A 2007-ben megjelent két különböző műfajú Szilágyi Ákos-könyv, a majdnem hatszáz oldalas Halálbarokk és az alig ötvenoldalas Franci találóan és érzékenyen modellálja Szilágyi gondolkodói és költői alkatát. Pontosabban azt, hogy Szilágyinál a két tevékenység mennyire egy tőről fakad, és hogy kettős találatokat visz be folyamatosan. Egyszer a nyelvben potenciálisan benne rejlő, jelentés nélküli hanganyag természete foglalkoztatja, hogy aztán pár oldallal később a legideologikusabb politikai nyelvtanokat elemezze végig. Szilágyi Ákost a különböző szinteken kiépülő nyelvi rendszer egésze érdekli, a gondolkodás fonetikájától egészen a gondolkodás mondattanáig vagy jelentéstanáig. Ám ezt a leíró nyelvtant kiegészíti egy bizánci gyökerekkel rendelkező képelmélet is, amely végső soron az ikon létmódját vizsgálja.
Ezekhez a kísérletekhez új műfajokat alkot. A Halálbarokk, melynek alcíme A semmi polgárosítása, olvasható alaposan összeszerkesztett tanulmánykötetként és laza kapcsolódásokból összeálló monográfiaként is. Az elmúlt tíz évben írott kritikákra, esszékre, tanulmányokra rávetül egy történet- és nyelvfilozófiai narratíva árnyéka. A Franci alcímében műfaji ajánlattal él: Poéma hőssel. Egyfajta epikus, elbeszélő költészet lenne ez esetben, melynek nyelvi formája azonban a Szilágyi által évtizedek óta kutatott, elemzett és megalkotott hangzóköltészet, mely lendületét éppen onnan szerzi, hogy visszatér a nyelvnek egy korábbi, megszilárdult fogalmi jelentéseket nélkülöző, eksztatikusabb funkciójához. Hogy aztán a másik irányba lendüljön ki az inga, és a Franci lapjain a huszadik század borzalmas története szaladjon végig.
Szilágyi egyben látja a dolgokat, hogy aztán termékeny módszerével, a negatív retorikával (melynek előképe a negatív teológia és rokona a negatív esztétika) a dolgok részleteit, kereteit, kedvelt szavával: azoknak a konceptusait vehesse végig. Ezt a beszédmódot a tagadva állítás alakítja, éppen a tagadással állítja a tagadott létét. Emlékezetes példája a kötetben az Egy mondat installációja című szöveg. Szilágyi, ahogy maga hívja: az „igen nagy költő”, Friedrich Nietzsche nevezetes mondatát (Isten halott) értelmezi úgy, hogy az állítás azt jelenti, mi több, azt is mondja: Isten van. Előképe az apofatikus vagy negatív teológia. Dionüsziosz Aeropagita platonizáló útja ez: „a »nem nyelvi« sem nem van, sem nem nincs, sem nyelvi, sem nem nyelvi stb…” (32.) Így viszont, ami mindig van, az a nyelvi. „Minden nyelv, az élet is nyelv. Nincs élet a nyelven kívül.” (257.) „A szó létesíti a világot.” (471.) És erre a nyelvi létezőre reflektálni kell folyamatosan. Mi több: ha van az úgynevezett életélvezet, akkor Szilágyi magatartását nevezhetjük a nyelv élvezetének is. (A nyelv él, vezet.)
Az apofázis mintegy a nyelvi gondolkodás dialízise, állandó tisztító folyamata. Ennek szellemében Szilágyi definíciójában a filozófia: „a nyelv szüntelen önreflexiója, önmagáról való gondolkodása.” (85.) Így a filozófus, avagy aki filozofál, egyfajta médium, közvetítő. Misztikus, aki hangot ad ennek az ön-gondolkodásnak. „A szavak messze minden »megértésen« túl hatnak, hisz tapasztalja ezt minden költő, misztikus és bárki, aki a szó érzékiségét teljesen átélve beszél” (149.) – ahogyan az egyik mottóban idézi Gerschom Scholemet. Szilágyi így beszél. S nemcsak a Franciban vagy általában a verseiben, hanem értekező szövegeiben is. Minden leírt mondatának gondolati akusztikája és intellektuális hangzása van.
