Németh Gábor: Lányi András elsősorban közíróként ismert: ő a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevű szereplő fűz össze ciklussá.
Angyalosi Gergely: Nekem a következő benyomásaim voltak a kötetről. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisztikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján. Amint te is mondtad, Lányinak igen erős publicisztikusi vénája van. Bizonyos motívumokat föl is lehetett ismerni azok közül, amelyekkel már Lányi filmjeiben találkoztunk. Emlékképek merültek fel bennem Lányi-filmekből, minthogyha bizonyos részek, jelenetek, szituációk már megjelentek volna a filmekben. Most nem igazán lényeges, hogy mindezt csupán képzeltem-e, vagy pedig valóban így volt. Ezt az egész szövegsíkot úgy tudnám összefoglalni, hogy „jelenetek az értelmiség mindennapi életéből”, mondjuk egy középkorú magyar értelmiségi mindennapi életéből. Meg vallom őszintén, hogy ez a sík kevésbé volt érdekes a számomra. Ahol, hogy úgy mondjam, hozzá tudtam édesedni egy kicsit ezekhez a szövegekhez, amint azt egy régi professzorom szokta volt mondani, az az a szint, ahol Lányi bizonyos játékokat folytat az idővel. Ide sorolnám például a címadó novellát: A fellebbezés elutasítását, amelyet én úgy olvastam, mint a híres klasszikus Karinthy-szövegnek az ellenpéldáját, a Találkozás egy fiatalemberrel ellendarabját. Karinthy, mint tudjuk, azt írta meg, hogyan találkozik valaki saját fiatalkori énjével; Lányi azt írja meg modernebb írói eszközökkel, hogy miképpen éli meg valaki (mintegy tudathasadásosan) azt, hogy az öregedő énje mintegy kilakja őt a saját bőréből, a saját családjából, a saját életéből, s végül számára csak a távozás gesztusa marad. Ez különben állandó motívum is, legalábbis szerintem, ebben a kötetben, ez a tudathasadásos személymegkettőződés-probléma. Nem tudom, ti hogy látjátok ezt?
Radnóti Sándor: Bizonyos, hogy az első, amit Lányi Andrásról e kötet alapján is el lehet mondani, hogy okos ember, okos író. Az okosság különböző kultúrákban nem szokott vád lenni az írói tehetséggel vagy az írói képességgel szemben, a magyar kultúrának egy jelentős szeletében viszont igen. Érdemes meggondolni, hogy mit lehet erre mondani. Bizonyos, hogy van Lányi írásaiban valami művi, valami kívülről oktrojált, valami rugó, amire jár a dolog, amit elég mezítelenül látunk. A kérdés az, hogy az elmeműködés, amely e mögött van, át tud-e hevülni, vagy át tud-e változni erős szenvedéllyé. Az a kérdés, hogy maga az ész, ami itt működik, az megjelenik-e erkölcsi szenvedélyként előttünk, amikor olvassuk ezeket az írásokat. Ha ezt a kérdést most felteszem magamnak, akkor a válaszom az, hogy van olyan novella, amelyben megjelenik, és van olyan, amelyikben nem, vagy legalábbis számomra nem jelenik meg. Hogy először az utóbbira mondjak példát, a Mindent betöltő szerelem című szöveget olyannak tartom, amelyben bizonyosan nem jelenik meg az a szenvedély, ami esztétikaivá tudja tenni a szöveget. Itt lényegében egy játékról, egy ötletről van szó, hogy képzeljük a mindent betöltő szerelmet vagy házinövénynek, vagy háziállatnak (ez is egyébként bizonytalan, szándékosan bizonytalan, de zavaró), amelyet nevelni kell így vagy úgy, és dobjuk ezt a szöveget a papírra, és lássuk, hogy mi lesz belőle. Ezt a típust – mert ez típus ebben a tizenhárom írásban – tartom a kevésbé szerencsésnek, vagy szerintem egészen egy szerűen rossznak. Amit viszont jónak tartok, az olyan, mint Az alattuk lakó vagy Az olvasó. Az alattuk lakóban például, az a bizonytalanság, hogy a nő, aki a monológot mondja, és aki vádolja az alatta lakó nőt, akivel szemmel láthatóan tükörfordításban hasonló az életük, tulajdonképpen magát vádolja-e, magáról beszél-e, vagy arról az alattuk lakó nőről? Ennek az áttűnése és átjátszása, ami szintén kitalált és előre kitalált, és előre végiggondolt, szenvedéllyé tud átalakulni, és ezt értékesnek és finomnak tartom. És még valaminek: kísértetiesnek. Ugyanis amikor jók ezek a novellák, akkor van bennük valami kísérteties elem.
