Tischler János

Nyomtatóbarát változat

1978. október 16-án, késő délután, a nyolcadik szavazáson a Sixtusi-kápolnában ülésező konklávé – 111 kardinális – a lengyel Karol Wojtyla bíborost, Krakkó érsekét választotta pápává. A nemzetközi hírügynökségek azonnal világgá röpítették a rendkívüli hírt, hogy 1523 óta első ízben nem olasz főpapot választottak Szent Péter örökébe, ráadásul a katolikus egyház új feje a vasfüggönyön túlról érkezik. Szerte a világban lázasan keresték az életrajzi adatokat Wojtyla bíborosról, aki a mindössze 33 napig hivatalban lévő elődje tiszteletére a II. János Pál pápa nevet vette fel. A világközvélemény figyelme és érdeklődése egy csapásra Lengyelország felé fordult. Nyugati filmes stábok tucatjai, újságírók százai utaztak lengyel földre, hogy bemutassák azt az országot, ahonnan az új pápa származik.

Karol Wojtyla Wadowicében született 1920-ban. A második világháború idején egyszerű fizikai munkásként dolgozott, s ezzel egyidejűleg elvégezte a földalatti egyetemet, valamint a papi szemináriumot, ezenkívül kapcsolatba került a titkos krakkói Rapszodikus Színházzal is (a színház 1945-től nyilvánosan működött tovább, mígnem a kommunista hatalom 1967-ben betiltotta és feloszlatta). 1946-ban szentelték pappá, 1946 és 1948 között filozófiát és teológiát hallgatott Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban, 1949-től egy vidéki lengyel plébánián szolgált. Miután a krakkói Jagelló Egyetem Teológiai Karán doktori címet szerzett, előadóként oktatott a krakkói Érseki Papi Szemináriumban (1953–78) és a Lublini Katolikus Egyetemen (1956–78). Ez utóbbi egyetemen professzor. Emellett Andrzej Jawien álnéven verseket, valamint drámákat írt (ezek 1980-ban kötetben is megjelentek Versek és drámák címmel, s drámáit is ettől kezdve állítják színpadra). 1958-ban szentelték püspökké, 1962-től káptalan helynök Krakkóban, 1963-tól krakkói metropolita, Krakkó érseke, 1967-től bíboros. A filozófia doktora, számos teológiai és filozófiai értekezést írt, a Szeretet és felelősség, a Személy és tett, valamint A megújulás alapjainál című teológiai művek szerzője.

Pápává választásával nemcsak Wojtyla személyét érte hatalmas megtiszteltetés, hanem ez kijárt Stefan Wyszynski bíborosnak, Lengyelország prímásának is, aki 1948-tól a lengyel egyház fejeként, a kommunista hatalommal szembeni kitartó, de rugalmas ellenállás híveként megőrizte egyháza függetlenségét, s olyan erőt képviselt, amellyel a kommunista hatalomnak mindvégig számolnia kellett.

Wyszynski prímás sokakkal ellentétben a „minimalizmus” elvét vallotta, és nem akart „nagy háborút” indítani a kommunisták ellen a politika színterén. A viszony leginkább 1965–66-ban éleződött ki, a kereszténység felvételének 1000 éves évfordulója kapcsán, amelyet a hatalom a társadalom laicizálására kívánt felhasználni. Ezt előzte meg az a levél, amelyet lengyel püspökök – köztük Karol Wojtyla – intéztek a nyugatnémet püspökökhöz, s amelyben húsz évvel a második világháború befejezése után az Európát kettéválasztó vasfüggönyön próbáltak rést ütni. A jószomszédi kapcsolatok kiépítését javasolva párbeszédet kezdeményeztek a következő híres szavakkal: „Kezet nyújtunk Nektek, vagyis megbocsátunk, és Tőletek ugyanezt kérjük.” Gomulka casus bellinek tekintette a levelet, nem tudta megbocsátani az egyházi vezetőknek, hogy azok a kizárólag saját magának fenntartott területre merészkedtek. A prímásnak „büntetésképpen” nem adtak útlevelet, és az egész sajtóban erőteljes propagandakampány indult, amelynek során – természetesen sikertelenül – igyekeztek ellentétet szítani Wyszynski és Wojtyla krakkói érsek között. A lengyel egyházban ugyanis Wojtyla különös személyiségnek számított. Gomulka annak idején támogatta az ő jelölését a krakkói metropolita címre, mert azt remélte, hogy az ifjú, a modern katolicizmus iránt nyitott, a filozófia iránt érdeklődő, egyben verseket író érsek természetes ellensúlyává válik az egyház tevékenységének politikai jelleget adó és az egyházat tekintélyével egyre nyilvánvalóbban a hatalomtól független erőként megőrző Wyszynski prímásnak. Gomulka csalódott. Bár Wojtyla valóban nem volt politikus alkat, de már ekkor közeledett a politikai ellenzékhez, az 1970-es években pedig Krakkóban félhivatalos védnöke volt többek között az illegális Tudományos Tanfolyamok Társaságának, amelynek rendezvényeihez az egyház biztosította a termeket.

