Farkasházy Tivadar

Nyomtatóbarát változat

Ha jól emlékszem, ez az év is 12 hónapból állt, amúgy igencsak összefolyik az előzővel és a rá következővel. Bizonyára volt néhány izgága pali az országban, aki másképp képzelte el a jövőt, de én nem. Nixon is csak Bécsben kuksolt ’56-ban, Jaltában pedig örökre eladtak, legalábbis az én röpke életem méreteit figyelembe véve. Ráadásul az a hülye Dean Reed is átállt hozzánk. Nagy massza már ez az egész, tán a hírek segítenek az oldal szélén, majd kiválasztok közülük tizenkettőt. S persze hazudni fogok egy kicsit, mint a történészek, akik már tudják a film végét. Pedig így nem is olyan izgalmas.

Március 18. Magyar űrhajósjelöltek utaznak a szovjetunióbeli Csillagvárosba, a közös magyar–szovjet űrrepülés felkészülési időszakára. 

Nem tehetek róla, de a Csillagvárosról nekem mindig az Olajváros ugrik be, no nem Clarke Gable híres filmje, inkább Százhalombatta, amikor éjjel ki van világítva, mint a csillagok. Egy ködös februári este ott hakniztam, és bementem egyik ütött-kopott éttermébe, amely a legnagyobb meglepetésemre tele volt külföldivel, odaintettem a pincért:

– Már ne haragudjon, kik ezek?

– Szovjet turisták.

– Én igazán nem akarom az önök csodaszép panelvárosát megsérteni, de mi a fene látnivaló van itt télvíz idején?

– Megtekintik a Barátság olajvezeték végét!

Az űrhajózásban meg főleg azt nem értettem, miért titok, hogy mikor lövik fel az oroszokat? Miért nem lehet előre megtudni például, hogy mikor fog megégni a Komarov? Ment is a sok mendemonda Pesten, például hogy Gagarin nem is volt fenn, az Iljusin fia repült, de annyira összetört, hogy dublőrt kellett helyette a nyugati sajtónak beállítani. Gagarin halálát sem hittem el sokáig, egyszer majd csak megtalálják Barguzinban! Fellövése napját, 1961. április 12-ét viszont soha nem felejtem, anyám harmadik esküvője, a házasság amúgy alig tartott tovább Jurij keringésénél. Amikor viszont a Bercit fellőtték, elhatároztam, szerzek róla egy posztert a fiam falára. Gondoltam, nem lesz nehéz, hiszen tele volt vele a város. Hamarosan kiderült, a legnagyobb titokban szállították ki az összes üzletbe Farkas Bertalan és Magyari Béla képét, hiszen nem tudhatták, kit fognak végül is fellőni, majd a bejelentés utáni percekben ment körbe a parancs, melyiket kell kitenni. Mindegyik plakáttal szorosan el kellett számolni, ám az egyik játékbolt ismerős vezetője vállalta a veszélyt, és odaadta nekem a Béláját. Öt éven át díszítette Benedek falát, ám a gyerek egyre nőtt, egyre kritikusabbá vált a világgal szemben, így várható leleplezésem előtt nem sokkal töredelmesen bevallottam neki, hogy azt az első magyar űrhajóst ábrázolja, aki nem járt a világűrben.

Akkoriban ismerkedtem meg Dórával, aki ugyan földrajztanárom volt már az egyetemen is a hatvanas évek közepén, de jóval később, a könyve megjelenésekor tudtuk csak meg, hogy dr. Sorge és ő üzente meg a Barbarossa-tervet elsőként Sztálinnak, amiért pár évvel később hónapokig állt egy svájci budi hátsó traktusában, majd az oroszok hálájaként szőnyegbe csavarva vitték Afrikából Szibériába, mint Skorzeny a kis Horthyt. Radó Sándor volt az is, aki ’78-ban a NASA-tól megszerezte Magyarország teljes űrtérképét, nagy balhé lett belőle, mert 70 dollárt fizetett érte, és a minisztériumban csak igen nehezen tudott vele elszámolni.

Március. 21–30. Magyarországon tárgyal Willy Brandt, a Német Szociáldemokrata Párt elnöke. 