Bán Zoltán András: Én is azt gondolom, hogy nagyon sok az ötlet és a trükk ezekben a novellákban, Lányi mindenekelőtt ötletgyáros. A mindent betöltő szerelem című novella is egy ötletre épül, és hát kétségtelenül egy rossz ötletre. Míg az Egy házasság fekete doboza a jobb ötletek közé sorolható. De – hogy úgy mondjam – nagyon sok ezekben a novellákban az észjárás, valahogy nagyon nyersen látszik a munkálkodó, a szövegen dolgozó ész. A szerző észjárásából olykor semmi sincs elleplezve. Lányi bizonyára nagyon sok könyvet olvasott a mostanában agyonidézett irodalomelméleti iskolák szerzőitől, és persze nagyon tudja, hogy a narráció ma a prózában az egyik legfontosabb kérdés. És nagyon nyersen elénk is tárja ezt a problémát. Ez, azt hiszem, helyenként nagyon idegesítő. Amikor azokról a dolgokról van szó, hogy hogyan lehet valamit elmondani, vagy hogyan nem lehet elmondani, és így tovább. Ilyen esetekben a túlzott narrációs pallérozottság bántóan hat. Lányi megmutatja az olvasónak, hogy trükközik, de ezt túlságosan is trükkösen mutatja meg. A sok jó (és néha kevésbé jó) és trükkös ötlet ellenére egészében én súlytalannak éreztem a kötetet.
N. G.: Hát, azért valószínűleg fordítva van ez. Nyilván azért molyozgat el annyira az irodalomelmélet a narrációs problémákon, mert vannak, nem? És nem azért találja problematikusnak Lányi a narrációt, mert olvasta valahol, hogy annak kellene találnia. Gergely beszélt a filmről, a Valaki figyel című Lányi-filmre emlékeztet a kötet jó néhány írása, az életanyag, amiből a szerző dolgozik. A könyv elég nyersen felidézi a hetvenes-nyolcvanas éveket, és azt gondolom, hogy ennek önmagában nagyon lehet örülni. Mindig azon folyik a siránkozás, hogy nem jelennek meg ezek az évek a magyar irodalomban, hanem megpróbáljuk elkerülni a közelmúltról való, esztétikai ambíciójú beszédet. Lányi novelláiban sok beszéd folyik erről az időről. Ha már a túlzott narrációs pallérozottságot említetted, én inkább azt érzékeltem az első két szövegben, minthogyha Lányi az írást, az irodalmi tevékenységet kicsit nevetséges, kicsit szégyellnivaló, mentegetnivaló dolognak tartaná. Éppen az esze miatt. Tehát minthogyha az ész, ami benne működik, az a kíméletlen és világos ész, több szempontból is gyanúsnak tekintené, hogy gazdája a kilencvenes években egyáltalán leül novellát írni. Az a narrációs turbulencia, ami átcsap az első szöveg határán és gyakorlatilag a másodikat is működteti, minthogyha az előbb említett kínos érzésnek, szégyennek volna a megjelenése a könyvben. Nem egészen tudom, Sándor mit ért erkölcsi szenvedélyen ebben az esetben, a derűs kételynek a szenvedélye mindenesetre kirágja ezeket a szövegeket, és azt gondolom, hogy akkor tesz jót nekik, amikor zárójelek közé tudja szorítani magát. Például amikor egy novellában nem járja át az egész narrációt, csak egyszer kap hangot: „nem nagyon megy nekem ez a Szőcs Imrézés” – mondja a szerző egy zárójelen belül, és aztán hősét nem is nevezi többet Szőcs Imrének, hanem „a másik férfinak” vagy „a másiknak” nevezi. Amikor szordínóval működik az írás aktusára vonatkozó reflexió, akkor jobban elszabadulnak a szövegek. Nekem például Az alibi című írás volt kedves nagyon a könyvben, mert abban megjelenik valami gyengéd pátosz. Egy soha be nem teljesülő, és beteljesületlensége ellenére is nosztalgiával nézett szerelemnek a leírása. Ott el is halkul, szinte egyáltalán nincsen narráció, ott a történet kezd lebegni, és ez a furcsa megszólító szerkezet, amit Lányi nagyon sok írásban használ, ebben a szövegben különösen alkalmas forma.
