyos folyóiratokhoz, a Flash Arthoz vagy az Artforumhoz. Ahhoz, hogy te is részévé válhass a nemzetközi folyamatoknak, sokkal mélyebb kontaktusok, élő, személyes kapcsolatok kellenek. Ki kellett építeni azokat a kontaktpontokat, amiken keresztül megkezdődhetett ez az interakció. Hogy a nagyobb intézményeknél ez a szemléletváltozás miért tartott 10-15 évig vagy még tovább, annak okait most ne is firtassuk.

A nemzetközi biennálékon való magyar részvételt vagy a külföldi rezidensprogramokat, a magyar művészek számára bérelt, ösztöndíjjal igénybe ve­he­tő műteremlakások hálózatát szervező Nem­zet­közi Kortárs Képzőművészeti Exportiroda (ACAX) vezetését adtad fel a Lud­wig Múzeumért. Ez az intézményesült forma mintegy betetőzése volt annak a törekvésednek, hogy a magyar művészek bekapcsolódhassanak a nemzetközi folyamatokba.

Az egyik legfontosabb projektünk például, az 1996-tól 1999-ig tartó angol–magyar csereprogram, a szerencsén is múlt. Budapesten ismertem meg Mariele Neu­deckert, a német származású, Londonban élő művészt, aki elég intenzíven benne volt a Young British Art [a korábbi társadalomkritikus, szociálisan érzékeny művészet helyébe sokkoló, a tömegkultúra elemeit és a művészeti intézményrendszert fel/ki­hasz­náló, erős vizuális effektusokra építő, stilárisan nem egységes mozgalom – D. K.] közegében. A két kormány, illetve a British Council és a Kulturális Minisztérium közötti középtávú megállapodás alapján kapott ösztöndíjat és támogatást a Fiatal Kép­zőművészek Stúdiója és egy londoni művészek által alapított hely, a Curtain Road Arts, az East End egyik akkor nagyon felfutóban levő, kollektív műteremháza. Ami Londonban történt a kilencvenes évek második felében, az ugyan lokális volt, de ez a lokalitás az egész globális művészeti szcénát meghatározta: ez volt a fontos szinte a világ minden pontján. Ha belekerül egy magyar művész egy ilyen közegbe, akkor a legma­gasabb sztenderdet jelentő, professzionális szemlélettel találkozhat. A művészek a projekt keretében la­kást cseréltek egymással: egy hónapig a londoni mű­vész Budapesten élt a magyar művész lakásában, a ma­gyar művész pedig az angoléban, s így bekerült a másik szociális kontextusába, dolgozott a műtermében, megismerkedett a galériásával, a barátaival.

A nemzetközi nyitás szorgalmazása mellett sokszor és okkal bíráltad a magyar művészeti intézményrendszert. Például meglehetősen kritikusan viszonyulsz ahhoz a támogatási gyakorlathoz, amikor közpénzek vándorolnak profitorientált, üzleti magánkezdeményezésekhez, ráadásul olyanokhoz, amelyeknek a szakmai színvonala meglehetősen vitatott.

Sajnos ezt jól példázza a legutóbbi miniszteri döntés, amikor egy magánvállalkozás, a Kogart, 50 milliós támogatást kapott, miközben a közgyűjteményeknek nincs vásárlási keretük, és a nonprofit intézmények az ellehetetlenülés szélén állnak.

Egy tavalyi szakmai konferencián élesen bíráltad a Ludwig Múzeum konstrukcióját is, ahol a beruházói érdekek felülírták a szakmai érveket és igényeket.

Nem csak azt. A konferencián az Állami Szám­vevő­szék tavalyi jelentése alapján a Művészetek Palo­tá­já­ról (MüPa) és ebben a Ludwig Múzeum szerepéről beszéltem, amire a 30 évre kötött szerződés szerint hihetetlen pénzeket költ a költségvetés. Elég mellbevágó arányok és összegek derültek ki a jelentésből: évente 12-13 milliárdot költenek az épületre és a benne működő intézményekre; az időszak végére a teljes költsége pedig mintegy 400 milliárd lesz. Az évi 13 milliárddal szemben durván 60 milliárdot költ a kulturális minisztérium a kulturális intézményrendszer fenntartására és működtetésére, ez azt jelenti, hogy a teljes költségvetés több mint 20 százaléka erre az egy projektre megy el. Ez arányaiban is irtózatos összeg.

Nem irigyellek, hogy működését tekintve végső soron egy gigantikus művelődési ház alegységé­nek leszel a vezetője, aminek egyes költségei felett a MüPa vezetősége diszponál. Ebből az induláskor számos botrány is fakadt, például, amikor a World Press fotókiállítást az egészen más funkciójú Ludwig Múzeumban akarták bemutatni.

