Egy budapesti munkáskerület egyik általános iskolájának körzetében 1972–73-ban teljes körű kérdőíves vizsgálatot végeztünk. Kérdőívünkkel lehetőleg pontosan igyekeztünk összeírni a családok jövedelmét is. Majd „sorba raktuk” az összegyűjtött kérdőíveket a családokban egy főre jutó jövedelem szerint, és a legrosszabb viszonyok között élő 10%-hoz ismét elmentünk. Ebben a körben az egy főre jutó jövedelem nem éri el az 1000 Ft-ot. Hogyan élnek a gyerekek ezekben a családokban? Földhözragadtan vizsgálódtunk: pontos leltárakat készítettünk kereken 20 lakásban. Ezeknek a leltáraknak az adatait közlöm itt. A leltárak megrajzolják az itt és hasonló körülmények között élő gyerekek életformájának kereteit, kérlelhetetlen határait. Ilyen „határok”, sajnos, vannak; bár ezek a családok is élvezik a létbiztonságnak bizonyos fokát. Az anyagi korlátok azonban elzárnak előlük sok fontos dolgot, amely a társadalom többsége számára elérhető, és a szűkös anyagi viszonyok olyan terheket raknak rájuk, amelyektől a társadalom többsége mentes.
Az alacsony jövedelmű családok csoportjába a vizsgált körzetben kizárólag munkások tartoznak, és majdnem kivétel nélkül ebbe a jövedelmi kategóriába kerültek a három- vagy többgyermekes családok.
A „tipikus” család tehát, amelyről a következőkben szó lesz, sokgyerekes, szakképzetlen munkáscsalád. A szülők maguk is szegény családokból származnak, lakás, vagyoni háttér és szakképzettség nélkül indultak el az életben, arra utalva, hogy napról napra teremtsék meg megélhetésüket. Éppen ez a vonás érdemel figyelmet: a nehéz életet sokszor öröklik gyerekeik ugyanúgy, ahogy maguk is kényszerűen örökölték. Saját erejükből ezek a családok ritkán tudják gyerekeiket biztonságosabb, tágasabb életformához juttatni, ehhez a társadalom intézményeinek – a többi között az iskolának – a segítsége kell.
A lakás
Ha egyszoba-konyhás lakásban öten, hatan vagy még többen laknak együtt, akkor ebből a lakásból kiszorul a „normális emberi tevékenység”-nek a jó része.
Amit feltétlenül meg kell csinálni – evés, alvás, mosás, tisztálkodás, főzés – az körülményes, és aránytalanul nagyobb energiát emészt fel, mint ha ugyanezt tágasabb helyen végzik.
A háromnál több gyerekes családok döntő többsége a vizsgált körzetben szoba-konyhában lakik. Az alacsony jövedelmű munkáscsaládokban az átlagos laksűrűség 1 szobára 3,7. Száz személyre jut egyetlen fürdőszoba.
Ezen a környéken szoba-konyhában laknak a közepes jövedelműek is, de mivel családjaik kevésbé népesek, átlagosan csak 2,6 személy lakik egy szobában, és 13 személyre jut egy fürdőszoba.
Ha egy családban öten, hatan vagy többen élnek, akkor a szobában el sem fér annyi ágy, ahányan vannak, el sem fér annyi szekrény, amennyiben a holmit tartani lehet. Azt tapasztaltuk, hogy a lakások egyharmadában a szobában nincs is asztal, és az egész lakásban nincs annyi szék, hogy mindenki egyszerre leülhessen. Feleannyi ágy van, mint ahány személy. A lakások negyedrészében a szobát nem lehet fűteni, nincs benne kályha. A fűtött szobák is rosszul fűtöttek, mert vaskályha áll bennük, és tél végére általában elfogy a tüzelő is. Nem egy esetben előfordul, hogy széntüzelésű takaréktűzhelyen vagy vaskályhán főznek és fűtenek egyúttal.