Mindig rajongtam az egykori berlini polgármesterért. Adenauert nem értettem, ő szédületes ráncaival inkább a karikaturisták kedvence volt, mint a hidegháború egyik főgonosza. Amikor Brandt helyébe Schmidt jött, még a kabaréban is megsirattam, emlékszem, hogyan csóválta a fejét a rádió akkori alelnöke, hogy a reálpolitikában nem szokás az ilyesmi. Kádár ’77-es bonni látogatásának idején találkoztam Laki Miskával, régi egyetemi haverommal, a Roosevelt téri buszmegállóban álltunk, és Kádár reálpolitikusi erényeit dicsértem, bizonyára felcsípve ezt a szót valahonnan. Soha senki másnak, csak ott, neki. Azóta többször találkozunk, egy párszor megkíséreltem kimagyarázni, de ma már nem teszem. Már előre barátságosan hunyorgat ugyanis, tudom, bizonyára másoknak is csak egyszer. Viszont Brandt esete óta nagyon vigyázok a titkárnőimre, hátha kémkednek valakinek.

Április 19–20. Az MSZMP KB ülésén leváltják Németh Károlyt a KB gazdaságpolitikai bizottságának vezetői, és Biszku Bélát PB-tagsági és KB-titkársági tisztségéből, ami az 1972–74-es konzervatív fordulat elhibázottságának részleges beismerését jelenti. 

Németh Károlyra valahogy mindig is elég volt ránézni. Talán csak Óvári Miki vagy Brutyó Jani tudta oly elegánsan hordani ezeket a VOR-hordókat, mint ő. Amikor később államelnök lett, Tyihonov jutott az eszembe. Ő volt az akkoriban, aki Brezsnyev, Andropov és Csernyenko után Grisint ajánlotta a következő főtitkári ravatalra. Szuszlov már nem élt, Kosziginnek se igen mozgott az álla, nem maradt más, csak ők ketten. Szerettek volna még egy kört futni a fiúk, mielőtt elgémberednek a koporsóban. Sokat gondolkodtam azóta, lett volna-e valaha is glasznoszty meg mindenféle rendszerváltás, ha Brezsnyev, Zsivkov, Husak, Kádár, Gierek, Ceausescu, Honecker, Cedenbal és a többiek mondjuk már ’78-ban átadják a botjaikat az ötvenes, kövérkés ifjúkommunistáknak.

’78 tavaszán Mimi először bízta rám hosszabb időre a fiamat, kivittem a Szigetre, ám a lágy tavaszi szellő becsapós volt, ahogy besötétedett, hirtelen lehűlt az idő, rettegtem, megfázik, aztán kapok majd otthon. Ráadásul a Sziget felső csücske nemigen volt kivilágítva, a sötétben botorkáltam vele a Margit híd felé a budai parton, Benedek jajgatott a gyors tempótól, ezért felkaptam a karomba, s már egyre jobban éreztem a súlyát, amikor végre nagy fényességet látva, megszaporázva lépteimet a Dózsa teniszstadionjában megpihenhettem. Egy ideig néztük a játékot, aztán egyre jobban éreztem, hogy mi ugyan csak két embert látunk lenn a salakon, ám minket annál többen. Hamarosan bőrkabátok és erősen szembe húzott kalapok vettek körül minket, éreztem, hogy némi magyarázattal tartozom, ezért gügyögve Benedekhez hajoltam:

– Nézd Bencike, ott teniszezik a Biszku bácsi!

A kalapok némileg megenyhültek, pláne, mert mi sem vártuk meg a következő gémet. Rá pár hónapra láttam először Bástya elvtársat a Szigeten úszni, a ’69 óta mérsékelten vetített Tanúban.

Május 4. Hivatalos látogatást tesz Bonnban Leonyid Brezsnyev szovjet államfő és pártfőtitkár. 

Brezsnyevet is majdnem láttam, anyám nyaranta a széplaki Touring szállót igazgatta, és mellette volt a Piroska csárda, ahol Brezsnyev egyszer ebédelt a fél belügyminisztériummal. Azt már nem tudom, hivatalosan vagy inkognitóban, és lőtt-e valamit előtte Szántódpusztán vagy a siófoki mólón. Nagy vadász volt, és a világrekorder szarvasok, muflonok, vaddisznók valahogy mindig a főtitkárok elé keveredtek. A bonni látogatásra nem emlékszem, annál inkább, amikor Carterrel találkozott Bécsben. Illetve, amikor nem. Történt ugyanis, hogy Brezsnyevet pontosan beállították, el is indult a színpad széléről, de aztán navigációs hiba következtében elment Carter ölelő karjai mellett, így szégyenszemre vissza kellett fordulniuk, mint Toldinak és Holubárnak a bajvíváskor.