Ha nem reflektálunk, akkor – szó szerint – nem vagyunk sehol. Vagy a seholban, a semmiben vagyunk. Nihil idill. A kötet Franz Kafkától kölcsönzött alcíme: „a semmi polgárosítása” értelmezhető úgyis, mint állandó berendezkedési kísérlet a tagadva állítás, avagy a nihilizmus nyelvi világában. A nihilizmus Martin Heidegger leírásában: „az emberi világnak feltarthatatlan mozgása, történelmi mozgás, nem pedig valami nézet vagy tan. (…) A nihilizmus a Nyugat történetének alapmozgása.” (Czeglédi András fordítása, 255.) Ez a mozgásirány, ez a szubverzív, kiüresedési folyamat mélyíti el a Halálbarokk kontextusát. Míg konceptusát a negatív kritikai beszédmód adja, a tagadva állítás kecses és rugalmas retorikája; addig kontextusát egyfajta következetesen vállalt történetfilozófia teszi ki. Szilágyi tézise, amelyet különböző elemzett-kritizált, kereteiben végigvett (azaz konceptualizált) műalkotások kapcsán megismétel, a következő: a posztmodern a modernitás barokkja. „[A] posztmodern mint a modernitás bevégződése, (…) nem is egyéb, mint a beteljesedett nihilizmus, ami azonban – minden eddigi érték átértékelésének folyamatában – nem egyszerűen a régi értékek újakkal való helyettesítését jelenti, hanem az értéktételezés módjának és értelmének teljes felforgatását...” (256., kiemelések az eredetiben.) És ha újrakeverik a lapokat, uram bocsá’, kiveszik belőle a cinkeltnek tűnő kártyákat: „Nietzsche – Heidegger szerint – nihilizmuson magát a történeti mozgást, vagyis az élettelen absztrakciók platonikus (metafizikai, transzcendens) másvilágának felszámolódási folyamatát érti” (256., kiemelés az eredetiben); akkor valakinek osztani is kell újfent. Az életfilozófus Nietzsche adu ásza az élet mint az egyetlen realitás volt. Minden az életben és az élet által van – a nem-élet is.” (257.) Szilágyi is oszt, ő egy újabb (szám szerint harmadik) világállapotról beszél, amelynek mindent magában foglaló princípiuma a nyelv és annak filozófiája. Szilágyi frissítve Nietzsche-szótárát így írja le ezt a létkondíciót: „A posztmodern (…) az életet, a hatalom akarását, az uralmi alakzatokat is az egy és oszthatatlan nyelv létesítményeiként fogja fel, vagyis az értéktételezések kizárólagos alapjának a nyelvet (…) tekinti...” (257.) Ki van húzva alólunk a metafizika talaja, pontosabban csak talaj van, az alaptalanság alapja. Csak a nyelv talaja van, arról lehet dobbantani. Ez a világállapot esztétikai. „Esztétikailag minden egyes létező igazolást és megerősítést kap léte öncélú szépségében...” (261.)
