Számomra mindig kérdés volt, miért nem találkozott soha a hermeneutika és a dekonstrukció. Miért van az, hogy a modern kontinentális filozófia két fontos gondolata majdhogynem idegenként ment el, megy el egymás mellett, holott mindkettejüknek a fő törekvése a megértés: hogy megértsük hagyományainkat, szövegörökségeinket, megértsük a Másikat, és – talán a legfontosabb – megértsük önmagunkat. Vajon a megnemértés e tagadhatatlan ténye mögött egyszerűen egymással összeegyeztethetetlen filozófiai beállítódások rejlenek, vagy – a magatartásnak egy valószínűleg mélyebben fekvő szintjén – valami más? Richard Bernstein nagyon élvezetes, részletekbe menő elemzésével, mely „a Gadamer és Derrida közötti néhány, kulcsszerepet játszó különbséget és az érintkezési pontokat tárta fel”, meggyőzően bizonyította, hogy a két gondolkodó nem áll olyan messze egymástól; Bernstein tényleg fel is mutatta, hogy termékeny feszültségben állnak egymással; quasi „kiegészítik” egymást. Jelen van persze számos fontos elméleti különbség kettejük nézetei között. Az alapvető teoretikus különbség, s Bernstein ezt számomra világosan megmutatta, a megértést illető nézeteikben rejlik. „Gadamer ’beszélgetés’, ’dialógus’, ’megértés’, valamint ’horizont-összeolvadás’ fogalmait a korlátok meghaladásának, a megegyezésre jutásnak, a közösségiségnek és a megbékélésnek a metaforikája alakítja.” Derrida viszont „állandóan megszakítottságról, szakadékokról, a ’lehetséges lehetetlen’ és a ’lehetetlen lehetséges’ apóriáiról beszél”. Tehát a megértésre irányuló törekvés összekapcsolja kettejüket. Az, ami elválasztja őket, az a „genuin” megértés lehetőségének vagy ellenkezőleg, lehetetlenségének tételezése. Bernstein, amikor azt elemzi, hogy miként interpretálja a két gondolkodó Platón Phaidroszában a beszéd és az írás viszonyát, megmutatja a gadameri és a derridai interpretáció feltűnő különbségét. Ugyanakkor azt is bebizonyítja, hogy Derrida, kimutatván, hogy itt Platón nyelvének és logikájának szelleme nem tükrözi Platón szándékait, teljesen „gadameri szellemben jár el”.
A hermeneutikára és a dekonstrukcióra, amennyiben filozófiai elméleteknek fogjuk fel őket – amit, hogy megvalljam, csak nagyon rossz lelkiismerettel tudok megtenni –, a közös vonások mellett számos feszültség jellemző. De ha nem elméletként, hanem gyakorlatként tekintek rájuk, s elméleteiket végső soron csak a gyakorlat, a megértési folyamat magyarázatára való törekvésként fogom fel, akkor nem vagyok már biztos benne, hogy a két eljárásmód eredményeinek különbségét szükségképpen teoretikus beállítódásuk határozná meg, akárcsak közvetve is. Abszurd lenne ugyanis azt gondolni, hogy a hagyományok, egy szöveg, a Másik vagy éppen önmagam megértésének folyamatát egyszerűen dedukálhatom a megértésre vonatkozó elméleti magyarázatból mint olyanból. Akár úgy gondolom, hogy lehetséges a „genuin” megértés, akár az a véleményem, hogy ilyenfajta megértés végső soron soha nem lehetséges, egy konkrét valami megértésének a folyamata maga és annak végeredménye akár teljesen hasonló is lehet a két esetben. Ha meg különböznek, akkor ezt a tényt nem magyarázhatom egyszerűen a megértők vallotta elméletek különbségével. Valami más rejlik a különbség mögött. Engem legfőképpen ez a „valami más” érdekel.