Amikor Gomulkát 1970 decemberében Edward Gierek követte a LEMP KB első titkári székében, a lélegzetvétel évei következtek az egyház számára, lehetővé vált a további missziós működés normális feltételeinek megteremtése. Bár ekkor sem volt hiány feszültségekben és konfliktusokban, ezek nem váltak drasztikussá. Az új pártvezetés nem támadta Wyszynski prímást, lemondott a nyílt harcról. Az 1970-es megrázkódtatás után a normalizálódást tartották szem előtt, jóllehet ezért a lehető legalacsonyabb árat akarták fizetni. Gierek a Gomulka-féle daróc-szocializmust igyekezett fogyasztói szocializmussá átalakítani, ami persze csak nyugati hitelek nyakló nélküli felvételével sikerülhetett, miközben az egész országot eluralta a különböző szintű pártapparátusok hihetetlen mértékű korrupciója. Kétségtelen, hogy a nemzetközi enyhülési politika is hozzájárult a megegyezés kereséséhez a Vatikánnal és a lengyel egyházzal. Elősegítette ezt – különösen 1976 után – az egyre mélyülő gazdasági és társadalmi válság is, valamint a politikai ellenzék növekvő aktivitása. Ezen fenyegető jelenségekre való tekintettel a pártvezetés kénytelen volt fenntartani a relatív jó viszonyt az egyházzal.

Gomulka 1970-es bukását követően a lengyel Püspöki Kar visszafogott magatartást tanúsított. A prímás a kormányzó pártot a jog és a társadalmi igazságosság tiszteletére szólította fel, a munkásokhoz pedig felhívást intézett a rend és a nyugalom megőrzésére. Az a tény, hogy az egyház az 1970. decemberi tengermelléki sortüzek kiváltotta társadalmi feszültséget igyekezett a maga eszközeivel lecsendesíteni, és nem óhajtotta a pártvezetés nehéz helyzetét a saját céljaira kihasználni, magában hordozta annak lehetőségét is, hogy javulni fog az egyház és az állam viszonya. Gierek és csapata igyekezett kiaknázni Wyszynski prímás és a Püspöki Kar hatalmas erkölcsi tekintélyét a társadalmi nyugtalanság csillapítására. Éppen ezért – az alsóbb szintű kisebb zaklatások ellenére – a központi vezetés megbékélő gesztusokat tett az egyház felé.

Az Edward Gierek-féle új vezetés megelégedéssel fogadta a Püspöki Kar 1971. júniusi állásfoglalását, amelyben leszögezték, hogy: „az egyház nem kíván politikai ellenzéket létrehozni”, „nem mozgósítja a társadalmi erőket az alkotmányban is rögzített rendszer ellen”, a „Püspöki Kar nem óhajt a politikai vezető szerepében fellépni (a politikai kérdések ugyanis az állampolgárokra és a világi hatalomra tartoznak)”, „nem kérdőjelezi meg a kormány által kötött szövetségi rendszert”; „a Püspöki Kar nem kíván és nem is fog támogatást nyújtani egyetlen politikai pártnak vagy csoportosulásnak sem, ellenben együtt kíván működni a hatalommal mindazokban a kérdésekben, amelyek az ország fejlődését, a nemzet és az állam javát, különösen pedig erkölcsi javát szolgálják”. Ezzel egyidejűleg megfogalmazták azt is, hogy „a normalizáció folyamata viszont feltétlenül kívánatossá teszi, hogy az állam a katolikus egyházat ismerje el közjogi alapon álló jogi személynek és a kánonjog által irányított társadalmi szervezetnek, mert ez garantálná azt, hogy az egyház tevékenységét szabadon folytathassa”. Szintén javasolták a Vallásügyi Hivatal hatáskörének csökkentését, ezenkívül követelték, hogy a hatalom ne gátolja a világi szervezetek fejlődését, megszólalhasson az egyház a tömegkommunikációs eszközökben, engedélyezzék az iskolai hitoktatást, és az állam ne hátráltassa a szakrális építkezést. S noha a hatalom a követelések teljesítésére nem volt hajlandó, az egyházi tevékenység szabad gyakorlása mégis megvalósult, és ez önmagában is nagy előrelépést jelentett a Gomulka-korszakhoz képest.