A fűtetlen vagy rosszul, kényelmetlenül fűthető szobákban csak aludni lehet, az élet a konyhába szorul. Itt is szűk a hely. Öt-hat, sőt nyolc családtag ellátására sütő nélküli kis rezsó szolgál, ami eleve nem teszi lehetővé, hogy változatosan lehessen enni. Hűtőszekrény egyetlen vizsgált alacsony jövedelmű családban sincs, és egyéb háztartási gép is kevés van. A családok felében egyáltalán semmiféle gép nincs. A háztartási gépeken kívül – amelyeknek igazából itt, a szűk helyen, nagy családok ellátásában lenne funkciójuk – alapvetőbb eszközök is hiányoznak a háztartásokból: ötfős vagy annál is népesebb családoknál ötnél kevesebb bögrét, villát, kést találtunk, s nem jut mindenkinek egy-egy lapos- és egy mélytányér.
Az alacsony jövedelmű munkáscsaládok lakásaiban a berendezési tárgyak általában „alkalmi” darabok: azaz használtan kerültek oda. Az összeírt családok darabjainak összesen kétharmad része ilyen. A környéken lakó szomszédok, rokonok kiselejtezett bútorai kerülnek hozzájuk olcsón vagy ajándékba.
Az ilyen módon olcsón szerzett bútornak nemcsak az az ára, hogy a lakás képe mindig szedett-vedett, hogy kényelmetlen, hogy az össze nem illő darabok még zsúfoltabbá teszik a szobát, hanem az is, hogy mindig hiányzik valami, mert ami van, az használhatatlanná vált.
Szinte minden lakásban, ahol megfordultunk, éppen leszakadt egy ágy, csukhatatlan a szekrény, amelyet két-három évig használtak, keresni és fizetni kell egy újabbat.
A bútortervezésnek és -iparnak azok az ötletei, megoldásai, amelyek a „kis lakások” célszerűbb berendezését szolgálják, az alacsony jövedelműek népes lakásaiba sohasem jutnak el. A közepes jövedelmű munkáscsaládok számára már elérhetőek: itt összeállított „leltárjaikban” mindössze egy örökölt szekrény szerepel, a többi bútordarab újonnan, üzletből került a lakásba.
A laksűrűség és a berendezés különbsége az alacsony jövedelmű és a közepes jövedelmű munkáscsaládok szoba-konyhái között valóságos szakadékot teremt. A közepes jövedelműek lakásai általában rendezettebbek, tiszták, ápoltak, az alacsony jövedelmű munkáscsaládok lakásai kényelmetlen szállások. Az ilyen lakásokban élő gyermekek majdnem hajléktalanok, és a hajdani hajléktalanok életmódját élik.
A szűk lakás, amely lehetetlenné teszi a magányt és a társas érintkezést egyaránt, a magányra és társaságra vágyó gyerekeket is az utcára kényszeríti. Mire 16-17 évesek lesznek s valami pénzük is van már, rég elfelejtették, hogy az utcákon, olcsó presszókon, tereken kívül más is van a világon. A piszkos, sivár udvarokon élik életüket a kicsik, az utcákon a valamivel nagyobbak, a tereken a kamaszok. Minden gyerek és gyermekcsoport teremt magának valamilyen világot. Ezeknek a lakásból kiszorult gyerekeknek a „világa” is kiszorul a viszonylag védett, biztonságos falak közül, élményeik egy őket alig védő terepen születnek, itt működik a fantáziájuk. (Biztosan ez az egyik oka, hogy kicsik és kamaszok szerencsésebb és védettebben felnőtt kortársaikhoz képest tele vannak félelemmel.)
Táplálkozás
A gyerekek sokszor éhesek. Legtöbbször éhesek a 10-14 évesek, akik nőnek, már nagyok, de még nincs saját pénzük.
Amikor étrendjüket összeírtuk, azt is megkérdeztük, hogy mire költenének tíz forintot, ha kapnának. A tízévesnél kisebbek egyharmada, a tíz éven felüliek kétharmada azonnal jóllakna belőle: parizerrel, kolbásszal, szalámival, kakaóval. A közepes jövedelmű családok gyerekeinek 4/5 része takarékbélyegre és édességre költené.
