avagy „jólesik a légyott este a Ruswurmnál”
Tisztelt Olvasó! A filmek datálásánál alig van tisztázatlanabb dolog. Az „idei” filmek java része még az előző évben (olykor még régebben) készült. Az én forrásaim különböző Hungaro-film- és MOKÉP-jegyzékek – sajnos ezek sem mindig pontosak. Még a Filmintézet legújabb, hatalmas és kiváló összegző filmográfiája sem tisztáz mindent. A legpontosabb forrás a mindenkori Filmévkönyv lehetne, csakhogy nincs „mindenkor”: e forrás nem létezett mindig. Elnézést hát, ha olykor „csúsznak” évi visszapillantásainkban a filmek, s ha kollégáim talán már 1972-re vagy ’73-ra szemléztek olyasmit, amit szakmai vetítéseken, filmnapokon ugyan bemutathattak, de nagyközönség elé csak ’74-ben vagy ’75-ben került. Magam kritikus vagyok, olykor esszéféléket írok, az adattárosi, sőt a történészi aprómunka is elborzaszt: naivul abban bízom, ahhoz mások értenek. Kicsit azonban félek, hogy hiányos és egymásnak ellentmondó forrásaimra hallgatva kifelejtek vagy rosszul datálok valamit.
Szépen állunk hát! Most még csak arra kell figyelnünk, hogy a Balázs Béla Stúdió filmjeit vagy bemutatták, vagy nem, viszont mindkét esetben beszéltek, vitáztak, gyakran írtak is róluk. Legyünk hát gyanakvóak... Ráadásul mindez a következő „Kádár-években” is így marad.
E havi visszapillantásomat szabálytalan módon olyan filmnek szeretném szentelni, melyet akkor nem, csak tíz évvel később mutattak be. Előbb azonban két másikról:
Szörény Rezső nevét lassan a filmbarátok is elfeledik. Emlékezetes (és betiltott) dokumentumfilmmel indult a NÉKOSZ mai (akkori) túlélőiről. Néhány érdekes novellája jelent meg. Soproni János stúdióvezetése adott lehetőséget számára, hogy elkészíthesse első játékfilmjét, az Idegen arcokat. Mint a Balázs Béla Stúdióban dolgozó barátai vagy kollégái (Gazdag Gyula, Ember Judit, Elek Judit), ő is a dokumentum-valóság híve volt, de Makk Károly tanítványaként csak a fikció erős és kikezdhetetlen alapjául használta a pőre valóság-anyagot. Az Idegen arcok két egyetemista jogász hőse pártfogója lesz egy börtönből szabadult fiúnak. Hatalmasan naiv élet-nem-ismerettel vágnak bele jótékony munkájukba, és keservesen csalódnak. A gyártásvezető helyettesétől és a dramaturgtól kezdve a színészekig (Kútvölgyi Erzsébet, Szacsvay László és a kiváló „natúrszereplő”, Boroska Tibor) majdnem mindenkinek, az egész stábnak első „főszerepe” volt az Idegen arcok. Néhány jelenetet – melyben nyomozók és spiclik (sok nyomozó, sok spicli) került a képbe – ki kellett vágni, de a filmmel nem lett baj. Mindenhol jól fogadták, majd mindenkit megérintett őszintesége és a rendező kicsit még bizonytalan, kísérletező, de Makk Károlytól képi fegyelmet tanult formanyelve. Nem tudom, mennyi szó esik még e hasábokon Szörény Rezsőről. Talán harmadik, BÚÉK című munkája volt a legjobb és legnézettebb, persze munkatársként én az Idegen arcokat szerettem. Szörény Rezső öngyötrő, önsorsrontó ember és alkotó volt. Tragikus figurájáról és haláláról a Filmvilág egyik 1994-es számában Ember Judit írt szép emlékezést.