Az egyház külön kezelte az államot, mint a lét változó, sőt elmúló formáját, és a nemzetet, amelyet állandónak tekintett. A nemzet ilyetén értelmezéséből kiindulva a Püspöki Kar a társadalom figyelmét mindenekelőtt az örök társadalmi és etikai értékek felé irányította, és több ízben követeléseket fogalmazott meg a társadalmi élet, a kultúra, a nevelés kapcsán, és a mindenkit megillető jogok biztosítását szorgalmazta. Ennek jegyében a társadalmi problémák meglehetősen gyakran és sokkal gyakrabban jelentek meg, mint a korábbi évtizedben. A prímás beszédeiben rendszeresen foglalkozott az ember és a társadalom, valamint az ember és a közgazdaság viszonyával, határozottan kiállt az egyén mindenekelőtt való jogai, a vallás- és szólásszabadság mellett, amelyek a kulturális, társadalmi és politikai élet gazdagságát alkotják. Ellenezte a fogyasztói kultúrát, a hedonizmust és a nemzeti hagyományok követésére hívott fel.

A lengyel katolikus egyház az 1970-es években is a legerősebbek közé tartozott Európában. A lengyelek hatalmas többsége, azon belül is a hívők óriási hányada, egészen pontosan 93,4 százaléka vallotta magát római katolikusnak. 1977-ben a lengyel egyház kötelékébe a 27 egyházmegyében 77 püspök – köztük két kardinális és két érsek –, 19 456 pap, 102 női rendben – 2449 rendházban – 27 646 apáca és 42 férfi rendben közel nyolcezer szerzetes tartozott, s szerte az országban megközelítőleg 7000 plébánia, 9982 templom és több mint 4000 kápolna volt. Az egyház kilenc középiskolával, 11 alsó és 46 felsőbb szemináriummal rendelkezett, ezekben közel 5000 papnövendék tanult, ezenkívül csaknem másfél ezren jártak a Katolikus Teológiai Akadémiára, és 2450 hallgató tanult a Lublini Katolikus Egyetemen, amely az egyetlen ilyen jellegű intézmény volt a kommunista országokban. Belső viszonyait tekintve a lengyel egyház a legegységesebbek közé tartozott. Wyszynski prímás tekintélyét és irányítását senki sem vonta kétségbe. Nem történtek szakadások, nem voltak a papságon belüli tiltakozó mozgalmak, amelyek több nyugati országban is előfordultak. Más európai katolikus egyházakkal egybevetve a lengyel konzervatívnak számított, a II. vatikáni zsinat által hozott változtatások csak lassan, részlegesen és némi ellenállás mellett valósultak meg. Ez többek között a fenyegetettség érzéséből, a kommunista hatalommal szembeni és az állam által szorgalmazott laicizáció elleni védekezés szükségességéből következett.

A prímás az 1970 utáni vezetést jobbnak ítélte, mint a korábbit, Giereket tisztelte, és bízott jóindulatában. Szinte teljesen megszűnt az egyház nyilvános zaklatása – amely amúgy is ritkábbá vált 1967 óta. A megelőző évtizedekben a hatalom igyekezett megakadályozni új templomok építését. A hatalmas új lakónegyedek általában nem rendelkeztek templommal. 1967 és 1970 között a püspöki kúriák több mint 400 templom és kápolna építésére nyújtottak be kérelmet, de 1968-ban csak tíz, 1969-ben és 1970-ben csak négy-négy építésére kaptak engedélyt. 1971-ben enyhülés következett be ezen a területen is: 28 templom építéséhez lehetett hozzákezdeni. Viszont az engedély nélküli templomokat és kápolnákat továbbra is lerombolták, csakúgy, mint Gomulka idején.

A pártvezetés igyekezett fenntartani az ateista társadalmi modellt, Gierek Lengyelországában azonban nem szerveztek olyan vallásellenes akciókat, mint a Szovjetunióban. A LEMP vezetői alkalomadtán még a hívő ember jogairól is említést tettek, de az iskolákban, az ifjúsági szervezeteknél, a hadseregben, az üzemekben, az állami tömegtájékoztatási eszközökben, sőt még a börtönökben is a világi jelleg volt a kötelező. Ezekre a helyekre nem engedték be a papokat, szó sem lehetett nyilvános misékről vagy az egyház missziós és vallási jelentőségének pozitívumairól szóló vitákról. Az emberek nehezen értették, miért nem lehet misét tartani a kórházakban vagy a börtönökben. A LEMP-ben, a rendőrségen és a hadseregen belül kötelezően előírták az ateista magatartást. Hivatalosan nem tűrték meg a vallásukat gyakorlókat, vagy azokat, akik templomi esküvőt tartottak, de egyre gyakrabban szemet hunytak efölött. Egy 1978-as felmérés szerint a LEMP tagjainak mindössze 27,4 százaléka vallotta magát ateistának, s a megkérdezettek egynegyede rendszeresen járt templomba.