Akkoriban volt egy nagy Hofi-balhé is, egy fiatal, névtelen újságíró, bizonyos Franka Tibor azt írta, hogy a népszerű művész nem hagyta magát lefényképezni valahol vidéken, sőt kiverte a fotós masináját a kezéből. Hofi csak évekkel később magyarázhatta el, hogy a színpadon éppen pizsamában volt, elég erősen kihúzott szemöldökkel, és a pizsama háta tele volt aggatva kitüntetésekkel. Érdekes visszhangja lett volna a képnek. Mármint a Duna-parton. Pláne későbbi szövegének, amikor a bozont egy meisseni porcelánt is ki akart tűzni magára.

Június 1. Argentínában megkezdődik a labdarúgó-világbajnokság. 

Apósom soha nem volt meccsen, békebeli öregúr Erdélyből, amikor a Fészekben először szilvesztereztünk együtt, a prímás már előre dörzsölte a kezét, amikor látta, milyen szép vastag bugyellárist húz elő a belső zsebéből. A lelkesedése később egy kissé alábbhagyott, mert Laci bácsi előszedett belőle egy névjegyet, és átnyújtotta: Hegedűjét megjavítja Benedek. A kisbaconi famíliából származott, David Ojsztrah és Yehudi Menuhin jártak fel hozzá, hangosan életében nem szólt, halkan is alig, igazán ideje volt 76 éves korában kivinnem a sorsdöntő orosz–magyarra. Micsoda csapatuk volt, Lobanovszkij első nagy Kijevéből, Blohinék alig két éve mosták le az ifjú Nyilasiékat a KEK-döntőben. Most simán nyertünk 2:1-re, a grúz Kipiani szépített a végén, hja, a népek börtöne! Laci bácsi úgy ugrált, mint Harangozó Teri a fesztiválgyőzelemkor, s hetvenezredmagával visszafelé is kikiabált magából mindent, fogságot, romos lakást, áttelepülést.

Bolíviát kellett még legyőznünk, pontosabban a magaslatot. Itthon egy hatost kaptak az indiánok, és máris utazhattunk Argentínába, ahol a hazaiakkal, a későbbi világbajnokokkal kezdtünk. Csapó góljával vezettünk, majd Kempesék nagy nehezen egyenlítenek, az isteni Törőt végig rugdossák, a vége felé már nem bírja, és egyszer a félpályán visszarúg. A szemét portugál azonnal leküldi, majd amikor Nyilasi is fejét vesztve faultol, őt is. Öt perc alatt minden idők egyik legígéretesebb magyar csapata jöhetett haza. Az oroszok viszont ki se utaztak!

Június 21–23. Kádár János magyar párt- és kormányküldöttség élén Lengyelországban tárgyal. 

Lehet, hogy nem szép dolog, de én egy szóra sem emlékszem abból a bizonyára igen fontos közleményből, amelyet e tárgyalások után kiadtak. Annál inkább emlékszem anyám akkori hazajövetelére, aki a bátyjával a katowicei piacon árult nejloningeket, és azt állította, hogy Lengyelországban sztrájkok vannak. Háromszor is elismételtettem vele a szót, mivel eddig csak kapitalista tanulmányaimban találkoztam vele, a szocializmusban valahogy nem is említették. Az elkövetkezendő három évben aztán még akadt egy-két csodálkoznivalóm. Különösen gazdasági visszaesésüket sajnáltam, mert Pista bátyám remek üzleteket kötött arrafelé, onnan hozott például orosz színes tévét, ami akkoriban elég nagy szó volt. Kifelé vitt egy plüsstevét magával, a vámáru-nyilatkozatra pedig beírta: egy darab teve. Visszafelé már csak ékezeteket kellett rátenni. A kommunista terror senkinek sem tiltotta, hogy a pótkereket is feltüntesse, így a kerékből visszafelé kerékpár lett. Volt kinn egy haverunk Zakopanéban, aki pénzpörgetésből élt, mondtam hatezer, kezembe adta, hatszáz volt. Kapualjban viszont nehéz reklamálni. A szükségállapot után két hónappal anyámmal meglátogattuk, egyedül mentünk át a cseh–lengyel határon, a zord határőrök még a gyertyák sapkáit is levették, negyedkilós, ajándéknak szánt őrölt Omniánkat el akarták kobozni, de anyám ráborult, mint Mária Terézia a kisdedére a magyar főurak előtt, így pár órával később büszkén nyújthattuk át Jadvigáéknak. Két puszit kaptunk érte, majd titokzatos mosollyal kivittek a spejzba, ahonnan 300 kiló Jacobs aranypapírja szórta ránk a fényét.