Rakovszky Zsuzsa költészete kapcsán így szemlélteti Szilágyi a barokk és a posztmodern analógiáját és koherens ellentétét: „A modern világállapot legvége sok tekintetben a régi világállapot legvégére emlékeztet, amelynek képtelenségéből a barokk formált képet. (…) A barokk a transzcendenciába vetett vallási hit megrendülésére és széthullására adott esztétikai válasz volt, a vallási világállapot esztétikai megmentésének nagyszabású kísérlete, maga az érzületi és gondolati alakot öltött lehetetlen. A posztmodern pedig az Észbe (józan észbe, felvilágosult észbe, történelmi észbe) vetett fundamentális modern hit által egésszé rendezett-látott világ katasztrofális összeomlására született esztétikai válasz...” (174–175., kiemelés az eredetiben.) A stabil képlet szerint barokk-vallás-esztétika és posztmodern-ész-esztétika. Előbbi az eget, vagyis a transzcendenciát naturalizálja, utóbbi éppen fordítva az Észt és az Ész meséit. Szilágyi ezt az alapvetően (sőt alapot vetően!) nyugati dualizmust több szöveg és probléma esetében kiegészíti a keleti ortodoxia és az orosz avantgárd és posztmodern, valamint a szovjet államvallás közötti lehetséges összefüggésekkel. Így kerülhet példának okáért egy ravatalra Zoszima sztarec és Lenin A temetés temetése című kiváló tanulmányban, amelyben egyrészt megismerteti a szovjet állami temetések esztétikáját és ideológiáját (akár esztétikai ideológiáját), valamint relevánsan mutatja meg, hogy a halálhoz (és így az élethez) való viszony ortodox vallási tapasztalata hogyan jelenik meg újra a sztálinista antropológiában. Egyazon szövegben olvashatunk a szovjetvallás képtelen ötleteiről, embertelen borzalmairól; Dosztojevszkij képleírási kísérletéről (Holbein Halott Krisztusa A félkegyelműben, mely „képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti” [412.]) és az ikon lételméletéről, ontikus jellegéről.
Az ikon a Halálbarokkban nemcsak az ortodox liturgia központi elemeként, elementáris vallási tapasztalataként, avagy a tapasztalat megjelenítéseként kerül szóba. Kovács András Ferencről szóló laudációjában (két nyelvjátékos egymás között, szintén zenészek) így ír: „A költészetben bizonyos értelemben közvetlenül a Nyelv ikonja áll elő. Szemlélhetően és megérinthetően (betűző szemmel és mormoló ajakkal érinthetően) megjelenik, láthatóvá válik a Nyelv, amely mint Nyelv sem nem látható, sem nem hallható.” (469.) Megint abban az eldönthetetlen sávban járunk, ahol az érzékfeletti, érzéken túli (nyelvérzéken túli) lesz érzékelhető: látható, hallható.
Esterházy Péter 1982-es Iskola a határon-másolatát ekképp írja le: „A betűk persze nem is olvasnivalóvá, nem szavak, mondatok lineáris soraivá, hanem látnivalóvá, képpé állnak össze. Ikonizálódnak, ha tetszik. Márpedig éppen a vallási kultuszkép – az ikon – tanúsítja leghívebben a kereszténységben a botrányt, a felfoghatatlan csodát: a láthatatlan Szónak (a Logosz-Istennek) látható alakká, hússá-vérré, testté (szarx) válását.” (240.) A szó képpé lesz, a szellem pedig látható testté. (Esterházy műveletének görögkeleti interpretációja mellett eszünkbe juthat Balassa Péter egykori esszéje, az Egy regény mint gobelin. Balassa a másolás gesztusát szintén rítusként értelmezi, leírásában az utalások: középkori kódexek, szerzetesek a babitsi katolicizmus szellemét idézik.) Fontos még az idézetben a második mondatban szereplő: „ha tetszik” kitétel. Ezzel kilép a szöveg az addigi menetéből, és egy pillanatra kívülről látja magát. Az apofázis retorikája gyakran azonos a pofázás (Bazsányi Sándor remek szójátéka) retorikájával. Szilágyi Ákos hatalmas műveltséganyaga és kiváló nyelvi megformáltsága mellett (vagy miatt) nemegyszer magasra emeli a tétet. Nevén próbálja nevezni a létet. (Ezt a Párhuzamos történetekről szóló, 2000-es Margócsy-kritika mellé írt széljegyzeteiben meg is tette.) Ez vég-telenül nehéz feladat, és ennek belátásához humor kell. És irónia. Önirónia. („Ön irónia? Nem, én nem vagyok az, de tudom úgy is látni magamat.”)
KAF kapcsán a nyelvnek, a költészet nyelvének lesz ikon (és nem ikonikus) jellege, EP gesztusával pedig a szöveg képe eikónná lesz. Szilágyi történetfilozófiai konceptusát (ahogyan maga nevezi Spiró Fogságának legfőbb szövegszervező elvét) kiegészíti egy állandó nyelvfilozófiai vizsgálódás. Mi több, a kettő szintéziséről is beszélhetünk: jelenkorunkban a nyelvfilozófia történetfilozófiája fejti ki hatását, így az erről való beszéd eleve kétszeres, más szóval ironikus köntösben tud csak megjelenni.