A fiatalok nagy része számára az egyház olyan intézmény volt, ahol önazonosságuk megerősítését kapták meg. Sok kitűnő papnak köszönhetően a templom a lelki gondozás, a kulturális hagyományok és társadalmi összetartozás hiteles helye is lett. Egyre gyarapodott – a hatalom ellenkezése ellenére – az ifjúsági katolikus csoportok száma. Ezek közé tartozott a „Hordó” katolikus egyetemi csoport is, amelynek gondozását Karol Wojtyla bíboros látta el. Az egyház ifjúsági körökben gyakorolt aktivitása nagyon hatásosnak bizonyult: ezáltal maga az egyház is megfiatalodott, és megváltozott a vallásos hit átélésének formája, sajátos hangulatot nyertek a zarándoklatok. 1979-ben a czestochowai Jasna Górát – a pálos kolostort, ahol a híres Fekete Madonna-kegyképet őrzik – több mint hatmillió zarándok kereste fel.

Az egyház az 1970–es években a korábbinál nagyobb figyelmet fordított a történelemre és a kultúrára, az évtized második felében rendszeresen megrendezték a Keresztény Kultúra Hetét, amely fontos kapcsot jelentett azokkal az alkotókkal, akik nem voltak vallásosak. Széles körű felolvasómozgalom alakult ki, a plébániák termeiben olyan ellenzéki újságírók, írók és tudósok tartottak előadásokat, akiket rossz szemmel nézett a hatalom. A hívek már nem lepődtek meg azon, hogy Antoni Slonimski és Czeslaw Milosz verseit szavalják a szentélyben. Ezt maga Wyszynski prímás hagyta jóvá, amikor 1977 májusában bevezetőt mondott Mieczyslaw Jastrun és Wiktor Woroszylski költői estje előtt. Utóbbi a cenzúra alól kibújó Zapis című folyóirat egyik szervezője és az „új” lelkes népszerűsítője volt az ötvenes évek elején. „Nem veszhet el a szó” – mondta a prímás.

Az egyház egyre nyitottabb lett a dialógusra a kétkedőkkel és az ateistákkal. Ezt a dialógust többek között a Tygodnik Powszechny című katolikus hetilap kezdeményezte, amelynek 1957-től állandó szerzői közé tartozott Wojtyla is, aki a lap révén kapcsolatba került az antikommunista értelmiségi-ellenzéki körökkel, de összességében is egyre erőteljesebb lett a közeledés a baloldali, általában nem hívő politikai ellenzék és az egyház között.