– Hogy hoztátok át?

– Adtunk öt kilót a fináncoknak.

Akkor már túl voltam Wajda Csatornájának felbukkanó fejein, Cybulski szemétdombi kapirgálásán a Hamu és gyémánt végén, Spirón és az Ikszeken, az Esküvőn és a Fáraón, Gombrowiczon, Polanskin, Brzezinskin, Wojtylán, Walesán, Michniken és Bujakon. Katynról és a Ribentropp–Molotov-paktumról ugyan még csak fél füllel hallottam, de nem kellett Chopin Forradalmi etűdje ahhoz, hogy felfogjam, ez a nép legyőzhetetlen. Mert vagy megint lovasrohammal megy az orosz tankok ellen, vagy megveszi belőlük a benzint.

Másnap Nowy Targban vettem részt egy misén, lehettünk vagy ezren a kisváros templomában, és nem kellett hozzá lengyelül értenem. Pár éve, Franco legkatolikusabb Spanyolországában a vasárnapi misén labdáztak, táskarádióztak és ételhordóból csipegettek mellettem. Hja kérem, ha kötelező!

Június 23. Josip Broz Titót Jugoszláviában örökös államelnökké nevezik ki. 

Nem lesz ennek jó vége, bár érdekes pasas. 1945-ben hárman voltak a partizánok élén, mint Francóék ’36-ban, aztán a másik kettő eltűnt, lezuhant, meggyilkolták, elesett a nagy honvédő hátizsákban. A triumvirek már csak ilyenek. Octavianus is trióban volt Antoniusszal és Lepidusszal, aztán Augustusként egyedül maradt majd ötven évre, akár Franco és Tito. Az elején kell résen lenni.

’78-ban nemigen tudtam ’56-os szerepéről, mindenesetre aki ilyen sokáig uralkodik, az nagy kópé lehet. Akkoriban már hallottuk, hogy Jovanka igen készülődik, Isabel Perón is megpróbálta, de a nőknek ritkán sikerül, Indira Gandhit felrobbantották, Bhutto lánya a sitt közelében, Imelda Marcos későn hajrázott, Corason Aquino se maradt sokáig, Elena, a kémikus a kucsmással végezte a lambéria, majd a fal előtt. Hillary már beérte az egészségügy elbaltázásával és a megbocsátással. Thatcher és Kósáné férje legalább nem szólt bele semmibe.

Július. Elkezdődik az USA-ban az AIDS-járvány. 

Mi az?

Augusztus 8. Marcaliban megkezdi a termelést a magyar Levi Strauss gyár.

Moszkvába utaztunk, Verebes félt a repülőtől, vonattal ment, Szolnoknál ki is siklott vele a Puskin expressz. A csillogó felhőket nézve Boncz megszólalt:

– Odalenn meg szocializmus van.

Az egyik templom előtt meg Bárdy György kérdezte a kedves idegenvezető hölgytől:

– Tessék mondani, ezek római katolikus vagy görögkeleti raktárak?

A szemével könyörgött, hogy vonjuk vissza a kérdést, később se igen normalizálódott a helyzet, mert több érdemes művész nejlonzacskókat árult a GUM előtt, rubeles egységáron. Arrafelé akkoriban nemigen fáradozott a kereskedelem árazással, Tokaji, Kövidinka, Aramis, Krasznaja Moszkva egyforma volt, mármint ha volt. Bandó papírvékony Joker farmereket árult a Skálából, én semmit. Egészen addig, amíg Mimi kedvet nem kapott egy hatalmas rubinhoz, hiába mondta neki a jó fülű Koós, hogy hamis. Jani akkora fogalom volt kinn, mint Josip Kobzon, a paróka feltalálója. Miskolcon egy plakát is hirdette:

Koós János nagy sikerű szovjet turnéja előtt utoljára Magyarországon!