Biblikus metaforával azt is mondhatjuk, ami Szilágyit permanensen érdekli, az a nyelv színeváltozása. És hogy mi a nyelv? Pláne az esetben, ha mint olvashatjuk, semmi se lehet nem nyelv. Milyen belső taxonómiákkal lehet felosztani az oszthatatlant? Hogyan viszonyul egymáshoz hang és szöveg? Írás és olvasás?
A kötet elején található szövegek mind-mind a tágan értett nyelv egy-egy problémáját járják körül. Avagy körbe-körbe. Az első írás (Hősöm: here) az irodalmi névadás problémáját hozza szóba. Ajánlása elegánsan mutatja Szilágyi viszonyát magához a szövegiséghez és így a szövegköziséghez: „Parti Nagy Lajostól szeretettel” (kiemelés – Sz. J.). A nyelv(iség) tapasztalata közös játékforrás, Rilke szép sorával: „a fogni-tudás képessége ez”, a „közös játszásé”. A Banben-ben az Igazság a nyelv szükségszerű keretjellegét elemzi. Szilágyi dualizmusa a következő: van a banben-gondolkodás és szabadgondolkodás. Azaz: valamiben gondolkodni (népben és nemzetben, pártban és államban, alanyban és állítmányban) és valamit elgondolni. Nagy és beszédes a különbség a szabadságban és szabadon gondolkodás között. De Szilágyi is csak a szabadon gondolkodásban tud gondolkodni. A ban mindig ott van. Az élet, a mű nem tud keret (a fiatal Lukács kifejezésével: forma) nélküli lenni. A pácban mindenki benne van. Szintén a kötet első felében olvashatunk arról, hogy mi az a tulajdonképpeni írás. Itt egyenlőségjelet tesz élet és írás között: „az élet eredendően írás. Folyamatos írás. (137.) (…) Az élet – írás, és mi csupán írásjelek vagyunk benne: férj, feleség. (138.) (…) Az élet ír és írni akar. (…) Az élet a tulajdonképpeni írás alanya.” (139.) Ezt a, valljuk meg, könnyen ezotériába hajló nyelvmisztikát az írásról szóló írásban is megjelenő irónia (a férj és feleség hirtelen felbukkanása, avagy az Ady-idézet átélt átirata és átírt átélése) menti meg attól, hogy Szilágyi az írás alkimistájává váljon. Az apofázis pofázáshoz pofa kell. Leginkább egy jópofa pofa. Ez az apofatikus szerep pedig a kötetben többször is felbukkanó bolond (szalosz, jurogyivij) figurája lehet. Írásjel tehát az ember, de gondolkodó írásjel. Vagy legalábbis a gondolatot mint objektív igazságot közvetítő írásjel.
A közvetítés problémája a hang-költészet kapcsán hatványozódik. Míg az írás létmódja egyfajta örökkévalóság – a Hekerle Lászlóhoz forduló Halotti beszéd soraival: „csak e sorok nem halnak meg” (232.) –, addig a hang, a lírikus hangja (és némiképp maga a hang mondója is) a pillanat totalitásában oldódik fel. A szó művészete (Szilágyi ezt a manapság használaton kívül helyezett terminust új jelentéselemekkel tölti fel) így egyúttal mindig az idő művészete is. Tisztában lenni az idő fizikai és metafizikai jellegével. A lírikus Vlagyimir Viszockij művészetének titka a dalok előadásának egyszerisége, pillanatnyisága, utánozhatatlansága. Ez a csak-egyszeriség Viszockij aurája, ez bárdszerepének legbelső magja, minden további részlete az arcnak (a keleti beatköltő, az önpusztító művész, az orosz karakter) ehhez a lényegi elemhez kapcsolódik, és teszik ki a mára már kommercializálódott Viszockij-mítoszt. Külön tanulmányt szentel a hangköltészetnek és az irodalmi szöveg felolvashatóságának. Ezekben a szövegekben Szilágyi egyszerre mozgósíthatja gyakorlati, poétikai és elméleti tudását. Persze, ha valami távol áll Szilágyi alkatától, az az ilyen mesterséges szétválasztás, a különböződő dolgok mondvacsinált és csinálva mondott kettéhasítása.