A párt- és állami szervek egyházhoz való viszonyát sajátos skizofrénia jellemezte. Egyrészt azt hirdették, hogy „a Püspöki Kar reakciós része a legfőbb szervezett antiszocialista erő országunkban, a rendszerellenes mozgalmak egyesülésének egyfajta központja”. Nem történt intézkedés annak érdekében sem, hogy enyhítsék a papság belbiztonsági ellenőrzését. Ellenkezőleg: a Belügyminisztériumban létrehozták a IV. ügyosztályt, amely 1973-ra mintegy 900 funkcionáriust alkalmazott a központban és vidéken, de bővítették az ügynöki hálózatot is. Ez az ügyosztály és alegységei nemcsak a papok és a püspökök szemmel tartásával, de például a vallási ünnepségek és zarándoklatok megzavarásával is foglalkozott. Elemezték a püspökök prédikációit, és havonta jelentéseket írtak a „negatív társadalmi és politikai elemeket tartalmazó” kijelentésekről. Megpróbáltak viszályt szítani a püspökök között is. Különösen veszélyesnek tartották Wojtyla bíborost és Ignacy Tokarczuk przemysli püspököt. Az ügyosztályon kiépítették az egyház „dezintegrálásának” szervezeti rendszerét. Az ez irányú tevékenységről 1978–79-re készített, az ügyosztály vezetése által jóváhagyott munkaterv többek között előirányozta, hogy „konfliktust kell provokálni a püspökök között”, valamint el kell mélyíteni az ellentéteket Wojtyla bíboros és a prímás között (amely ellentétek mellesleg nem is léteztek), „hangsúlyt kell helyezni a lengyel egyház részéről a németek irányában tanúsított megbékélési gesztusok lejáratására, és megakadályozni az egyház terjeszkedését az ifjúság körében”. Másrészt azonban a LEMP igyekezett, hogy ne provokáljon konfliktusokat az egyházzal, sőt egy-egy alkalommal engedményekre is hajlandó volt. 1974-ben felvették a hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal, amit korábban Wyszynski prímás helyzetének gyengítésére terveztek felhasználni. E diplomáciai akció során egyébként 1946–47 óta először tettek kísérletet arra, hogy a lengyel egyház és a püspökök közvetítése nélkül lépjenek kapcsolatba a Vatikánnal, de ezúttal sem jártak sikerrel. Gierek és csapata mindazonáltal úgy vélte, hogy Wyszynski a legjobb a szóba jöhető prímások közül, és amikor 1976-ban betöltötte 75. életévét, a pártvezetés kifejezte azon óhaját, hogy továbbra is lássa el hivatalát. 1977 októberében Wyszynski prímás figyelmeztette Giereket, hogy az ország katasztrófa felé tart, de ez pusztába kiáltott szó maradt. A LEMP egyházügyi politikájának csúcsát jelentette, amikor 1977 decemberében VI. Pál pápa kihallgatáson fogadta Giereket, az akkor (nem véletlenül) a Vatikánban tartózkodó Wyszynski prímás pedig részt vett a Lengyel Népköztársaság nagykövetségén tartott hivatalos fogadáson.

1978 elején az egyház újfent megismételte addig sem teljesített követeléseit: kapja meg a közjogi státust, engedjék megjelenni a médiumokban, és ne akadályozzák missziós tevékenységét. A hatalomnak természetesen egyáltalán nem állt szándékában a fenti követeléseket teljesíteni, mire Wyszynski prímás válaszlevelet intézett az illetékes miniszterhez, amelyben védelmébe vette a lengyelek állampolgári jogait és a Tudományos Tanfolyamok Társaságához hasonló független társadalmi kezdeményezések létjogosultságát, megállapítván, hogy „a demokratikus rendszer számára ártalmas a rendőrség és a titkosügynökök” egyre fokozódó beavatkozása. Összességében a kommunista hatalom képtelen volt arra, hogy az egyházat saját céljaira használja fel. A prímás és a Püspöki Kar ugyanis rendkívül nagy tapasztalattal rendelkezett már, hogyan kell a rezsim mechanizmusa által fenyegetett értékeket fenntartani a társadalom körében. Így végső soron tartóssá vált a két fél közötti patthelyzet, hiszen egyikőjük sem szánta rá magát radikális lépésekre, a prímás nem szólított fel engedetlenségre, Gierek pedig nem rendelt el letartóztatásokat, annak ellenére, hogy a hatalmi apparátusban, különösen a Belügyminisztériumban jó néhányan szorgalmazták, hogy vessenek véget a „puha” politikának. Lényegében mindkét fél számára kielégítő volt ez az állapot. A hatalom elnézett, sőt néha jó szemmel nézett olyan kezdeményezéseket, mint a lengyel Püspöki Kar népes küldöttségének látogatása az NSZK-ban (1978. szeptember 20–25. között; a delegációt Wyszynski prímás vezette, s tagja volt Wojtyla bíboros is). Ez Gomulka idejében elképzelhetetlen lett volna. Elvégre Németország volt a legfőbb hitelforrás.