A „szokásokhoz” alkalmazkodva tekintsük megfelelő táplálkozásnak azt, ha egy teljes napi étrendben négy étkezés szerepel, a következő összeállításban: reggelire és napközbeni étkezésre tej, vajas kenyér. Ebédre leves, valamilyen húsos (nem hússzelet!) főzelék vagy ilyen főzelék leves nélkül, és utána tészta, gyümölcs, szörp vagy édesség. Tehát kétfajta étel. Vacsorára tej, vajas kenyér, felvágott, illetve tojás, sajt vagy déli maradék és még valami (például gyümölcs). Ez az „összeállítás” kb. megfelel a közepes jövedelmű családokban összeírt étrendek „átlagának”. Ennél a normánál rosszabbul étkezett az alacsony jövedelmű családok gyerekeinek 74%-a.
Összesen 46 alacsony jövedelmű gyerek étrendjét írtuk össze és dolgoztuk fel. E 46 gyerekből 16 egyáltalában nem evett napközben a reggeli, déli és esti étkezésen kívül. További háromnál egy-egy főétkezés maradt el.
Hét gyerek reggelije üres kenyér, zsíros kenyér és tea volt, és napközben legfeljebb üres kenyeret evett.
Tizenhat gyerek ebédje üres leves volt vagy üres főzelék, és semmi más, illetve hideget – zsíros kenyeret – ebédelt.
Tizenöt gyereknek a vacsorája üres leves, üres főzelék, zsíros kenyér vagy semmi.
Mindössze tizenöt gyerek evett valamelyik étkezéskor olyan ételt, amit szívesen, jóízűen lehet enni. Az alacsony jövedelmű családok gyerekeinek kétharmada egész nap egyszer sem lakott jól, csak evett valamit.
A közepes jövedelmű családok gyerekeinek étrendje (12 darabot írtunk össze) azt mutatja, hogy egy gyerek csak akkor eszik eleget, akkor lakik jól, ha a zsíros kenyéren, bablevesen, székelykáposztán kívül édességet, tésztát, gyümölcsöt, befőttet is ehet, ha nem teljesen egyforma nap nap után a reggelije és a vacsorája, vagy az ebédje és a vacsorája, és ha legalább négyszer eszik egy nap. Ezek a gyerekek sem élnek luxuskörülmények között. Hétköznap ők is inkább csak mutatóba kapnak húst, a vasárnapon kívül legfeljebb egyszer-kétszer laknak jól színhússal. De a 12 gyerek között egy sem volt, aki délig teán és zsíros kenyéren lett volna meg, aki üres levest ebédelt, és kettő volt, aki egyszer sem evett bőségesen, többféle ételt a nap folyamán.
Az alacsony jövedelmű gyerekek átlagosan háromnegyedét eszik annak, amit a közepes jövedelmű gyerekek, és az esetek igen nagy számában feleannyit sem. Táplálkozásukat tekintve tehát az alacsony jövedelmű munkáscsaládok gyerekeit legalábbis nélkülözőknek kell neveznünk.
A napközi
Az óvodának, iskolai napközinek és az iskolai étkezésnek enyhítenie kellene a gyakorlatilag hajléktalan és nélkülöző gyerekek helyzetét. Valóban enyhíti is. Az alacsony jövedelmű családokból a napköziben étkező gyerekek napi kosztja bőségesebb volt, közel másfélszerese az otthon ellátott gyerekekének. De a leginkább rászorultak közül igen kevés a napközis, 46 gyerekből összesen 11. A gyerekek fele napközis a jobb helyzetben élők közül.
A napközis koszt csak „papíron” olyan bőséges. Az étlapon többféle étel szerepel, de a gyakorlatban éppen abból, amit a gyerekek szeretnek, csak „fejadag” van. Végeredményben tehát alig esznek jobbat, mint otthon. A napközis étkezés ritkán olyan vonzó, hogy az állandó pénzszűkével küszködő családok befizessék.
Az egyébként jobb körülmények között élő gyerekeket (és szülőket) a napközis megoldásra éppen az „kényszeríti”, aminek jobb körülményeiket köszönhetik: a szülők egész napi távolléte. A számukra „gyenge” napközis kosztot bőségesebb, jobb uzsonnákkal és vacsorákkal ellensúlyozzák.