A kötetre jellemző szövegiséget, szőttesjelleget a szétszálazás metaforájával lehetne leírni. Maga Szilágyi többször is utal Deleuze és Guattari rizóma (eredet, gyökérzet, mint a középpont nélküli pontrendszerek pozitív káosza) fogalmára. Szilágyi szövegei kereszteződő mintákat tesznek ki: a nyelvbölcseleti szál mellett permanensen fut egy irodalomkritikai vonal (a kettő elválaszthatatlan); a konceptust mindig kiegészíti a kontextus. Az irodalmi műalkotás szóba hozhatósága – legyen az Rakovszky Zsuzsa vagy Borbély Szilárd lírája (előbbi a kötet egyik legrelevánsabb, utóbbi pedig a könyv címadó tanulmánya), Tandori Dezső prózája, Térey János Paulusa, Spiró György Fogsága, Kukorelly Endre TündérVölgye vagy Kertész Imre életműve – állandó reflexió révén lehetséges csak. Hogyha térben próbáljuk elhelyezni, egyszerre kell folyamatosan szétnézni befelé a nyelv és kifelé a történelmi valóságok (a nemzetek feletti helyzet fokozódik) irányába. A történelem és a nyelv nászából születő ideológiákkal szembeni kritikákról nem is beszélve. Például az Irodalmak együttállása – kivezetés a nemzeti irodalomból című nagylélegzetű tanulmányban, amelyben Szilágyi a maga rugalmas módszerességével konokul veszi végig a jelenkort meghatározó utániság-tapasztalat, poszt-narratíva mentén létesülő (alámerülő, avagy felbukkanó) magyar irodalom rendszertelen rendszerjellemzőit. Szilágyi messziről indít: a törzsi és a birodalmi struktúra szétesése után, jelenkorunkban a nemzeti eszme kultúra- és identitásszervező paradigmájára vár hasonló dicstelen vég, amely lehet éppenséggel a korszak eltűnését megrázóan dokumentáló műalkotások sorával színesített lassú lebomlás is, egyfajta történeti feloldódás. Az eltűnt időszak ez esetben nyelvvé válik, folytathatatlan hagyománnyá. Napjainkban, a nemzeti kultúraszerkezet romjain („a Nemzet Napja az irodalomban is kihunyóban van”, 78.) megérkezett az individuális, esztétikai ember, és így vele együtt, annak nagy tárhelyű laptopjában az individuális irodalom mappája, amely az individuális emberek szabad és egymás szövegeibe átfolyó személyes ügye lesz. Nem a párté és nem a nemzeté. Ez az irodalom maga szab kánont magának.
A kortárs irodalomról vázolt rajza Szilágyi alternatív kánonja is egyben. Alternatív, mert nem kánonlétesítő szándékkal sorol fel egymás mellé szerzőket a jelenlegi magyar irodalom alakjai közül, nem tesz meg semmit a struktúra középpontjává (hacsak éppen nem a középpont-nélküliséget, de hát valamit meg kell tenni, különben nincsen sem nézőpont, sem szövegszervezés). Ez a folyamat, ahogyan az irodalmi köz(ös)gondolkodás leválik a nemzeti-politikai (irodalompolitikai) intézményekről, leírható az irodalom liberalizációjaként is. Azonban az irodalom szabad versenye, miközben szabaddá válnak a keretei, verseny marad, sőt most lesz igazán verseny. Annyi a változás, hogy a továbbiakban nem „a nemzeti irodalom reprezentációs terében” jelölnek ki szerzőket, nem oda mentik le őket. Hanem máshova, tenném hozzá némi fenntartással, a piacosodni próbáló magyar kultúra elit vagy korszerű kánonjába például. Az elmúlt évek nagy egyéni teljesítményeit (EP Harmonia Caelistise, Parti Nagytól a Hősöm tere, Oravecz Halászóembere, Márton Lászlótól az Átkelés az üvegen, Rakovszkytól A kígyó árnyéka, Téreytől a Paulus, Kukorelly TündérVölgye és Nádas nagyregénye, a Párhuzamos történetek) Szilágyi koncepciójában a kirajzás mozzanata kapcsolja össze, ahogyan e művek új értelmi világot, egyetemes mítoszt hoznak létre. Egymástól függetlenül, ám egymásra figyelve. Irodalmak lesznek: tehát a centralizált egy-irodalom helyett sok-sok irodalom.