Igen, mert a különböző elképzelések kevéssé koherensek egymással. Ez abból a kiindulási helyzetből is ered, hogy amikor elkezdték az építkezést, még nem tudták, milyen intézmények működnek majd benne. Végül is eldőlt, de ha valakinek 2-3 évnél régebbre is kiterjed az emlékezete, az emlékezhet arra, hogy a Hagyományok Háza például az utolsó pillanatban lépett ki a történetből. Ha az egész házat vesszük, meglehetősen esetlegesen alakult a tartalom, miközben a működtetésre vonatkozó elképzelések íróasztalok mellett, különböző tárgyalások során születtek meg, aminek nem volt aktív és érdemi résztvevője egyik későbbi intézmény sem.

A Ludwig az átköltözéssel nem került jobb helyzetbe, inkább nehezedtek a múzeumi funkciónak megfelelő és a napi üzemeltetéssel kapcsolatos körülmények: kezdetben nem terveztek az épületbe műtárgyliftet, a raktár kicsi lett, a munkatársak pedig parányi irodákban ülnek. Vannak más problémák is?

Mivel az épület érthetetlen módon az uralkodó szél irányába van tájolva, a március eleji vihar komoly károkat okozott benne. Letépte a tető bádoglemezeit, a bejárat előtt a külső esőbeállóról leszakadt egy több mint 100 m2-es darab, de szerencsére senki sem sérült meg. A harmadik szint üvegablakai is betörtek, emiatt egy mű megrongálódott, ami azt jelentheti, hogy az egyre szélsőségesebbé váló időjárási viszonyok között a jövőben is veszélybe kerülhetnek a házban a gyűjtemény műtárgyai.

Mivel a Ludwig Múzeumnak nincs sem a más, nagy hazai gyűjteményekre jellemző internetes adatbázisa, sem nagy, átfogó műtárgykatalógusa, nem lehet tudni, mekkora valójában a gyűjtemény.

Körülbelül 500 darabból áll, de még nem láttam pontos listát. Az anyag feldolgozottsága még nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Fontos az időszaki kiállítások programja, de az igazán fontos mégiscsak a gyűjtemény. Ebből a szempontból pedig fel kell gyorsítani a dolgokat, hiszen megkezdődött az újraértelmezés, amely a XX. század második felének művészettörténetére vonatkozik, megindultak a nemzetközi tudományos kooperációk és történeti feldolgozások. Ebben a folyamatban a Ludwignak kulcsintézménnyé kell válnia. A legsajnálatosabb mégis az, hogy nemcsak nekem, de a szakmai nyilvánosságnak sincs fogalma arról, miként működött a Ludwig az elmúlt 10 évben. Átláthatatlan, hogy a gyűjtemény hogy állt össze, hogyan gyarapodott, mik voltak a szempontrendszerek kritériumai, kik voltak a résztvevők, melyik művésztől hány mű van, azok mikor, milyen formában és hogyan kerültek be a gyűjteménybe, mennyi volt az erre fordított keret – mindez a transzparencia minimumát is nélkülözte. Az ország egyetlen kortárs művészeti gyűjteménye nem engedheti meg magának, hogy ne legyen egyértelmű, mik a gyűjteményezési politikájának az alapelvei, és mi a döntéshozatali mechanizmusa.

Milyen terveid vannak a gyűjteménnyel?

Ez meglehetősen szűk halmaz, főleg ahhoz, hogy történeti és geográfiai szempontból reprezentáljon egy régiót. Igazából nem is értem, miért, hiszen 1989 óta él a gyűjtemény. Ha ebből az intézményből egy olyan, regionálisan reprezentatív gyűjteményt akarunk kiépíteni, ami megkerülhetetlen Európában – s nekem ez a célom –, akkor az anyagot radikálisan növelni kell. Az évi 10-20 műtárgyvásárlás ehhez biztos, hogy kevés.

Milyen irányba növelnéd az anyagot?

Az elsődleges szempont, hogy a közép-kelet-európai régiót karakteres értelmezés szerint mutassa be, de nem lehet kihagyni a globális művészeti teljesítményeket sem. A magyar művészettel azonos súllyal kell bemutatni a régió művészeti képét. A másik, hogy azt a művészeti gondolkodásmódot jelenítse meg, ami a XXI. századra releváns, ami túlmutat a művészet reprezentációs értelmezésén.

Mennyi ideig kötik a kezedet az előre leszerződött programok?

2008 végéig. 2009-től lesz látható a saját koncep­cióm, de bízom benne, hogy egyéb apróbb, de nem kevésbé jelentős változások már hamarabb megjelennek.