B. Z. A.: Most azt mondod, hogy dolgozik Lányiban valamiféle szégyen, az írás szégyene. De azt hiszem, hogy van benne egy pici frusztráltság is. Az olvasó című novella úgy kezdődik, hogy „Engem nem felejtettek el, hiszen sohasem ismertek, így jellemezte magát Késmárki, egy irodalmi folyóirat munkatársa” stb., nem folytatom. Ez mintha ars poetica lenne. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy van valami sértettség az egész kötetben. Lehet, hogy ezt rosszul látom. Az általatok említett belterjességre is jellemző a sértett értelmiségi világérzékelés.
R. S.: Nem, sértettséget nem látok, amit te most le akarsz írni, azt én bizonyos merevséggel, bizonyos nyársatnyeltséggel érzékeltetném. Néha, a novellák rosszabb pillanataiban ez érezhető. Itt van A feleségünk története, ebben a narrációs játékban a legáttetszőbben. Hamar megérti az ember, hogy mire jár a rugó. Arra, hogy a kártyákat különbözőképpen ki lehet osztani. Lányi földob egy szituációt, összehoz három embert egy sajátos és a hetvenes évek szamizdatkultúrájára meg váláskultúrájára meg költözködéskultúrájára jellemző helyzetbe, és attól függően, hogy ki van épp akkor a lakásban, amikor a nő megérkezik, változhatnak játékosan a sorsok, amelyek homlokegyenest ellenkező irányokba vezetnek. Te hát kinek az elbeszéléstechnikájára emlékeztetne ez? Talán most hirtelen – Lányi András eredetileg filmrendező – Buńuel jutna eszembe, aki ugye követi a mellékszereplőket, és a mellékszereplőkből csinál hirtelen központi sorsokat, és akkor ott is támad egy mellékszereplő, és akkor megint egy másik.
N. G.: Az világos, hogy ez a könyv nagyon erősen foglalkozik a mai próza problémáival, a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdéskörével. Nekem szimpatikus, hogy nem próbál nagyvonalúan eltekinteni ezektől a problémáktól, nem próbál úgy tenni, mintha nem léteznének. Keresi a lehetséges beszédmódokat, de nem úgy, hogy visszahátrál a klasszikus narrátori pozícióba. Buńuelt említetted, nekem meg Mario Vargas Llosa jutott eszembe. A Júlia néni és a tollnok című könyvében nyitva hagyja a történeteket, és további alakulásukra vonatkozó kérdéseket tesz föl a szövegek végén.
R. S.: És természetesen ott a nagy példa, a Ha egy téli éjszakán az utazó, Italo Calvino regénye.
B. Z. A.: De mi ez a merevség, amiről az előbb beszéltél?
R. S.: A merevség az, amikor túlzottan látszik a szerkezet, ezek a – nem tudok ettől a szótól szabadulni – feldobott szituációk. Amikor az olvasó túl világosan látja az írói szándékot. Ilyenkor válik az ész – és ez a negatív esélye ennek a fajta novellisztikának – doktrinerré. A kedvező irányban viszont szenvedélyessé, kísértetiessé, borzongatóvá.