A semmi polgárosítása, azaz a semmi szöveggé tétele mellett a Halálbarokk ellenmozgása annak a vizsgálata, hogy a nyelvet hogyan lehet, Christian Morgenstern szavával: polgáriatlanítani (entbürgerlichen). Hogyan lehet visszavezetni olyan ősformákra és ősforrásokra, ahol a nyelvnek más nem feltétlenül (sőt feltétel nélkül!) jelentéslétesítő, hanem tisztán akusztikai funkciója van. A szöveg mint ideológia a semmi polgárosításának az ellentéte.
A Halálbarokk utolsó szövege Szilágyi verse a semmiről. Ez egyrészt, Szilágyival játszva, nem semmi, másrészt átvezetés Szilágyi másik terepére: a szóhazába, melyben a költőt találják meg a szavak. „A nyelv költői alakítása (…) nem más, mint áthúzása az időtlenbe, nem más, mint a szavak kiemelése, kiragadása az esetlegesség és változékonyság világából, elszakítása a pillanattól.” (469.)
Ilyen időtlenbe való áthúzás a Franci is. Azzal a radikalizmussal, hogy az egyik legkegyetlenebb, legbotrányosabb kort, a huszadik századot próbálja áthúzni az időtlen és abszolút költői nyelvbe. A poéma hőse egyszerre a mindenkori ember (Jedermann, everyman, akárki) és a névazonosság révén feldereng Assisi Ferenc, Villon, Dosztojevszkij és Kafka arca is. Ám mintha lenne a poémának egy másik főszereplője is: a hang. Az első szakasz a hang, pontosabban a hangok, megtalálásáról szól: „nem panaszhang nem vigaszhang / század hangja – síri összhang / visszaadni hangjuk visszhang – kórus hangja: egy igaz hang!” Itt is tagadva állít, hogy aztán a költemény igazi tétje, a század hangja és az egy igaz hang közötti kapcsolat szólaljon meg. Hogy a mindenkori egyes és a század milyen viszonyban lehet. Ráadásul a század a maga kettős jelentésével egyszerre jelenti a huszadikat és a hadi alakulatot. Innentől a hangok spirálját halljuk az elkövetkező részekben. Ahogy az egyik tanulmányban írja Szilágyi: „minden írásból a Hang beszél, vagy profánabbul fogalmazva: minden írásból hang beszél.” (201.) Az idézet önironikusan mutatja, hogy ő maga is érzi a kisbetű vagy nagybetű közti beszédes eltérést és beszédes analógiát. Ez az a sarokpont, ahol eldől, pontosabban eldönti magát Szilágyi szövege, Szilágyi gondolkodói retorikája, hogy egyfajta totalizáló entitás felé forduljon, vagy megmaradjon a dolgoknak kisbetűs, ha tetszik, profán szintjénél. Utóbbit mindenki elfogadhatja, előbbihez már szükségeltetik az, amit Max Weber vallási muzikalitásnak hív.