Az alacsony jövedelműeknél több a gyerek, és általában többen laknak együtt, ezért többnyire háztartást vezetnek, és valaki mindennap főz. A férfiak nemigen dolgoznak olyan munkahelyeken, ahol üzemi koszt van, valami meleget kell enniük, és ha már úgyis főtt étel van a házban, akkor olcsóbb, ha mindenki abból eszik. Az iskolások tehát nem fizetnek be az iskolába, a nagyobbak a gyárba vagy iparitanuló-intézetbe, és a kicsik nem járnak óvodába.
Tudjuk – és vizsgálatunk során is tapasztalhattuk –, hogy sok napközi nem nagyon alkalmas arra, hogy egyéb tekintetben is pótolja azt, ami ezeknek a gyerekeknek hiányzik. A maga fegyelmével, a sok gyerekkel, a sokféle kényszerrel és a nem túl jól felszerelt termekkel elviselhető azoknak, akiket otthon viszonylag nyugodt, barátságos lakás, játék, könyv vár, de elviselhetetlen azoknak, akik otthon nem lehetnek egyedül, és idősebb, kisebb testvérek, nagyszülők, szülők elfoglaltságaihoz és természetéhez kell alkalmazkodjanak minden pillanatban. Ahhoz, hogy a nélkülöző, utcán felnőtt gyerekeket nyugodt tevékenységformákhoz „szelídítse” az iskola és a napközi, sokkal többet kell nyújtania, mint amit a jobb körülmények között élő gyerek „elvisel”, mert tudja, hogy otthon kellemesebb dolgok várják. A végeredmény általában az, hogy az iskola sem nagyon bánja, ha azok a gyerekek, akikkel sok baj van, nem járnak napközibe. A gyerek igyekszik kiszabadulni onnan. A szülők pedig szintén nem bánják; annyi panasz, sérelem, összeütközés van amúgy is az iskola és gyerekeik között, hogy csak jól járnak, ha az összeütközési felület kisebb.
Ruházkodás
Az alacsony jövedelmű munkáscsaládokban főleg használt ruhában járnak a gyerekek. Szinte kizárólag használt ruha jut a sokgyerekes családokhoz. A nagyon gyorsan nyűvődő holmit: fehérneműt, zoknit, harisnyanadrágot az Alkalmi Áruházból szerzik be. A gyerekeknek átlagosan 2-3 pár zoknijuk van és egy pár harisnyanadrágjuk.
A „leltározott” gyerekeknél egyetlenegy újonnan kapott hálóruhát sem találtunk, viszont soknak egyáltalán nincs hálóruhája, nappali alsóneműjében alszik. Teljesen általános, hogy egy gyereknek egyszerre csak egy pár jó cipője legyen.
A gyerekek háromnegyed része szomszédoktól, rokonoktól kapott, testvérektől levetett vagy „kéz alatt” vásárolt ócska kabátban jár. Mindössze egynegyedük kapott egy, két vagy három évvel ezelőtt új kabátot. A háromnegyed rész előtt – és ez elsősorban a többgyerekes családokban élőket jelenti – úgyszólván ismeretlen, hogy költségesebb ruhadarabot, megfelelő méretben, ízlésük szerint, üzletben vásároljanak, újonnan. Ez a szegénység különösen a 12 éves kor körül válik nyomasztóvá. Ebben az életkorban válik fontossá a gyerekeknek a jólöltözöttség, de minél nagyobbak, annál többe kerül az öltöztetésük, annál nagyobb az árkülönbség a szép és a silány ruhanemű között.
A 12 évesek és idősebbek kétharmada ruhát venne magának, ha 300 Ft-ja lenne. A hasonló korú, valamivel jobb módú gyerekek közül összesen ketten, a többiek takarékba tennék, nyaralásra, ajándékozásra raknák félre. Felértékeltük – az azonos ruhadarabokat azonos áron, de a hordás ideje szerint értékcsökkenéssel számolva – az összeírt leltárakat.
Ebből az összehasonlításból tehát kiküszöböltük a „luxust”, azt, hogy drága vagy olcsó cipőről, kabátról van-e szó.