Nem volt mit tenni, levettem vadonatúj Lévimet, és kiálltam vele a GUM elé, Bandó mellé. Marcaliból szereztem, ahogy Kőbányán gumicsatos üvegben vihették haza a sört a melósok, innen is sok kikerült, csak az embléma közepét vágták ki, jelezvén, hogy háztáji nadrág. De hiába álltam vele órákon át:

– Vedd már meg, valódi Levi Strauss, nézd milyen vastag!

– Nem kell, hibás az emblémája!

– Bolondulj meg, te hülye orosz!

Bandó akkor adta el mellettem a hatodikat.

’78-ban Bogorodcsányban csináltunk rádiókabarét, odafelé Sinkó Galambos Erzsit fűzte, tudja-e, hogy a férje, Petrovics Emil szerezte a vasúti szignált, és minden lejátszásért nyolc fillért kap. Erzsike attól fogva szótlan volt, és fejben szorzott. Shoppingolni nemigen lehetett, arról már hallottam, hogy a kapu alatt állnak és mutogatnak, amíg összejön a csapat az üveg vodkára, de az olajoshalas verzió eddig ismeretlen volt számomra, pedig Munkácson hárman vettek egy dobozzal, kinyitották, és vitte mindenki a magáét haza. Persze mindez valóságos árubőség volt a bogorodcsányi áruházhoz képest, ahol a ruhaosztályt egyetlen pulóver képviselte. Tévések is voltak velünk, mindenáron szerettek volna egy nagytotált felülről, de Lvovból kellett hozzá engedély. Szerencsére a magyar telepen lehetett kapni Pepsit, ami akkor ritkaságszámba ment, és Kolja, a helikopteres, hat üvegért papír nélkül is felvitte őket. El is neveztük Pepsi Koljának.

A telep közepén hatalmas sakk volt, Sinkó rosszul, keresztbe rakta fel a bábukat, így a bal bástya nem feketére, hanem fehérre került. Két gumicsizmás áll meg mellettünk, nézik a partit, majd megszólalnak:

– Nem jól sakkoznak.

– De bizony mi jól sakkozunk.

– Mondom, hogy nem jól sakkoznak!

– Mondom, hogy jól sakkozunk.

– Fogadjunk!

– Fogadjunk.

– Mibe?

– Két üveg Pepsibe.

– Összesen kapunk annyit, vagy fejenként?

– Ha akarják, a tábor összes lakója!

Ezen kicsit megrökönyödnek, ekkora kólahegy, a hozzá tartozó nőkkel szemlátomást meghaladja a fantáziájukat, ám a pillanatnyi csönd után kivágják az adu ászt:

– Rosszul rakták fel a bábukat!

– Nem raktuk fel rosszul.

– De bizony rosszul rakták fel, mert a bal első mezőnek mindig feketének kell lennie!

– Az lehet, csakhogy én vagyok a fehér.

Azzal odébbhúzom a fekete királyom, mert Sinkó éppen sakkot adott. A két koma egy pillanatra megmerevedik, mint akiken megnyomták a pause gombot, majd magukhoz térvén, rövid konzílium után egyikük csillogó szemmel közli:

– Ha maga a fehér a feketével, akkor miért a barátja kezdett?

– Én kezdtem.

Tanú nincs, a parti közepén jöttek, bizonyítsanak. Ismét kupaktanács következik, immáron 12 újabb gumicsizmával, végül parlamentert küldenek:

– Mégis csak maguk fizetik a kólát, mert fordítva áll a királyuk és a királynőjük. Ha maga a fehér, miért áll a királya a negyedik kockán, fekete mezőn?

– Először is fehér mezőn áll, mert nálunk Pesten a fehér a sötétebb, maguk túl régóta vannak itt, másrészt most léptem ide, amikor a partit kezdtük, feketén állt, vagyis a maguk szerinti fehéren.