A tizenkét szakaszra osztott haláltánc lapjain ott van a két világháború, a soá, a Gulág, Hiroshima és Csernobil. Hangalakja és terhe is. Hamuja és nyoma. A fizikai hangalakba van beszorulva a dolog metafizikai botránya. Maga a szó, Auschwitz, például remekül rímeltethető. A poéma tétje, hogy a hangzóság mellett valami más is rímeljen az énekekben. Franci valahogy mindenhol ott van, és minden egyes helyen eltüntetik. A poéma narrátora színről színre újra létrehozza és nyelvbe helyezi a hősét, hogy aztán elpusztuljon, és a nyelvben maradjon. A nyelvben, a mindig újra létesülő nyelvben születik újjá. Nem is annyira a fikció szabad logikája, hanem a nyelv teremtő ereje generálja újra az adott Ferencet. Szilágyi fogalmával ez a Ferencek körútja lenne, a Franci konceptusa. A tanulmányokban említett karneváli világ itt megelevenedik. Ez a történetfilozófiai réteg, ami a Franci narratívája is egyben, Szilágyi egyedi és bravúros hangköltészetének is jót tesz. Kereteket ad neki, amelyeken belül a jelentések, a kapcsolatok nem abszolútak, hanem viszonylagosak lesznek. Radnóti Sándor húsz éve írta a következőket Szilágyiról: „művészetét az veszélyezteti, hogy líráját gyakran megszállják ideologikus ötletei. Alternatívája ennek az ironikus filozófiai költészet.” Az ideologikus ötlet esetünkben a Franci tézise lehetne: egy folyamatosan megszülető, neve által létesülő alak huszadik századi folyamatos pusztulása, vagy pusztulásba születése. Ironikus filozófiai költészet a kiszólásoknak, megszakításoknak, váltásoknak köszönhetően lesz. A hang megkettőzésével lesz szóművészetének produktív alternatívája. Ekképp lesz az ideológiából vagy egy-egy jó ötletből ironikus és filozófiai költészet. Éppen mozgó perspektívája, ironikussága, az, ahogyan megkettőzi a dolgokat, mielőtt eggyé válnának, teszi filozofikussá ezt a lírát. Ami monológban ideologikusnak hat, az párbeszédben már ironikus is lehet.
Egészen különleges hatást tesz a Franci olvasása, amely valamilyen félhangos olvasást jelent, mivel eleve halljuk a hangot. Szilágyi verseit nem lehet szó nélkül hagyni. A verssorok nélkülözik a vesszőket, a tagmondatok határai megszűnnek. Ami marad, az a versmondatok schengeni uniója, amelyben a mondatvégi írásjelek, a kérdő- és felkiáltójelek: ezek jelzik az adott mondatszekvencia hangulati végpontját.
Szilágyit a transzcendencia érdekli, több szempontból is: „úgy lép túl e mai kocsmán // de ahogy lép túl-on túllép”. Egyfelől a költői nyelvet is átviszi abba a túli régióba, másrészt a történetet is. Az ilyen és ehhez hasonló sorokat: „gázba küldik most az Istent / s elnémul a Hang”, az a kettősség teszi különlegessé, hogy éppen nem némul el a hang, hanem megy tovább rímen, ritmuson és ismétlésen. Csak szavakat találunk mindenhol, amelyek arról beszélnek, hogy nincsenek szavaink. A Franci koncepciójában a Halálbarokk visszhangja is, és több is annál. Úgy viszonyul értekező prózájához, ahogy a versesköteteihez mellékelt CD-k szokták teljesebbé tenni és megszólaltatni a szövegeket. (Sajnos a Francihoz nem készítettek lemezt.) A Halálbarokk néhány elméleti kérdése: a hang megtestesülésének a problémái, az Auschwitz utáni teológia és poétika megszólalási lehetőségei a Franci lapjain más hangon szólalnak meg.
A Halálbarokk és a Franci Szilágyi Ákos jelentékeny gondolkodói és nyelvi teljesítménye. Szövegei remek retorikájuknak és gondolati dinamikájuknak köszönhetően, a szerző találó szóképével: elkezdenek két lábon járni. Csak érjük utol őket.
Szilágyi Ákos: Halálbarokk. A semmi polgárosítása. Budapest, Palatinus, 2007, 586 oldal, 3400 forint
Szilágyi Ákos: Franci. Poéma hőssel. Budapest, Palatinus, 2007, 52 oldal, 1600 forint
- Kultúra [6]