Az alábbi eredményeket kaptuk:
A gyerekek ruhatárának átlagos értéke
|
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
6 éven aluliak |
6–10 évesek |
11–14 évesek |
|
Alacsony jövedelmű családok (820 Ft/fő átlagos jövedelem) |
518 |
1122 |
1121 |
|
Összehasonlító csoportok (1100 Ft/fő és 1400 Ft/fő átlaga) |
1395 |
1760 |
3420 |
Egy főre jutó jövedelem 6 éven aluliak 6-10 évesek 11-14 évesek 14 éven felüliek 840 Ft 248 292 156 0 1100 Ft* – 1335 295 – 1400 Ft* 422 1158 1167 500 * A két kontrollcsoportban a 6-10 és 11-14 éves korosztály kivételével olyan kicsi az elemszám, hogy nem szabad összehasonlítani őket.
Az összehasonlításból világosan kiolvasható, hogy milyen mértékűvé válik az alacsony jövedelmű családokban élő gyerekeknek a lemaradása 11 éves koruk körül a közepes jövedelműekhez képest. A közepes jövedelműek tudják követni az életkorral növekvő igényeket, az alacsony jövedelműek egyáltalán nem. Nem csodálkozhatunk azon, és nem ítélhetjük el, hogy a gyerekek ambíciói „egy jó szerelésre” irányulnak. Vágyódásuk arra, hogy saját keresetük legyen, erősebb, mint a távlati célok érdekében hozott áldozatokat ösztönző ambíciók. Ha az iskola, a pedagógusok, a szülők még oly alaposan keltették volna is fel az igényeket kulturáltabb, jobb élet, tudás, szellemi és emberi értékek iránt, egy mindig kopott, soha nem jól öltözött, örökké szakadó, bő, szűk, hosszú ruhadarabokkal kínlódó, „rendetlensége” miatt annyiszor megalázott serdülő mégis elsősorban szabadulni akar eddigi helyzetétől. Az iskoláskor, a diákéletmód szétválaszthatatlanul az éhesen végigült órákhoz és a többiek „fölényéhez”, saját lemaradásának az élményeihez kapcsolódik. Ezen a talajon kétséges a pedagógiai eredmény. Mind a távolabbi jövő, mind a „mai nap” tekintetében.
A nélkülöző gyerekek szégyellik helyzetüket. Saját maguk és mások előtt is igyekeznek leplezni a valóságot. Ezt mutatja a velük készített interjúk szövege. A gyerekek bizonykodnak, hogy mindenük van, ami szükséges, ha kell valami, megkapják szüleiktől, és az öltözködés vagy a kaja különben sem számít. A többiek, a valamivel jobb módúak azonban többnyire könyörtelenül érzékelik és éreztetik a különbséget saját maguk és a náluk sokkal szegényebb gyerekek között. Erről tanúskodnak az interjúknak a rokonszenvi kapcsolatokat magyarázó részei. A rokonszenvet sajnálat kíséri, az elutasítást így indokolják: „semmit nem ad magára”, „hogy lehet tréningruhában járni?”, „kunyerál”. A nélkülöző gyerekek bőségesen adnak okot az elutasításra. Valóságos versenyképtelenségük igen gyakran vált ki vadságot, támadókedvet vagy elzárkózást. Ezeknek a magatartásmódoknak a tartalma kompenzálás, és még inkább elleplezés.
Játékok
Sok megfigyelés támasztja alá azt, amit a „leltárak” is igazolnak: ahol kevés a pénz, és alapvető dolgokban szükséget szenvednek, ott a gyerekek nem játszanak. Leltárukban ez úgy tükröződik, hogy nincs, illetőleg nagyon kevés a játékuk. A pontos összeírások cáfolják azt a közkeletű hiedelmet, amely szerint a „gyerekek akármivel el tudnak játszani”, hogy bármilyen értéktelen holmiból nekik kedves világot tudnak teremteni. Hiányoznak az általános gyerekkép kellékei is: a spárga-, a szög-, kavics-, gesztenye-, bogár- stb. gyűjtemény, az a sok „kincs”, aminek minden gyerekzsebet szigorúan meg kellene tölteni.