A filozófia korunkban, úgy gondolom, nem elmélet, hanem gyakorlat. És még ha a nyugati világban nincsen is gondolkodó ember, aki képes lenne teljesen elkerülni a teoretikus beállítódást, s ez végezetül is metafizikát, azaz logocentrizmust jelent, a filozofálás folyamata, a filozófiai gyakorlat nem kell, hogy metafizikai megalapozottságú legyen. Egy többé-kevésbé zárt elméleti rendszerben a gondolkodás végeredménye benne rejlik a premisszákban, még ha keményen meg is kell dolgoznunk azért, hogy explicitté tegyük őket. A filozofálás folyamatában ezzel szemben minden nyitott: olyan döntéseket kell hoznom, melyeknek nincsen racionális, személytelen, általánosan érvényes oka, vállalnom kell a személyes, univerzálisan megalapozhatatlan döntés felelősségét. Emlékeznek a Richard Bernstein által idézett derridai szövegre a megbocsátásról: „Ha tudom, mit kell tennem, ha eleve tudom, mi a teendő, akkor nincsen felelősség. Ahhoz, hogy szembenézzünk a döntés felelősségével, vagy hogy felelős döntést hozzunk, kínokat kell átélnünk, és apóriákkal kell konfrontálódnunk…” Valamennyiünknek a magunk személyes egzisztenciájában gyökerező módon kell átélnünk a kínokat és apóriákat. A megértés folyamatának formája és eredménye kedélyünkben rejlik (a kanti Gemüt kifejezésre angol szót egyáltalán nem találtam, a magyar kedély is hangulatibb jellegű a német Gemüt szónál); durván szólva talán éppen ez a Gemüt az a bizonyos „valami más”. Akár a gadameri hermeneutika álláspontjára helyezkedik valaki a soha létre nem jött vitában, akár a derridai dekonstrukcióéra, az a kísérletünk, hogy megértsünk valamit, minden esetben olyan formában megy végbe, mely a teljes személyiségnek elméletileg leírhatatlan beállítódásától függ. Egy szöveget, a szó lehető legtágabb értelmében, én nem érthetek meg Derrida módján, de Gadamer módján sem: csakis a saját magam módján, akkor is, ha sokat tanultam is Gadamertől, Derridától vagy éppen mindkettejüktől.
Objektivizmus vagy szubjektivizmus nem játszik itt szerepet. Megpróbálok megérteni valamit a magam saját módján. Felelősséggel akkor teszem ezt, ha nem azért teszem, hogy eljussak „az igazsághoz”, az objektív igazsághoz, melyről aztán meggyőzhetem a Másikat is, melyet tehát rákényszeríthetek a Másikra, hanem azért, hogy meghozzam saját döntésemet, nem hárítva át a felelősséget az objektív körülményekre, melyeket állítólag minden eszes személy megérthet. S csakis ebben az esetben vagyok felelősségteljes. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük azt, hogy a filozófia, de bármely más meggyőződés, hit is ideológiává legyen, azaz olyan eszközzé, mely elnyom minden más nézetet – és ezzel aztán más személyeket és embercsoportokat. Derrida törekvése a megértésre az esetek többségében teljesíti ezt a követelményt; soha nem az igazságot kergette. Gadamer esetében óvatosabb lennék. Nézetem szerint, de nézetemet Bernsteiné megerősítette, Gadamer nem volt képes megbékélni a létezés bizonytalanságával. Itt aztán ismét csak a Gemütnek van prioritása az elmélettel és hittel szemben. A jelenvalólét – megértés. De a megértés alapja, hogy Heideggerrel szóljak, a Sich-Befinden. (A Lét és időben a Sich-Befindent, jobb híján, diszpozíciónak fordítottuk. A szóösszetétel németül azt jelenti, hogy valahol és valamilyennek találom magamat, valahol valahogy érzem magamat.)
A probléma abban rejlik, hogy az emberek többsége mindenfajta felelősségtől menekül. Hogy Arendttal szóljak: az emberek többnyire, még ha okosak is, gondolattalanok. Ennélfogva az a törekvésünk, hogy dekonstruktív módon értsük meg a Másikat és viszonyunkat hozzá, nem találkozik a Másik megértésével. A Másik azt gondolja, hogy létezik az igazság, nevezetesen az, amit ő annak tart. Szakadék nyílik meg kettőnk, kettejük között. Ebben az esetben el kell fogadjam, hogy a jóakarat nem segíthet, hogy nincs lehetőség az összeütközés, az erőszak elkerülésére.