Maár Gyula tehetséges kritikusként és forgatókönyvíróként vált ismertté. A Végül előtt a Balázs Béla Stúdióban már rendezett egy játékfilmet, a Prést. Modorosnak, irodalmiaskodónak éreztem, második műve, a Végül azonban nagyon megragadott: az 1948. márciusi gyárállamosítás híradórészletével indul, hogy végigkísérhessük egy akkori munkásból lett igazgató életének hetvenes évekbeli végjátékát. Sötét, vigasztalan hangulatot áraszt a film, melyet csak erősített a szlovák Josef Króner nagy erejű játéka. Lassú film volt, de sokkal erősebb, mint az első. Itt is gazdag dokumentumanyag sejlett az artisztikusan megmunkált forma mögött. A Végül a reményvesztett és kiábrándult hős hosszú, fuldokló zokogásával végződött. Akadt kritikus, aki ebben is optimizmust vélt felfedezni.
Almási Miklós érdekes dolgozatot írt a Filmvilág márciusi (6.) számában. „A mi filmjeinkben nincs még igazán hagyománya a groteszknek és az iróniának” – fejtegeti. Felidézi Fábri Isten hozta, őrnagy urát, s persze hosszan szólhatna épp Örkény kapcsán a magyar irodalom ironikus-groteszk hagyományairól. Nem teszi, s nem említi a közelmúltból sem a Gyerekbetegségeket, sem Kardos Ferenc Egy őrült éjszakáját – ez utóbbit Rényi Péter vezérletével ledorongolta a kritika nagy része. S miért nem esik szó a Macskajátékról (ezt már ’72 nyarán forgatni kezdte Makk Károly, s a Filmkultúra hosszú részletet közölt a forgatókönyvből).
Mindenesetre épp e hagyománytalanság miatt értékeli nagyra Sándor Pál Régi idők focija című már nemrégi megjelenésekor is elismerést keltett művét. S ha ugorhatunk máris az időben, az 1974-es őszi premierkor Almási – következetesen és jogosan is – az egyébként balladaian feszült Hószakadást (író Csoóri, rendező Kósa, operatőr Sára) a mű minden szépségét elismerve „túlzott komolyságáért” marasztalja el: „Az alkotók nem engedik beszüremkedni az ironikus, humoros felhangokat.” (...) „Lazább, fanyarabb, a groteszket is elviselni képes látásmód is elkelt volna” – mondja. Almási nem említi (ellen)párhuzamként, de magam érdekes tünetnek vélem, hogy az alkotók csupán egy évvel előbb készült Nincs idő című munkájára jellemző volt a most hiányolt hang és szemlélet. Ott a börtönőrökön, a rabtartókon mindenfajta szörnyűség és komor hangulatok ellenére morogva nevethettünk is. A Filmkultúra akkor ezt a fekete humort, ezt az iróniát is üdvözölte a Nincs időben, hisz épp ennek köszönhette a parabola bonyolult, többrétegű mivoltát. „A rózsákkal ütlegelő” – írta például a filmmel ritkán foglalkozó Szécsi Margit emlékezetes írása fölé. A börtön jóságos, humánus, új parancsnokhelyettesének alakjában – aki programjába illeszti a rabokkal való rendszeres beszélgetést, majdhogynem vitákat, s „jóságával” sokakat megtéveszt – nem kevesen Aczél György figuráját is felfedezni vélték... Kétséges, hogy ez a fajta ábrázolásmód tetszett-e a kulturális börtönparancsnokoknak. Az irónia egyébként nem nagyon: Örkény műve, a Pisti a vérzivatarban ekkoriban került le mindenféle színházi és könyvkiadói napirendről. A Hószakadásban egyébként felvillant valami az előző film humorából: itt Haumann Péter a parancsnok katonatiszt, s ha jól emlékszem labdázgat egy patak partján a rabságában levő szökevénnyel, akit B. Nagy László játszott – s mint a kritikusok általában, nagyon jól.