Például?

Milyen formában és hogyan jelenik meg a Ludwig a nyilvánosságban, mennyire és miként lesz látható az épületen belül. Hogyan tud változtatni azon, hogy a koncerteknek, naponta változó programoknak több száz látogatója van, és ebből csak minimális mértékben részesedünk. Tekintetbe véve a magyar adófizetők által erre elköltött hatalmas összeget, az 58 ezres látogatószám meglehetősen alacsony. Miért van vasárnap délelőtt rengeteg szülő és gyerek az ingyenes játszóházban, egy olyan, márvánnyal, műkővel, süppedő szőnyegekkel borított, kétséges ízlésvilágot és hatalmi reprezentációt sugárzó térben, amit nem erre találtak ki? Ezt a reprezentatív teret lombfűrészelésre, csuhébaba készítésére és agyagozásra használják, pedig alkalmatlan erre a funkcióra. Nagyon sokan vannak, de ez a közönség véletlenül se megy át a 10 méterrel arrébb levő múzeumba. Fel kell térképezni, hogy a két intézmény közötti láthatatlan falnak mennyiben vannak építészeti, kulturális, ízlésbeli vagy szociális meghatározottságai, és eszerint kell változtatni.

A vándorkiállításokkal mi a terved? Megszűnnek?

Bizonyos fokig biztos lesznek, de egész más arányban, hiszen egy vándorkiállítás nagyon sokféle lehet. Van a teljesen passzív, az intellektuális hozzáadott érték minimumát sem teljesítő konstrukció, amikor csak bejelentkezünk, hogy hozzák el hozzánk a kiállítást, és a másik, amikor az elejétől fogva részt veszünk a koncepció kialakításában. Az érdemi diskurzusban való részvételnek, az aktív hozzájárulásnak van értelme.

Milyen kiállítások lesznek?

Most az 1990-ben elhunyt Keith Haringnek, az amerikai graffiti egyik vezéregyéniségének kiállítását szervezzük. De remélem, lesznek olyan kiállítások, amik egy kicsit átrajzolják azt a képet, ami ma a kortárs képzőművészetről a szélesebb közönségben él.

Ezen a téren eddig is sokat tettél. Hozzád köthető Andres Serrano 2002-es MEO-beli kiállí­tása, a tavalyi Nagy Kriszta-retrospektív a Wax Kultúrgyárban, tanácsodra hívták meg a LOW holland kultúrfesztiválra Wim Delvoye-t, és te vagy a Kiscelli Múzeumban bemutatott Uto­pia­Transfer kurátora is.

Meg vagyok róla győződve, hogy számtalan olyan művész van, aki nagyon izgalmas dolgokról beszél, olyan módon és formában, ami nem érthetetlen vagy megközelíthetetlen a nagyközönség számára, viszont az eddigiek során a magyar közönség nem találkozhatott velük. Ezért aztán nem is gondolják, hogy a kortárs művészet izgalmas is tud lenni, hogy egészen másképp is tud szólni dolgokról, mint ahogy eddig tapasztalták. A Ludwig Múzeum az egyik helyszín, ahol ennek meg kell jelennie. A kortárs művészet elsősorban kritikai diskurzus, nem reprezentáció vagy ornamentika, amilyen pozícióba egyébként egyre nyilvánvalóbb módon a kultúrpolitika próbálja belekényszeríteni. Ez nem lesz egyszerű menet, ezt csak nagyon határozott kiállításokkal lehet egyértelművé tenni a kultúrpolitika meg a közönség számára.

A Ludwig Múzeum igazgatói pályázatának lebonyolítása átláthatatlan volt, nem volt nyilvános, kik pályáztak, és kik ültek a bírálóbizottságban. In­for­mális úton azért lehetett tudni, hogy a miniszteri döntés előtt te és Fitz Péter maradtatok versenyben. Tájékoztattak az értékelési szempontokról vagy a döntésről?

Semmit sem tudtam. Tíz perccel a miniszteri bejelentés előtt hívott fel Hiller István, hogy ne a sajtóból tudjam meg a kinevezésemet.

Végül is miért pályáztad meg?

Elég rendesen végigzongoráztam a hazai intézményrendszerben meglévő lehetőségeket. Ehhez képest a Ludwig sokkal nagyobb kihívás, kipróbálhatom, hogyan működik, ha nemcsak a programot viszem, hanem magam döntök bizonyos kérdések minden vonatkozásáról. És végre meglesz az önállóságom, ami a korábbi helyzetekben nem volt meg. Remélem, hogy tudok ezzel élni, és képes leszek a helyzeten változtatni. Már megedződtem.

• Kultúra [6]