Most már a brigádvezetőt is hívják, meg a mérnököt, de hiába nézik Sinkó még érintetlen fehér királyát és királynőjét, mivel a parti elején azt is megcseréltem, amikor láttam, hogy 90 fokkal elferdítette a táblát. Azért még egyszer próbálkoznak:

– Szóval maga a fehér.

– Igen.

– Akkor miért a feketéket tologatja?

– Ezt már egyszer tisztáztuk. Ezek fehérek, csak egy kicsit sötétebbek, mint a fekete.

– Tehát akkor maga szerint minden fehér fekete, és minden fekete fehér?

– Így is lehet mondani.

– Tudja mit? Nem is szeretjük a kólát.

Remélem, élnek még bogorodcsányi cimboráim.

Hazafelé külön kocsiban utaztak a magyarok, a lengyel nepperek megkenték a gyezsurnaját, rakja oda őket, művészeknél nemigen lesz vámvizsgálat. Csala Zsuzsika már sikoltozik az egyre vehemensebben rátörő polák bőröndöktől, segélykérőn néz Majorra, aki végül alsónadrágban kiugrik a folyosóra, és elkiáltja magát:

– Nyet Chopin, nyet Bem apó!

Szeptember 17. Az amerikai Camp Davidben keretszerződést köt Izrael és Egyiptom, amely a közel-keleti békét hivatott előmozdítani.


Van egy 1946. augusztusi Magyar Nemzetem, amelyben az áll, hogy a közel-keleti probléma szerdára megoldódik. Azt nem írja, melyik szerdára. Azóta is minden kedden reménykedem. Camp David tetszett, egy szép parkban sétált Carter, Begin és Szadat, utoljára Hruscsov és Eisenhower teniszezett vagy golfozott ilyen békésen. Igaz, utána jött a kubai rakétaválság, kis híján levegőbe röpült az egész világ, de hát Szadatot is szépen miszlikbe lőtték a saját díszpáholyában. A világpolitika már csak ilyen, Moro a csomagtartóban, Khomeini egy repülő szőnyegen, tavaly jártam abban a francia kisvárosban, ahol vigyáztak rá, mondták, ma már nem óvnák annyira. Reza Pahlavi meg a Farah Diba viszont szép díszdoktorságot kapott Pesten, legalább Elenának nem adtunk, pár hónapra rá magyar küldöttség járt Iránban, az akkori Magyar Közlönyben olvastam, hogy még a sofőrünk és a szobalányunk is valami hatalmas Sas-rendet kapott. A protokoll már csak ilyen. Akkor nem gondoltam, hogy pár hónapra rá a világ egyik legnagyobb hadseregének a vezetése hagyja, hogy egy pár kaftános a pincében falhoz állítsa és kivégezze. Rövid időre megtanultuk Bazargan és Baniszadr nevét, de a bérgyilkosok is. Ebben az évben jött haza a korona, és három pápánk is volt, ami elég ritka átlag, I. János Pált ugyanis elég hamar magához szólította a főnöke, Wojtyláról azt mondták, Brzezinski találta ki, hogy az oroszokkal kicsit kibabráljon. Némi spéttel sikerült. Sajnos a kubai VIT-re nem volt esélyem, de Marton Frigyes mesélte utána, hogy Fidel milyen szép hosszú beszédet tartott a kimittudosoknak, máig irigylem őket érte. Kár, hogy egy szivar csak arrafelé havonta a fejadag.

Október 25.–november 12. Magyarország nyeri az aranyérmet a Buenos Aires-i sakkolimpián.