A Balázs Béla Stúdió új nemzedékének legjobb alkotói, Dobai Péter, Szomjas György, Gazdag Gyula mind az ironikus groteszk hívei voltak. Gazdag dokumentumfilmjeit általában csak zárt körben, s nem a nagyközönségnek vetíthették. Létezett tehát – igaz, újszülöttként – a magyar filmgroteszk: a „nevelőtisztek” azonban nyilván rút és elzárandó koraszülöttként tekintettek rá.
„A hang már megvan, az új lehetőség: talán lesz is belőle valami” – zárja cikkét Almási.
Márciusban, mikor e sorok megjelentek, Gazdag Gyula és Györffy Miklós már dolgoztak a magyar film történetének talán legeredetibb groteszkjének forgatókönyvén. Személyes munka-emlékek is fűznek ehhez a tíz évig dobozban maradt, betiltott filmhez: dramaturgként kísérhettem végig sorsát. Készültekor úgy éreztem, s ma is úgy érzem, 1974-re épp e (csak egy évtized múlva – s akkor csekélyebb érdeklődés mellett – bemutatott) furcsa film a legjellemzőbb. Nekem ma is a Bástyasétány 74 az „év filmje”.
Úgy tudom, sem az író, Györffy Miklós, sem Gazdag nem ismerte akkor még Gombrowicz Operettjét, és – ha csak nem kavart meg teljesen a téves és elírt adatok-dátumok tömege – Ascher robbanó erejű kaposvári Állami Áruháza is később keletkezett. Ebbe a művészi „vonulatba” tartozik a Bástyasétány 74. Alapja természetesen az ötvenes évek sokat játszott operettje (Bástyasétány 74 – a házszám ott csak lakcímet jelentett), melyben Ajtay Andor búgó hangon énekelte, hogy „jólesik a légyott este a Ruswurmnál”.
Énekeltek a filmben is, féltucatnyi ötvenes évekbeli operett szocialistán-giccsesen fülbemászó dalait, talán az Állami Áruházból is. A leplezetlen irónia meglehetősen provokatívan hatott. A történetet két operettszerző találja ki, de mert a giccsre és hamisságra teremtett figurák fellázadnak előre megírt ostoba sorsuk ellen, a két szerző többször is beavatkozni kényszerül a cselekménybe. Végül nem marad más, az íróasztalukon mellszoborként figyelmező Operett-istenséghez fordulnak. Az istenség megjelenik, s mindent eligazít. Rózsaszín ködben, szűnni nem akaró operett-hálaadó dallal végződik a film.
Az istennőt Honthy Hanna játszotta. A felvételek nem a Várban, nem a légyottos Ruswurmnál zajlottak, városszéli elhagyott, romos ház jutott a történet hőseinek. Budapest s talán az ország legnagyobb szeméttelepén forgatták a filmet (itt forgatott már a Régi idők focija és az Ismeri a szandi-mandit? stábja is). Kánikulai hőség ült a rossz illatú szeméttelepre, csapatostul döngicséltek a színes döglegyek. Kihirdették, hogy tetanuszveszély fenyeget mindenkit, és sorra dőltek ki a stáb tagjai. Készenlétben állt a mentőautó, és akadt is munkája. A hányógörcs nem számított különös eseménynek. A fiatal színészek (Monori Lili, Kis Mari, Pogány Judit, Koltai Róbert, Helyei László, Halmágyi Sándor és a példaadó Temessy Hédi meg Őze Lajos) rendkívüli munkát végeztek.
Ide vártuk pasaréti otthonából Honthy Hannát. Némi izgalommal: hogyan fogja mindezt erővel bírni az akkor már visszavonult primadonna... Megérkezett, mosolygott, bármennyiszer ismételt, play-backre énekelt, egy zokszava sem volt, és jobban bírta, mint mi. Énekelve kellett sétálnia egy vörös szőnyegen a szeméttelep legmélyebb bugyrában. (Ez a mondat nem jelképes és metaforikus: szó szerint értendő.)