Itt a Balkán kapujában, ahol az utóbbi évtizedekben nézői voltunk különböző etnikai csoportok közötti összeütközéseknek, melyeket – ahogy különben korunkban az esetek túlnyomó többségében – a hívők szemében az igazságot megtestesítő vallás, a kultúrává vált vallásos hit formált, láthattuk a nem-dekonstruktív megértés számos drámáját, mely „megértés” még félreértés sem volt: egyszerűen totális meg-nem-értés. Elemezhetném ebből a szempontból, egyiket a másik után, a korábbi Jugoszlávián belüli konfliktusokat. Ami fontosabbnak tűnik a szememben a szemben álló csoportosulások kölcsönös megértésének lehetetlenségénél, az az ún. nemzetközi közösség képtelensége az összeütközések bármiféle dekonstruktív elemzésére. A nyugati világ nem akarja látni, hogy a konfliktusban álló csoportok egyike sincsen az igazság birtokában, mert itt egyáltalán nem beszélhetünk igazságról. Csak egyetlen példát emelek ki, a legutóbbit, a koszovói szerbek és albánok konfliktusát. Mindkettejüknek igaza van, s egyiküknek sincsen igaza. Koszovó Szerbia legősibb része. Magam is voltam ott valamikor, láttam, hogy a legrégibb és legszebb ortodox szerb kolostorok Koszovóban találhatók. Szerbia egysége, mely már nem is lenne Szerbia legősibb és legszentebb része nélkül, nem kérdőjelezhető meg. Az albánok betolakodók, boldogok lehetnének, ha megtűrnék őket Szerbia e szent részében. De most már nem tűrik meg őket, s ez természetes. Hogyan is lehetne megtűrni valakiket, akik amint láthattuk, igényt tartanak erre a szent szerb területre, mondván, hogy az az övék? Elkerülhetetlen lett volna kiűzni őket Szerbiából abba az országba, amely tényleg a sajátjuk, nevezetesen Albániába. A NATO megakadályozott ebben bennünket, mondják a szerbek. Most pedig a nemzetközi közösség Koszovót függetlennek akarja kikiáltatni. Abszurd, úgy ahogy van.
Azt kérdezném, hogy van-e egyetlen hivatalos személy is az Európai Unión belül vagy az Egyesült Államokban, aki azt mondaná, hogy a szerbeknek igazuk van. Holott igazuk van. Az oroszok szemében például. Még ha nem is fogalmazzák meg ezt ebben a formában, az oroszok azt gondolják: egy szent ortodox terület nem szakítható le az ortodox Szerbiáról, s legfőképpen nem tehetik ezt muzulmánok, akik Oroszország egységét is fenyegetik. Ugyanakkor azonban a koszovói albánoknak is igazuk van. Koszovó lakosainak abszolút többsége albán, az önrendelkezés elvének megfelelően pedig még egy nemzeti kisebbségnek is joga van a függetlenségre, nem beszélve egy olyan kisebbségről, amely igazából többség, Koszovón belül ugyanis az, hiszen Koszovó az albánok szemében még a legrosszabb esetben is Szerbia autonóm része.
A nemzetközi közösség akkor járhatna el felelősséggel, ha észrevenné, hogy az általa elfogadott két elv, ugyanis a történeti és az etnikai elv egyike sem vezethet el olyan megoldáshoz, amely hosszú távon elfogadható lenne a két szemben álló fél számára. Volt-e valaki is a politikusok között, akinek eszébe jutott volna, hogy a legjobb és legfelelősebb megoldás talán Koszovó felosztása lenne? Az északi rész (a szerb szent emlékek többsége ott van, a koszovói szerbek többsége is ott lakik) Szerbia része lehetne, a déli rész pedig egy független, albán Koszovó. Nem lehetetlen, hogy voltak olyanok, akik így gondolták. De még ha netán ki is mondották ezt, véleményük visszhang nélkül maradt. A megosztás ugyanis csak akkor megoldás, ha látjuk, hogy mindkét félnek egyszerre igaza is van, meg nincs is igaza. Nincsen igazságos megoldás.
Álmom egy olyan koszovói megoldásról, amely természetesen nem valósítható meg anélkül, hogy ne követnénk el erőszakot mindkét féllel szemben – hangsúlyozom: mindkettővel, s nem csak egyikükkel –, egyfajta dekonstruktív elemzés eredménye. Egy dekonstruktív analízisé, nem pedig egy derridai analízisé, hiszen csakis Jacques Derrida maga volt képes a maga módján dekonstruálni. Ami pedig az etnikai-nemzeti problémákat illeti, az effajta elemzést Bibó Istvántól tanultam, aki egy briliáns gondolatmenetben mutatta meg, hogy Versailles katasztrófája nem pusztán egoizmusok eredménye volt, hanem a merev vagy-vagy típusú gondolkodásé is. Lehetséges lett volna – állította – olyan határokat létrehozni, melyekkel a népek hosszabb távon megbékélhettek volna.
Rövid és improvizált elemzésem a koszovói helyzetet illetően ugyanakkor jó barátomnak, Alekszandar Kronnak is köszönhető, egy szerbnek, aki – kivételesen – nem volt nacionalista. De már ő sincsen közöttünk. Így ez a néhány gondolat nem más, mint hommage à Derrida, Bibó et Kron.
Richard Bernstein Derrida Memorial Lectures keretében tartott előadása Pécsett hangzott el 2007 szeptemberében, A Balkán kapujában című rendezvény részeként. Ez az írás az előadásra adott szóbeli válaszom írott változata.
- Kultúra [6]