A játékszerek szerepe a játékban (legyen ez a játékszer drága vagy olcsó, akár teljesen jelzésszerű értéktelen holmi) magában foglalja a gyerek viszonyát az egész emberi kultúrához, értékeket, ismereteket és készségeket is beleértve. Részben magán a játékon kívül – emberi kapcsolatain át – alakítja, építi ezt a viszonyt. A tárgyatlanság, a tárgyak nélküli vagy tárgyakban nagyon szegényes gyermeki világ kultúra (civilizáció) nélküli gyermeki világot jelent. Néhány kísérlet meggyőzött arról, hogy a nélkülöző gyerekek alig tudnak mihez kezdeni a játékszerekkel. A játéktalanság oka összetett. Talán elsősorban a helyhiány és a zsúfoltság tradíciói okozzák. Másrészt az, hogy nem is jut pénz játékszerre. De biztosan összefügg a felnőttek által nyújtott kulturális mintákkal is.
A játékhiányt, éppúgy mint a ruházat, a koszt és az otthon szegénységét, a különböző jövedelmi csoportokhoz tartozó gyerekek összehasonlítása teszi értelmezhetővé. Hiszen legkevésbé játékokra tudunk megadni valamilyen – a követett gyakorlattól, a tapasztalattól független, kalóriatáblázatokkal kifejezhető – elvont szükségletet. Csak azt mérhetjük le, hogy az adott pályán kikhez képest hogyan maradnak le mások. A ruházathoz hasonlóan felértékeltük (azonos árakon, évenkénti értékcsökkenéssel, továbbá a játékszerek állapotától függő értékcsökkenéssel) a teljes összeírt készletet. Az átfogó összehasonlítás eredménye a következő:
Az egy gyerekre jutó játékszerek átlagos értéke
A táblázat adataiból kitűnik a tárgyszegénység-tárgyhiány tendenciája. Azoknak a gyerekeknek, akiknek kevés játékuk volt, és akik nem tudtak játszani kicsi korukban, még kevesebb tárgyi kötődésük lesz később, kamaszkorukban. („Inkább csak kiállunk a sarokra.” „Inkább kártyázni szoktam.”) Természetesen azokra a játék-, vagyis ebben a korban már inkább sportszerekre, amelyek egy nagyobb, 11-12, 13 éves gyerek számára vonzóak: igazi futball, kerékpár, fényképezőgép – nehezen gondolhatnak azok a gyerekek, akiknek a családjában a koszt és a ruha is csak éppen hogy kikerül. A tárgyhiánnyal azonban az alkotótípusú tevékenység, az önkifejezés képességének a hiánya is együtt jár. A kicsi korukban viszonylagos tárgyi gazdagságban felnőtt gyerekek sokkal inkább képesek megtalálni a „játék” önkifejezési formái után a felnőttebb típusú tevékenységmódokat, és új tárgyi világot gyűjtenek maguk köré.
Nyilván nem függetlenül a szülők anyagi erejétől, a tapasztalat azt mutatja, hogy az új bőrfutball, a bicikli és a könyv – együtt van meg, vagy együtt nincs meg. A kamaszvilágban csak akkor kap helyet a könyv, ha viszonylag gazdag, játékokban gazdag gyerekvilág előzte meg, és tárgyakban gazdag világ veszi körül kamaszkorban is.
A legalacsonyabb jövedelmű csoportban a könyvek és a könyvekkel rokon játékszerek (rajzkészlet, festék stb.) értéke a tízéves kor alattiak leltárában átlagosan 50 Ft. A 11-14 éves korosztályban ez 78 Ft-ra emelkedik. A „kontroll”-családokban a tízévesnél fiatalabb gyerekeknek átlagosan 300 Ft értékű könyvük van, 11-14 éves korukban ez 540 Ft-ra nő.
Érdemes szemügyre venni, hogyan alakul az alacsony jövedelmű családokban élő gyerekek hátrányának szerkezete a különböző korosztályokban.
A gyerekek tárgyait az adatfelvételnél darabonként írtuk össze. A feldolgozásnál a következő csoportokba soroltuk őket:
Egyszerű konstrukciós játékok. Ilyen például az építőkocka és más összerakható elemekből álló készlet. Az ilyen játékokból az egész terepen nagyon keveset találhatunk.
Mechanikai játékok. Ilyen minden összeszerelendő elemekből álló készlet. Az egész terepen egyetlenegy gyereknél találtunk, az 1400 Ft-os csoportban.