Noha számos nehézségbe ütköztek a szakrális építkezések, ezen a téren mégis látszottak az eredmények: új építményeket emeltek, valamint felújították a régieket. 1971 és 1976 között 365 szakrális építmény építésére adtak engedélyt, miközben 1946-tól 1970-ig csupán 359-re. Sok plébániaépületet építettek, a plébánosok jelentős részét gépkocsival látták el. Mindez az egyház munkakörülményeinek javítását szolgálta, ugyanakkor általában fokozta a papok ellenérzését a hatalommal való ütközésre. A papok többsége amúgy is igyekezett távol tartani magát a társadalmi és politikai konfliktusoktól. Az egyházi vezetés viszont nem akadályozta az ellenzéki papok tevékenységét. Sőt Wyszynski prímás az 1976. júniusi, radomi és ursusi, brutálisan elfojtott munkásmegmozdulások után már júliusban fellépett a megtorlásnak kitett munkások védelmében, a Püspöki Kar pedig szeptemberben felhívást tett közzé, amelyben a megtorlás beszüntetését és az elítéltek számára amnesztiát követelt. Ezt a felhívást többször megismételték, míg végül februárban, majd júliusban a hatalom amnesztiában részesítette az egy évvel korábbi megmozdulásokban való részvétel miatt elítélt munkásokat. A Püspöki Kar meglehetősen jól ismerte a – többek között Jacek Kuron vezette – ellenzéki Munkásvédő Bizottság (KOR) működését és akcióit. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a KOR által megfogalmazott felhívások, petíciók, fontos állásfoglalások másolatát megküldték Lengyelország prímásának. Ez annak tulajdonítható, hogy Wyszynski prímást tartották – nem csak ők! – Lengyelország legnagyobb erkölcsi és társadalmi tekintélyének. S jóllehet a Püspöki Kar bizonyos távolságról szemlélte a demokratikus ellenzék tevékenységét, mindazonáltal nem értett egyet a vele szemben alkalmazott represszióval, és általában kiemelte az állampolgári és nemzeti jogok tiszteletben tartásának szükségességét. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ellenzék által szervezett három éhségsztrájkra egyházi épületekben került sor, a hivatalos sajtóban való publikálástól eltiltott szerzők pedig nyilvános felolvasóesteket tarthattak a plébániákon és a templomokban.

Ebbe a helyzetbe robbant be a váratlan hír 1978. október 16-án: Karol Wojtyla bíborost választották pápává. Kevés lengyel hallhatta a helyszínen, amikor 18.35-kor a Szent Péter-bazilika előtti téren hivatalosan bejelentették, hogy a római katolikus egyháznak új feje van a krakkói kardinális személyében, aki a II. János Pál nevet vette fel. Szintén kevés lengyelnek adatott meg meghallgatni a pápa első szavait, amelyet a Szent Péter téren a tiszteletére összegyűlt tömegnek mondott: egy „távoli országból érkezett”, amely azért mindig hűséges volt az egyházhoz és Krisztushoz. A hír mindazonáltal villámgyorsan terjedt, s este hét óra körül a Visztula mentén is értesültek a meglepő, de rendkívül örömteli eseményről. Lengyelországban az emberek elsöprő többsége úgy gondolta, hogy a meggyötört Lengyelországnak kijárt a történelem mosolya. Krakkóban az utcákra tódultak az emberek, az ifjúság felvonulásokat szervezett, nemzetiszínű zászlókat vittek, egyházi dalokat énekeltek, ismeretlenül is egymást ölelgették, és a templomokban hálaadó miséket tartottak. A lengyelek úgy érezték, hogy ez a választás megerősíti saját erkölcsi értékeiket, alátámasztja kapcsolódásukat a nyugati kultúrához, s áttöri azt a falat, amellyel a kommunista rendszer 1945-től megpróbálta elszigetelni Lengyelországot Európa másik felétől. Elragadtatással nézték a pápát, és hallgatták szavait, a lengyelek milliói az új idők jeleként fogták fel a pápaválasztás eredményét.

Wojtyla kardinális pápává választása valóban világszenzációt jelentett. Pillanatok alatt nagyot nőtt a lengyel egyház presztízse, Wyszynski pedig az „Ezredév Prímása” lett. A világ hírügynökségei, amellett hogy megjegyezték, II. János Pál 455 év óta az első nem olasz pápa, megemlítették azt is, hogy egy kommunista országból származik, amelyben a kommunista rezsim immár 35 éve folytatja harcát a vallás és az egyház ellen, de mégis: a katolicizmus a nemzet többsége számára az egyetlen éltető lelki erő maradt. Emlékeztettek a meg nem alkuvó, de a kommunista erőszaknak a barátai és ellenségei által egyaránt kitett ország legújabb kori történetére. Az amerikai Newsweek magazin azt írta, hogy ez a választás az európai kulturális egységet szimbolizálja a második világháború után mesterségesen megosztott kontinensen, s leszögezte: a kommunisták vereséget szenvedtek azon kísérletükben, hogy egy rendőrállamot kényszerítsenek rá a lengyelekre. Ehhez a lap hozzátette, hogy az új, mélyen átélt vallási lelkület, amelyet II. János Pál hordoz, véget vet az erőszakkal történő haladás álságos ábrándjának.

