Mondd, szoktál sírni, szent tudás lotyója,
titkos tanárnő, példás belvilág?
Kemény szabályzatok rámolvasója,
tudsz bőgni úgy, hogy majdnem belefulladsz –
vagy dolgod van és nem kálváriád?
Ismersz te ördögöt? Szólítasz angyalt?
Vagy magad vagy a patakzó idő,
ki suttogva jelented be a hajnalt,
akár magad hálsz, akár férfi gyógyul
a lomb alatt, mely hajadból kinő?
Ligetlakó, szolgálatod kevéske:
világítasz, mikor befeketül.
Kevés személyes ér, az is csak késve;
babrálsz a csendben, talán rádiód sincs.
Szoktál berúgni értelmetlenül?
Fölmászom hozzád égő áldozattal:
kövér a füstje, szőre bódító –
egyszer megint szobádban ér a nappal.
Elballagok, görögül botladozva,
kavics gurul, s azt dünnyögöm: zsidó.
Nem szoktad meg, hogy szobraid bitorlom,
csak megbocsátasz egy-egy éjszaka,
ha veled szemben ülve összehordom
megtisztítatlan kincsem. Beleturkálsz,
és kipattan a magány csillaga.
- Vers [5]