Műszaki játékok. Idetartoznak a drága motoros, elektromos játékok.
Figurális tárgyak. Babák, állatok.
Nem figurális tárgyak. Lendkerekes vagy egyszerű autók, vonatok, hajók, katonák.
Kelléktárgyak. Babakocsi, bababútor, varrókészlet.
Sportjátékok. Kerékpár, hinta, labda, horgászbot stb.
Társasjátékok. Sakk, kártya, dominó és társasjátéktáblák.
Szellemi játékok. Könyv, festék, nem iskolai színes ceruza, kifestő, diavetítő, kisrádió, magnó, lemezjátszó, fényképezőgép, saját gyűjtések (rovar, kristály, bélyeg stb.).
A birtokolt játékszerek különbségének sorrendje
Tízéves kor alatt:
1. Sportszertípusú játékok. (A kontrollcsoport átlagértéke hétszerese az alacsony jövedelmű csoporthoz tartozók átlagának.)
2. Könyv és más szellemi játékszerek. (A különbség hatszoros.)
3. Autók, vonatok stb. játéktárgyak. (A különbség öt és félszeres.)
4. Műszaki luxusjátékok (villanyvonat stb.). (A különbség háromszoros.)
A konstrukciós játékokban – például Märklin – a különbözőség abszolút, az alacsony jövedelmű családok gyerekei közül egynek sem volt.
Tízéves kor felett:
1. Könyv és más szellemi játékszerek. (A különbség hétszeres.)
2. Sportszer típusú játékok. (A különbség hat és félszeres.)
3. Társasjátékok. (A különbség négyszeres.)
A baba, állatfigura, játékautó az alacsony jövedelműek gyerekeinek leltárából teljesen eltűnik erre a korra a gyermeki játéktevékenységgel együtt.
Ha ezeket az „óriási” különbségeket konkrét tárgyakban fejezzük ki, rögtön kitűnik, hogy az alacsony jövedelmű családok gyerekeihez képest gazdag gyerekek is tulajdonképpen milyen szegények. Az 540 Ft értékű könyvtár 15 db egyévesnél nem régibb könyvet jelent. A kontrollcsoport gyerekei közül ötre jut egy egyéves kerékpár, és négyre egy egyéves futball-labda – ez az ő hat és félszeres „fölényük”.
Ha az alacsony jövedelmű gyerekek leltárát tárgyakban fejezzük ki, az úgy fest, hogy 46 gyereknek összesen kettő biciklije van, amelyikből az egyiket úgy örökölte tulajdonosa, a másik négyéves. Összesen 11 labdájuk van, összesen 20 db könyvük, 0 db teniszütőjük, 2 tollaslabdakészletük és két pingpongütőjük, 12 kislányra jut egy bababútor, és három kisfiúra egy egyéves irányítós autó. Ezzel szemben majdnem minden tízévesnél kisebb gyerek szeretne járóbabát, kerékpárt, futballt, robotautót – játékot.
Egészségi állapot
Mintánk szerint az alacsony jövedelmű munkáscsaládokban minden harmadik gyerek 3 kg-nál kisebb súllyal jött a világra, ezen belül minden hatodik gyerek 2,5 kg alatti súllyal született. A közepes jövedelműeknél a 3 kg-nál kisebb súllyal született gyerekek aránya pontosan feleakkora.
Ezek az adatok egyáltalán nem reprezentálnak valóságos arányokat, ahhoz túl kevés esetünk van. Arra azonban elegendők, hogy meggyőzően fogalmazzuk meg a megfigyelések során már felállított hipotézist: az alacsony jövedelmű népességben a gyerek fejlődése szempontjából veszélyesnek számító kis születési súly nagyon gyakori, feltétlenül gyakoribb, mint a kedvezőbb helyzetűeknél. A magyarázatban ismét feltételezésekkel kell megelégedni, hiszen az okot biológusok, fiziológusok mondhatják meg. Nagyon valószínű azonban, hogy közrejátszik az anyák elégtelen táplálkozása.