A. G.: Most az a kérdés, hogy miután egyszer fölismertük a mozgatórugóknak a megmutatását mint szerzői szándékot vagy intenciót, akkor jogunk van-e ezt a szerző szemére vetni? Valamennyire magam is úgy érzem, hogy igen. Szóval egyetértek veletek abban, hogy ez nem tartozik az erősségei közé; legalábbis számomra ez a novellák átélhetőségének mértékét, lehetőségét csökkenti. Szemmel láthatóan ez egy kicsit műfaji kérdés, vagyis a szcenáriószerűséghez vagy szinopszisszerűséghez tartozik. Ezeket az írásokat fel foghatjuk jó filmskicceknek is, és akkor már érthető, hogy miért maradnak nyitva a lehetőségek, hogy miért végződhet egy történet így is, meg úgy is. Persze van ennek egy filozófiai vetülete is: az idővel való játék, erre megint szeretnék visszatérni, mert ha egy élményréteget keresek ezekben a szövegekben, amely nagyon erősen jelen van, azt én az idő múlásával kapcsolatos döbbenettel tudnám jellemezni. Akkor tudunk tehát bekapcsolódni a játékba, amikor ez a döbbenet kisugárzik az emberi kapcsolatok jellegére is. Minden emberi viszony mulandó, már előre lehet látni, mi lesz a sorsa. Akárha az egész emberi élet ilyen nyíltan megmutatott mozgatórugók szerint mozogna a szerzői vízióban. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy ez az írói vízió a meghatározó majdnem mindegyik írásban. Még egy mondatot mondanék arról, ami itt fölmerült, vagyis az értelmiség és az írás viszonyáról. Általában az értelmiségi lét eléggé szégyenletesnek tűnik fel előttem ezekben a szövegekben, olyan pondrószerű, nyomorult, kicsinyes. Nincs összevetési lehetőség ezen a szövegvilágon belül más életsratégiákkal, gyakorlatilag csupa értelmiségi szerepel, de még célzásosan sem érzékelhetjük, hogy nem ez az élet maga. Az értelmiségi valahogyan mindent előre tud, s éppen ez mérgezi meg a jövőt és a múltat egyaránt. Hiszen ez valójában nem tudás, inkább tudálékosság. Mintha azt sugallná az író: hazudnék, hogyha nem ezt írnám, ha nem így írnék: úgyis tudom, hogy mi lesz ebből, mi lesz mindennek a vége. Ilyesfajta érzéseim voltak.
N. G.: Azért az iróniáját megbocsátóbbnak érzem. Nem tudom, hogy ez csak az én tapasztalatom-e. Elég sok szöveget olvastam kifejezetten mosolyogva. Nem nevetve, hanem derűs mosollyal. Például eléggé szerettem az író-olvasó találkozót, ha emlékeztek erre a részletre. Tehát van ez a szín is, amiről, azt hiszem, még nem beszéltünk, hogy azért ezt a könyvet átjárja egyfajta irónia is, jóféle, legalábbis nekem tetsző irónia.
R. S.: Hogyne, hát Lányi mint filmrendező erről volt ismert, hogy nagyon ironikus rendező volt. Ugye arról beszéltünk, hogy vegyes ez a kötet minőség tekintetében, de most, ahogy Gergely említette az írások filmszcenárió-jellegét – és ez nagyon meggyőző bizonyos novellákra –, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen műfaji tekintetben is vegyes kötet ez. Nincsen semmi információnk a könyv alapján, hogy mikoriak ezek a novellák, és el tudom képzelni, hogy van közöttük olyan, amely eredetileg filmnek készült. Például Az olvasó című novella. Vannak azonban olyanok, amelyeknél ez lehetetlen. A mindent betöltő szerelem evidens módon nem szcenárió jellegű, hiszen az szójátékra vagy valami hasonló dologra alapul. És amit én nagyon jónak tartok, Az alattuk lakó, az olyan pszichológiai játék, amelynek nemigen lehetne filmi megfelelője. A feleségünk története megint elképzelhető volna egy Buńuel-típusú filmben. Tehát ebből a szempontból is fel lehet vetni, hogy ez egy ötven év körüli, sokféle tehetséggel megáldott férfinak a vegyes gyűjteménye, s darabjai keletkezési idejéről nem rendelkezünk információkkal.
Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása. Liget könyvek, 1997, 142 oldal; 580 Ft
- Kultúra [5]