A filmet azonban az istennő sem tudta megmenteni. A felvételek véget értek. Két egymás melletti vágószobában dolgoztak a Holnap lesz fácán (rendező Sára Sándor) és a Bástyasétány alkotói. Mindkettő a Hunnia Stúdióban készült, s mindkettőt a betiltás veszélye fenyegette, hiszen már a forgatókönyvet is gyanakodva, huzavonák után fogadták el a minisztériumban. Sára filmjéről nyilván lesz még szó 1975-ös premierek kapcsán – ebből is kiderül, hogy végül átengedték – holott egészen a célvonalig az volt a jólértesültek tippje: a Holnap lesz fácánt valószínűleg dobozba zárják, a Bástyasétány talán átmegy. Mindenki abban bízott, hogy lehetetlen egy stúdió egy időben készült két filmjét is betiltani.
Kondor István volt akkor a Filmfőigazgatóság vezetője. Jóindulatú, talán némileg korlátolt, rutinos pártbürokrata. Gazdag furcsa ál-operettjét egyáltalán nem tudta hova tenni. Nyugdíj előtt állott: botrány nélkül akart visszavonulni. Aláírta a film engedélyezését. Talán azért, mert tudta, hogy utódját, Szabó B. Istvánt természetesen nem fogják felettesei megkímélni az újraengedélyezés és az új viták kínos szertartásaitól. Nem is kímélték. Szabó B. Istvánnak össze kellett hívnia az inkább formális „Filmművészeti Tanácsot”. Ennek egyik vezetője (talán elnöke? mindenesetre hangadója) – ki más – Rényi Péter volt.
Rényi Péter hosszú beszédében egyrészt a „frankfurti filozófiai iskolának” a Bástyasétány alkotóira tett hatását, vagy legalábbis a film világképének e filozófiai iskola tanaival kevéssé üdvösen összevethető voltát elemezte – másrészt bántóan primitív egyszerűsítéssel és jelképiséggel vádolta a művet. (E két vád így együtt bizarrul hatott.) A tanács fölött Aczél György nehezen megfellebbezhető véleménye is ott lebegett, s bár a Filmművészeti Tanács csak javaslatot tett, Szabó B. István elfogadta e negatív javaslatot – gyakorlatilag nem is tehetett mást.
Rényi Péter egyébként imponálóan következetes volt, 1975 végén írt és publikált hosszú elemzésében ugyanilyen keményen szólt a Holnap lesz fácánról, azt is megemlítve, hogy a Bástyasétány betiltásakor Sára filmjének engedélyezésén is sokat töprengtek.
Esztendőnk vége felé a korszak vezető filmkritikusa, Gyertyán Ervin „Pillanatfelvétel a magyar film helyzetéről” című, Filmvilág-beli írásában megállapította, hogy 1973 film-szempontból „riasztó” volt, de ’74-ben már „a bárgyúság és ízléstelenség offenzívája visszaszorulóban van” – írta.
1974 karácsonya előtt két héttel egy nyilvános elővetítésen már fölénk röpült a Vörös Helikopter. Jancsó Miklós Szerelmem, Elektráját becézte így gunyorosan a szakmai közvélekedés. 1973-1974. Riasztó évek? A gazdasági és politikai „visszarendeződés” két szürke esztendeje. Sőt, filmművészetről és kultúráról szólván – bár az életszínvonal állítólag emelkedett – kerestetik néhány mérgesebb jelző. E periódus átlagtermése (Sándor Pál és Zolnay Pál kiváló filmjei, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza műfajteremtő és örömet hozó alkotásai, de még a Végül és a Macskajáték ellenére is) a rengeteg ostoba-rossz, dilettánsízű film vagy fonnyadt ásatagság miatt: satnya, romlékony, sőt büdös.