Sok gyerek esik át súlyos betegségeken csecsemő- és kisgyermekkorában. Különösen az olyan betegségeket tekinthetjük súlyosnak, amelyek az egész kisgyermekkorban vissza-visszatérnek, mintha a gyereknek különös „hajlama” lenne rájuk. Ilyen mindenekelőtt az asztma, az asztmás hörghurut, a krónikus hörghurut, a tüdőgyulladások és hasonló légúti betegségek. A mintákat alkotó alacsony jövedelmű családok gyerekeinek egynegyed része átesett ezeken a betegségeken. Tudjuk, hogy ehhez valóban „hajlam” kell, de nem a szervezetben, hanem a szűk környezet (a család és a lakás) együttesében. A „hajlamot” fertőzésveszély, egyoldalú táplálkozás és a gyerek személyiségének veszély-szituációja alkotják.
A pszichoszomatikus rendszerbetegségeket tehát egyrészt a gyerekszervezetek testi-lelki veszélyjelzéseiként kell értenünk, másrészt közvetlenül visszavetik a gyerekek testi-lelki fejlődését. Fejlődésükben elmaradnak jobb körülmények között élő társaikhoz képest. Amíg az alacsony jövedelmű családokban a gyerekek egynegyede volt beteg, a közepes jövedelműek gyerekei közül összesen egy. [Ebben a csoportban 12 gyerek adatai vannak.]
A légzőszervi betegségek fordulnak elő leggyakrabban, utána következik az organikus idegbetegségek, nagyobbrészt agyhártyagyulladás, kisebbrészt baleset nyomai vagy nem ismerjük eredetüket. Enyhébb-súlyosabb panaszai vannak mintánkból minden hetedik gyereknek.
Mind idegbetegség esetében, mind az évekig húzódó vagy visszatérő légzőszervi betegségek után elég nagy a valószínűsége annak, hogy a gyerekek nem lesznek zavartalanul beiskolázhatók. Idővel „kinövik” a gyerekek a kiskori betegségek nyomait- bár nem kétséges, hogy a felnőttkori betegségek ezen a talajon fejlődnek ki –, de hatéves korukban fizikai és szellemi teljesítőképességük kisebb, mint egészségesen felnőtt társaiké. Következmény: igen sok ilyen esetben a kisegítő iskola.
A XIII. Kerületi Kisegítő Iskola egyik régi pedagógusa maga is elmagyarázta, hogy a saját családjában agyhártyagyulladáson átesett gyerek – aki bizonyos többlet-törődéssel közepes tanulóként el tudta végezni az általános iskolát, sőt a szakközépiskolát is minden nagyobb nehézség nélkül bírja – abban a környezetben, ahol tanítványai felnőttek, biztosan kisegítő iskolába került volna. „Ott” csak egyetemre nem jut majd el. „Itt” a nyolc általánost sem lett volna képes elvégezni. Ismert, egyéni „egyenlőtlenségről” lenne szó akkor, ha az alacsony jövedelmű munkáscsaládok gyerekeinek ezreinél nem lennének olyan általánosak az ilyen kompenzálható, de nem kompenzált károsodások.
A gyerekkori károsodások, nehéz, rossz körülmények között végzett munka és egészségtelen lakás, tehát az egész életmód következtében a felnőttek között is sokan betegek. A 20 vizsgált alacsony jövedelmű családban az asszonyok között 14, a férfiak között 9 olyan súlyos betegséget találtunk, amely részleges vagy teljes munkaképtelenné tette a keresőket. Hat esetről tudjuk, hogy tbc-s eredetű. „Klasszikus” férfibetegségnek számít a gyomorrák (három eset kis mintánkban, 40 év körüli férfiaknál), és annak számítanak a mozgásszervi bántalmak: ízületi gyulladások, bénulások és balesetek is. Az asszonyoknál leggyakrabban idegbetegségek, ettől nem egészen elválasztható keringési zavarok és nyilvánvalóan elhanyagolt gyulladásokból származó méh-petefészek betegségek fordulnak elő.
Ezek a betegségek igen korán – már 30-40 éves korban – utolérik az alacsony jövedelmű munkásokat és munkásasszonyokat. A beteg vagy beteges szülők hozzátartoznak az alacsony jövedelmű munkáscsaládok életmódjának nyomasztó légköréhez.
A fenti írás eredetileg a Budapesti Nevelő 1975/3.számában jelent meg.