H. C. Artmannak
hajnalodik,
harmat csillog a léckerítésen,
fölkel a felesége mellől,
csendben fölöltözik
és távcsővel, botszékkel,
puskával, tölténnyel,
bárcával, jelzőbaltával fölszerelve
világosszínű nyári egyenruhában kilép a kiskapun,
és szemlére indul az erdész,
hamar letér a kitaposott gyalogútról,
átvág egy levegős nyiladékon,
és a sűrűben folytatja útját,
időnként megáll, és körülnéz,
figyeli a fákban a növekedést,
figyeli a korhadást magában,
megkeresi és szétrugdossa a vadorzók csapdáit,
de gondosan kikerüli az ehető gombákat
és gyógynövényeket,
néha talál egy-egy tisztást az életében,
kisimítja rajta a mohát, ahol meggyűrődött,
fölállítja rajta a füvet, ahol lefeküdt,
de ez egyre ritkábban esik meg vele,
keresztez egy friss vágást,
és szavak nyomulnak a tudatába:
dorong, rönk, tuskó, forgács,
de kitessékeli őket,
és helyet csinál néhány fiatal csemetefanévnek,
azután tovább megy,
egyenként elaltatja a baglyokat,
és sorban fölkölti a vaddisznókat, szarvasokat, nyulakat és rigókat,
és kidörzsöli a szemükből az álmot,
és visszatér az erdészházhoz,
előveszi a mellényzsebéből az óráját,
rápillant, és fakereskedők, napszámosok és rőzse-
szedők jelenlétében
megnyitja az erdei napot