Kovácsy Tibor

Nyomtatóbarát változat

Alighanem 1988-ban jelent meg Magyarországon az utolsó könyv, amely még a szocializmus felsőbbrendűségének tudatával mondott lesújtó ítéletet az Egyesült Államokban uralkodó embertelen, sőt emberellenes viszonyokról, az ottani másként gondolkodást elfojtó imperialista reakció kíméletlen módszereiről, a CIA és az FBI tömeggyilkos kegyetlenkedéséről. A száz-egynéhány oldalas pamflet, Alinyin, Antonov és Ickov műve a Szovjetunióban már évekkel korábban megjelent, és rejtély, hogy miért csak ekkor, és ekkor viszont vajon miért adták ki magyarul.

Kétségtelen, hogy a dolgozat – A Népek Temploma, alcím: Egy közösség pusztulása – maga is egy rejtélyes eseményt feszeget: az 1978-as guyanai tömeges öngyilkosságot, amelyet a Népek Temploma (People’s Temple) szekta több mint kilencszáz tagja hajtott egyidejűleg végre a dél-amerikai ország isten háta mögötti északnyugati őserdős vidékén, a venezuelai határ közelében. Azóta már lejátszódtak hasonló események – legutóbb 1994 őszén, amikor a Naptemplom Rendje nevű szekta követői választották az önkéntes és kollektív halált, ráadásul egy időben több helyszínen, Svájcban és Kanadában. Az 1978-as eset azonban – békeidőben legalábbis – még példa nélkül állt.

Hogy békeidőn és bármilyen egyéb kifejezésen mit is kell pontosan érteni, ez a Népek Templomához hasonló, vak engedelmességen és a személyiség teljes feladásán alapuló hitközösségekben nem jelentéstani konszenzus kérdése, ezt a karizmatikus vezető határozza meg. Márpedig a szektavezér, Jim Jones „tiszteletes”, követői szemében a megfellebbezhetetlen igazság birtokosa, úgy ítélte meg, hogy a közösség végveszélybe került. Az őserdei kommunát órákon belül megtámadják az Egyesült Államok, ezen belül a CIA által felbérelt fegyveresek, továbbá a guyanai katonai egységek, és akkor nem lesz kímélet, felkoncolnak mindenkit. Ebben az esetben pedig magasztosabb megoldás az önként vállalt, nemes halál, ha már a helyes társadalom megvalósítására tett kísérletnek úgyis befellegzett.

Jim Jones eredetileg a Krisztus Tanítványai nevű milliós hitközösség lelkészeként tevékenykedett – ennek az egyháznak volt a tagja például Lyndon Johnson elnök is. A hetvenes évek elejére felépítette saját szektáját, amellyel Kaliforniába települt át, és egy mezőgazdasági kommunát hozott létre. Prédikációi a keresztény üdvtan elemei mellett erőteljes és messianisztikus szociális töltést is hordoztak. Ostorozta a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegénységet, a rasszizmust, faji szegregációt. Csupa valóban létező problémát, amelyekkel az amerikai társadalom mindmáig viaskodik. Mindezt a „fasizmus” szitokszó mágikus ismételgetésével gyúrta egybe, megfejelve az egészet szuggesztív, megnyerő fellépésével, és természetesen mindazokkal az olcsó, de hatásos, odaadást gerjesztő eszközökkel is, amelyekkel rajta kívül százak térítettek akkor az Egyesült Államokban, és térítenek ma is, másutt is, mindenütt, ahol eltűntek a transzcendens kapaszkodók.

Végül is nem derült ki feketén-fehéren, csak köztudomáson alapuló feltevés maradt, hogy Jim Jones, miután 1968-ban és 1972-ben Nixon kampányát támogatta, később demokrata párti választási aprómunkára használta követőit, akik többségükben elszegényedett feketék voltak. A hetvenes évek elején, egy San Franciscó-i polgármester-választás idején a győztes demokrata jelölt mellé állt. Az új polgármester a városi lakásügyek irányítójává nevezte ki. Pár évvel később sokasodni kezdtek a kételyek és panaszok a Népek Temploma kommunájában uralkodó agymosás, fizikai kényszer miatt, és egyre többen látták úgy, hogy Jones tiszteletes egy mindinkább elboruló elméjű fiók-zsarnok. (Későbbi nyugati kommentátorok egyenesen Lenin- és Mao Ce-tung-hasonlatokkal tették plasztikusabbá rá vonatkozó fejtegetéseiket.) Jim Jones úgy döntött, hogy követőivel együtt Guyanában telepszik le. Az ügyintézés és az ottani kormánnyal való kapcsolattartás során még mindig használni tudta demokrata kapcsolatait. Ajánlólevelet kapott – „Dear Jim” megszólítással – Carter elnök feleségétől, Mondale majdani alelnöktől, a Carter-kormány leendő népjóléti miniszterétől és még számos képviselőtől és szenátortól. Joseph Califano, a leendő miniszter például így fogalmazott: „…az Ön emberbaráti elvei és a személyes szabadság melletti elkötelezettsége kiemelkedő módon hozzájárult az emberi méltóság ügyének előmozdításához…”