Rajongok a sakkért, talán azért, mert nem tudok. Mindössze a francia védelmet ismerem, egy mester, Virágh Feri tanított meg rá a bankban, de a nimzoindiai előtt elment a cégtől, így máig elég szegényes a repertoárom. Imádtam az akkori nagy generációt, Portisch, Ribli, Adorján, Saxért egyszer elmentem a Keleti mellé is egy csapatbajnoki meccsre, 32 sakkozó nézte, kinek a rokona lehetek. Néha vannak furcsa nézők, akkoriban játszott nálunk az izraeli bajnok a BEK-ben, ha jól emlékszem a Wesselényi vagy a Dohány utcában, igen széles vállú emberek nézegették a partikat a táblák között sétálva, s mintha imitt-amott dudorodott volna a zakójuk. Szemlátomást ők sem voltak otthon a Szvesnyikovban. Ribli volt a kedvencem, de Adorján kiverte a Falk Miksa utcában, a világbajnokjelöltek páros mérkőzésén. Az ifjú Karpovot is láttam, Kádár ellen csinált egylépéses döntetlent, bár a szakértők szerint még nem volt teljesen kijátszva a parti. Az oroszokat a kor szellemének megfelelően eléggé utáltam, de Gogol, Csehov, Muszorgszkij és Dosztojevszkij mellett Novikov, Popencsenko, Jasin és Szpasszkij is el volt ismerve, bár Onyiscsenkónál egy kicsit megrendültünk. Óriási dolog volt bármiben is legyőzni őket, egyrészt politikailag, másrészt minden menő sportágunkban ők voltak a legjobbak, Zsivótzkynak Klim volt az ellenfele, Balczónak a már említett villanyszerelő, Marót Peti barátomnak Viktor Szigyak, Kozma Piciéknek a soros fanyűvők, nem beszélve Partiékról, Veres Győzőékről és a többiekről. A sakkban egyiket-másikat néha el lehetett kapni, de az olimpiákon szinte lehetetlen volt a Karpov-, Szpasszkij-, Szmiszlov-, Petroszjan-, Tal-, Korcsnoj-féle csapatot, utóbbi nem lett világbajnok közülük, disszidált is. Buenos Aires idején naponta keltem hajnalban vagy feküdtem későn, hogy az Emke aluljáróban elcsípjem az első kiszállítást. Rendkívül szűkszavúak voltak e beszámolók, soha nem lehetett tudni, ki kivel mérkőzött már, kik vannak hátra, dühödten néztem az utcán az embereket, flegmán gyalogoltok, amikor a Csom értetek is sakkozik?! Meg a csapatért, egyéniben soha nem ért el jelentős eredményeket, de az olimpiák utolsó tábláján valahogy mindig megtáltosodott, soha nem értettem, hogy lehetséges egy társaságban megokosodni. Aztán jött a hír, hogy győztünk, Magyarország eszesebb a világ 22 millió négyzetkilométerénél. Ma már szinte egyikük sem áll szóba a másikkal, van ez így néha.

Október 26. Az Elnöki Tanács rendelete biztosítja a magyar állampolgárok jogát a külföldre utazáshoz. 

Ez évben utaztam először Nyugatra magyar rádiósként. Sediánszkyval mentünk Bécsbe, szerzett jegyet a Cosi fan Tuttéra is, igaz, állva kellett megnéznem a Staatsoperben, ő inkább elment a Grinzingbe. Nagyon rövid volt a három nap, disszidens haverok tömegével kellett volna találkoznom, így marha pipa voltam, amiért már vagy egy órája nem jött János az Opera elé megbeszélt találkozóra. Mellettem ellenzéki románok gyűjtöttek aláírásokat a Ceausescu-rezsim rémtetteinek a leleplezésére, unalmamban alákanyarítottam: Sediánszky János. Az emberből néha könnyen lesz ellenálló.

Akkoriban már nem csak háromévente lehetett Nyugatra utazni, az IBUSZ által szervezett városnéző túrákra például évente is. Csakhogy gyűlöltem az ilyet, a sofőrök többnyire vidéken laktak, ezért hogy elérjék az esti vonatot, már délelőtt 11-kor elindultak Pestre, a csoportos városnézést pedig azóta utáltam különösen, amikor Schönbrunnban az egyik idegenvezető a fülem hallatára azzal dicsekedett a másiknak, hogy a kastélyon óránként ezer embert tudnak átnyomni. Ekkoriban viszont gyakran előfordult, hogy szimfonikus zenekar utazott ki, és vonósnégyes érkezett haza, ezért ritka volt az olyan IBUSZ-os, aki megengedte, hogy saját kocsival menjek a busz után, s visszafelé ne mindig tartsam a követési távolságot. De azért néha előfordult, ahogy már a meccsek se számítottak bele a kontingensbe, bár a Práter helyett sokan a Hilferen szotyoláztak. De a vámosok rendesek voltak, és Hegyeshalomnál minden drukkert ezzel a jó hírrel fogadtak:

– 4:2-re győztünk!

• Beszélő évek – 1978