A meglepetéstől megrökönyödött és elképedt lengyel kommunista hatalom gyorsan úgy döntött, hogy lenyeli a keserű pirulát, és jó képet vág a dologhoz, ugyanakkor Gierek és csapata megértette, hogy immár végérvényesen kicsúszott a kezükből a lengyelek lelkének irányítása, s lesz még elég bajuk ebből. A pártvezetés félelme hamarosan igazolódott, mert a lengyel pápa védőernyőt tartott az egész lengyel egyház fölé, amely végérvényesen önálló hatalmi tényezővé vált, és ez a védőernyő bizonyos mértékig óvta az ellenzéket is, mégpedig nem csak azt a részét, amely deklarálta szoros kötődését az egyházhoz. (Ettől függetlenül a szélesebb pártvezetés egynémely tagját valóban spontán büszkeséggel töltötte el a nagy honfitárs sikere: a pápaválasztás napján a varsói magyar nagykövet éppen vacsorán látta vendégül a LEMP KB két tagját, akik a hír hallatán felpattantak, és boldogan összeölelkeztek.) A pápának még megválasztása napján küldött üdvözlő táviratban Gierek, Piotr Jaroszewicz miniszterelnök és Henryk Jablonski, az Államtanács elnöke kijelentették, hogy a konklávé döntése „Lengyelországot megelégedéssel töltötte el”, mivel a pápai trónon „a saját szocialista hazájának nagyságát és jólétét építő nemzet fia” foglal mostantól helyet. A hivatalos propagandában komikusan azt sugallták, hogy a választás tulajdonképpen „a Lengyel Népköztársaságban épülő szocializmus fejlődésének eredménye, a vallásszabadság létezésének, valamint a népi Lengyelország jelentőségének bizonyítéka”. Persze a lengyel vezetők így is raportra mentek Leonyid Brezsnyevhez, aki dühösen kért tőlük magyarázatot arra, miként lehetséges az, hogy a szocialista Lengyelországból kerül ki az új pápa.

II. János Pál beiktatását – a pártvezetés beleegyezése nyomán – a lengyel televízió élő egyenes adásban közvetítette (ez volt az első eset, hogy vallási eseményt műsorra tűztek), a ceremónián pedig a Lengyel Népköztársaságot Jablonski képviselte, akit másnap külön kihallgatáson fogadott a pápa. A beiktatási szertartáson a kardinálisok tiszteletadásakor megható jelenet játszódott le II. János Pál és Wyszynski között, amikor a térdeplő prímás mellé letérdepelt a pápa is, és úgy ölelte őt meg. „Nem lennék most lengyel pápa – mondta a prímásnak egy nappal később –, ha nem lett volna a börtöntől és a szenvedésektől sem megriadó hited.”

A lengyel vezetés nem térhetett ki II. János Pál azon természetes óhaja elől, hogy szeretné hazáját mihamarabb meglátogatni. Ez főként azért aggasztotta őket, mert valószínűnek látszott, hogy a pápa és a lengyelek közötti dialógushoz nem lesz szükség a hatalomra. Emellett tisztában voltak azzal is, hogy a látogatás meg fogja mutatni az egyház erejét. Mégsem mondhattak nemet, sőt hozzájárultak ahhoz, hogy a lengyel televízió élőben tudósítson a pápa által celebrált misék némelyikéről.

II. János Pál eredetileg 1979. május elején, Szent Szaniszló mártírhalálának 900. évfordulóján kívánta hazáját felkeresni. Giereknek és csapatának azonban szerfelett kényelmetlen volt ez az időzítés, hiszen Szaniszló püspököt azért ölette meg annak idején az uralkodó, mert meg merte mondani neki az igazat, és Wyszynski prímás a májusi évfordulókon gyakran emlékeztette a kommunista hatalmat hibáira és despotizmusára. Így a pápai látogatásra végül is egy hónappal később került sor. Amikor június 2-án a pápai repülőgép leszállt a varsói repülőtéren, a szó szoros értelmében kezdetét vette a Szabadság Hete. Az utcákon, ahol a „pápa-mobil” elhajtott, emberek milliói álltak sorfalat. Az útvonalat teleszórták virággal, a tömeg tapsolt és éljenzett. A rendszerint ingerlékeny és agresszív rendőrök udvariasak és kedvesek lettek. A rendet főként az egyház által szervezett pápa-őrök tartották fenn, akik a plébániákon dolgozók, a cserkészek és az egyetemisták közül verbuválódtak. A mindennapok nehézségeitől kimerült átlag lengyelek, akik általában makacsok, készek a kisebb csetepatékra és vitákra, most felderültek, egyetértettek, fegyelmezettek voltak. A pápai misék milliós tömegében az emberek egymásra találtak. Ez a társadalmi szolidaritás és az önkéntes fegyelmezettség csodája volt. A szunnyadó állapotban lévő, atomizált társadalom hirtelen megérezte egységét, felfedezte saját értékeit, és a pápa személyében azonosulásra alkalmas jelképet talált, egy hatalmas tekintéllyel rendelkező személyiséget. Mindez egy év múlva kézzelfoghatóan is kiderült.