---

Kézenfekvő kérdés: miért pont Guyana? Az ország hivatalos neve – Guyanai Szövetkezeti Köztársaság – önmagában is sokat mond. Az egykori Brit Guyana csak 1966-ban lett önálló. Valószínűleg nem volt teljesen légből kapott az ötvenes években a brit kormány gyanúja, hogy az országban kommunista diktatúra kialakulásának veszélye fenyeget. A függetlenséget végül kikiáltó párt, a Forbes Burnham-féle Népi Nemzeti Kongresszus a faji integrációt és egyfajta agrárszocializmus megvalósítását jelölte meg legfőbb céljaként, amelyhez az ellenzéki erők megfélemlítésén, letartóztatásokon, koncepciós pereken át vezetett az út – egészen a kilencvenes évekig.

Most azonban a hetvenes években járunk. A guyanai kormány és Jim Jones társadalmi víziói között nem volt igazán távolság, talán ez is elősegítette, hogy a szekta rendelkezésére bocsátottak egy jelentős őserdei területet, amely kevéssé meglepő módon a Jonestown nevet kapta. A Népek Temploma nem az első és nem is az utolsó szekta volt, amelynek tagjai az Egyesült Államokból Guyanába települtek át. Jonesék érkezésekor már voltak itt kolóniái egyebek között a Hetednapi Ádventistáknak, később pedig az Izrael Háza elnevezésű szektának – élén a Clevelandből érkezett Washington „rabbival” –, amely kifejezetten karhatalmi jellegű, megfélemlítő feladatokat töltött be a kormánypárt nyilvános rendezvényein.

Jonestownban 1977-ben már ültetvények voltak, közös ebédlő, óvoda, iskola. A szövetkezetként feltüntetett telepet felkeresték a helyi kormány képviselői, afrikai vendégek, a szovjet nagykövetség munkatársai és számos hivatalos látogató az Egyesült Államokból is. Az említett szovjet szerzőhármas csupa elismerő, sőt lelkes beszámolót idéz. Amikor, már a kollektív öngyilkosság után, felmerült, hogy a washingtoni külügyminisztérium netán nem járt el kellő alapossággal a kolónia körül terjengő hírek kivizsgálásakor, az illetékes államtitkár-helyettes is arra hivatkozott, hogy a guyanai külképviselet munkatársai egy év alatt 75 szektataggal beszéltek, akik valamennyien állították, hogy Jonestownban a legnagyobb rendben mennek a dolgok.

Jones csalódott hívei és az aggódó családtagok azonban máshogy látták az ottani viszonyokat. Az ebédlőben a Népek Temploma propagandája szerint bőséges, elmenekült szektatagok szerint nyomorúságos volt az ellátás. Ugyanilyen végletesek az információk az ottani mindennapokról, amelyekről a közösség pénzügyekkel foglalkozó egykori titkárnője 1978 júniusában számolt be részletesen, miután a guyanai amerikai nagykövetség segítségével sikerült hazamenekülnie. Elmondta, hogy a szekta a hét év során, amit tagjaként töltött, fokozatosan eltávolodott hirdetett elveitől, a szociális egyenlőség és a részvételi demokrácia eszméjétől. Jones paranoid zsarnoknak bizonyult, aki halállal fenyegetett minden távozni vágyót. Minthogy Jonestown lakóinak minden lépését fegyveres belső rendőrség figyelte, a súlyos testi fenyítés pedig a kisebb vétségek esetében is bevett büntetés volt, vészjósló szavai nem tűntek üresnek. A félelem ébrentartását brutális indoktrináció egészítette ki: a mindenütt felszerelt hangszórókból megállás nélkül bömböltek a prédikációk, a szektavezér éjjelente készenléti gyakorlatokat rendezett a külső támadás veszélyét emlegetve. Elhangzottak olyan vallomások is, hogy a közös öngyilkosságnak is volt főpróbája, ahol az önként kihörpintett méregfiolákról kiderült, hogy ártalmatlan anyag volt bennük, és Jones csupán bárányainak odaadásáról kívánt meggyőződni.

Leo J. Ryan kaliforniai demokrata képviselő megpróbált utánajárni az ellentmondásos jonestowni híreknek. 1978. november 15-én érkezett a helyszínre, újságírók, egy tévés forgatócsoport, a kolóniát képviselő két balos érzelmű jogász és néhány rosszat sejtő családtag képviseletében. Ő maga is szociálisan elkötelezett ember volt, mint Jones a kezdetekkor. 1965-ben, egy Los Angeles-i gettólázadás után a helyszínre költözött, és egy ottani iskolában álnéven tanított, hogy megértse a zavargások okait. Később egy börtönben egy hetet bilincsben töltött, hogy utánajárjon az ottani kegyetlenkedésekről érkező híreknek. Most a Népek Temploma ügyében szeretett volna tisztán látni.