A pápa a lengyeleknek a nemzeti hagyományok, a büszkeség érzését adta át, megérintette őket saját spontaneitásával, optimizmusával. Gyakran tréfált, az állami ünnepségek merevségétől teljesen eltérő hangulatot varázsolt. Optimizmussal és lelki erővel kívánta felvértezni honfitársait. Látogatásakor a pápa saját tekintélyével emlékeztetett arra, hogy a lengyelek házigazdái saját hazájuknak, hogy olyan alanyisággal rendelkeznek, amelyet senki sem vehet el tőlük, és felelősséggel, amely alól senki sem mentesítheti őket. 30 év után a lengyelek először döbbenhettek rá, hogy ők – Lengyelország. Nem a hatalom, nem a személytelen hivatalok, nem a brutális rendőrség, nem az elfogult és felülről irányított bíróságok. Lengyelország egyenlő a lengyelekkel, a lengyel társadalommal.

A hatalom a látogatás alatt teljesen tanácstalannak tűnt. Látszólag szívélyesen fogadták II. János Pált, a pápa találkozott Gierekkel is, a párt- és állami vezetők megadták a kellő tiszteletet, láthatólag ki akarták használni, hogy megjelenhetnek – mint mondták – a „nagy honfitárs” oldalán. Ugyanakkor a rendszer valódi önteltségét, rövidlátását és félelmét az a durva manipuláció tette nyilvánvalóvá, ahogy a lengyel televízió az eseményekről beszámolt. Megpróbálták csökkenteni a győztes pápai látogatás hatását, és mindenekelőtt titokban tartani az elragadtatott tömeg nagyságát. Ezért precízen működtették a propagandagépezetet, szigorúan szabályozták a tudósításokat, a televíziós közvetítésekből „kivágták” a tömegeket, és a tv-nézők figyelmét a papokra, apácákra és idősebb asszonyokra irányították, miközben a Szentatyával való találkozásra csaknem az egész nemzet elment: a fiatalok, a munkások, a parasztok, az értelmiség (rendkívüli tapasztalatot merítvén ebből, amit a későbbi években kamatoztattak). Jelentéktelen mellékjelenségeket egyenértékűként tálaltak a pápai vizittel, és erőltetett párhuzamokat eszeltek ki. Például Gierek „spontánul” ellátogatott egy varsói nehézipari üzembe, ahol egy sörösüvegből ivott a munkásokkal. Mindenki tisztában volt az egyébként kizárólag szánalmat keltő és az amúgy is tendenciózus állami tömegtájékoztatást végképp hiteltelenné tévő manipulációval, aki csak jelen volt akár egyetlen rendezvényen is, márpedig ezeken óvatos becslések szerint is 8-10 millió ember fordult meg. A hamisítások nyomán világossá vált, hogy a „néphatalomnak” nincs közös nyelve a társadalommal, hogy ez a hatalom a brutális erőre és a primitív szokásokra támaszkodik.

A pápai látogatás által kiváltott közhangulatot érzékelve a hatalom még jobban bezárkózott saját világába, és még inkább elszigetelte magát a társadalomtól. Ez egészen odáig fajult, hogy a látogatás után öt héttel Gierek Lublinban felavatta Boleslaw Bierut, a „lengyel Rákosi” szobrát, mégpedig a „szocialista Lengyelország 35. évfordulója alkalmából”. A „mi” és az „ők” ellentéte világos és egyértelmű határvonallal választódott el. Amikor június 10-én a pápa visszatért Rómába, Lengyelországban az élet látszólag visszatért a normális kerékvágásba. II. János Pál személyének és szavainak hatása, illetve a pápai miséken részt vevő fegyelmezett tömeg kétségtelenül megváltoztatta az ország lelkiállapotát. A független társadalom újjáépítésének kísérlete évekig – de inkább évtizedekig – tartott, ezzel szemben az öntudatra ébredéshez elegendő volt ez a néhány rendkívüli júniusi nap 1979-ben. Sokan feltették maguknak a kérdést: milyen erősen gyökereztek meg a társadalom tudatában a pápa szavai, és vajon lesz-e még folytatása a Szabadság Hetének? A válasz egy évvel később érkezett.

• Beszélő évek – 1978