A kolónián szívélyesen fogadták, visszaemlékezések szerint úgy viselkedett, mint aki alapjában véve megnyugtató benyomásokat szerzett, bár egy pillanatban a szekta egyik tagja váratlanul fojtogatni kezdte. Három nappal később, amikor kíséretével visszaindult a közeli repülőtérre, körülbelül húszan csatlakoztak hozzá, hogy visszatérjenek vele az Egyesült Államokba. A gépre való felszálláskor az egyikük lövöldözni kezdett, megölte Ryant és négy társát, aztán a közeli dzsungelbe menekült. A terepjárón, más útvonalon szintén a repülőtérre érkezett fegyveres társai is visszafordultak. A lövöldöző utóbb azt vallotta, hogy Jones utasítására cselekedett, majd visszatért a kolóniára, és jelentette, hogy küldetésüknek csak részben tettek eleget, és a távozók többsége életben maradt.

---

A külső támadás veszélye így már valóban kézzelfoghatóvá vált, Jones pedig egy fennmaradt hangszalag tanúsága szerint hozzákezdett a tömeges öngyilkosság előkészítéséhez. A kolónia orvosa előhozatott egy tartályt, amelyben gyümölcslé és cián keveréke volt, a szektavezér pedig felszólított mindenkit, hogy először itassák meg a gyerekeket, aztán ők is vegyék magukhoz a mérget. A felvételen hallani lehetett, hogy néhány szektatag vitába bocsátkozott Jonesszal, miközben a beszédet orgonaszó és halálhörgések festették alá. Jones egy-egy kijelentését taps kísérte. Az egyik hívő azt akarta tudni, nem lehetne-e a közösségnek áttelepülnie a Szovjetunióba. De azt a választ kapta, hogy már túl késő, a Szovjetunió nem vállalhatja őket Ryan meggyilkolásának stigmájával.

Az áttelepülés lehetősége nem ekkor merült fel először. Tyimofejev szovjet sajtóattasénál már az év elején érdeklődtek a szekta vezetői – maga Jones is – a lehetőségek felől, majd írásban is beterjesztették a kérésüket. Később azt is jelezték, hogy hétmillió dollárnyi vagyonukat át akarják adni az SZKP-nak, mivel „mint kommunisták, a világ elnyomott népei javára vagy a moszkvai pártvezetés által jónak látott más, tetszőleges célra szeretnék fordítani a pénzüket”. Tyimofejev feletteseit azonban valószínűleg zavarba ejtette az ajánlat, halogatták a konkrét választ, bár a szovjet követség munkatársai novemberig többször is ellátogattak Jonestownba.

A tragédia másnapján guyanai katonák fedezték fel a holttesteket. Először négy-, később hétszáz, végül 914 halottat számoltak össze (a helyszínre érkező amerikai egység közreműködésével). A legvégső adat 923 volt. Mivel szovjet forrásunk a CIA tömegpusztító akcióját gyanította a történtek mögött, a halottszámlálás bizonytalanságaiból messzemenő következtetésekre jutott, habár meglehetősen homályos érveléssel. Tény, hogy a halottak közül többekkel – így magával Jim Jonesszal is – lőfegyver végzett. Voltak, akik menekülni próbáltak, és a belső milícia terítette le őket, mások főbe lőtték magukat – a túlélők legalábbis így vallottak. Az események titokzatosságát csak fokozza, hogy néhány nappal később személyes bosszúból meggyilkolták a San Franciscó-i polgármestert, Jones egykori munkaadóját. A rendőrség nem látott összefüggést a gyilkosság és a jonestowni tragédia között. Alinyin, Antonov és Ickov sokat sejtetően, kommentár nélkül közli ezt a tényt az objektív esettanulmánynak beállított könyv zárszavában.

A Pravda az Egyesült Államokban folyó üldöztetés elől elmenekült ellenzékieknek minősítette a jonestowni áldozatokat. A Szovjetszkaja Kultura szerint a történtek az amerikai társadalom súlyos betegségét tükrözték, amelyet a nagy monopóliumok uralma okoz. Az Új Kína hírügynökség is a kapitalista rendszer által előidézett lelki elnyomattatásban, kiüresedettségben és frusztráltságban jelölte meg a tragédia okát. Londonban a The Economist arról írt, hogy még csak a kezdeteknél tart a spiritualitás új formáinak a keresése, és bekövetkezhetnek ugyan hasonló félresiklások, de egyfajta tanulási folyamat is beindulhat. A Népszabadság minden kommentártól tartózkodva taktikusan a szigorú tényközlésre szorítkozott.

A holttesteket november végére egy amerikai légitámaszpontra szállították. Az áldozatok több mint feléért senki sem jelentkezett. A Népek Templomát 1983-ban oszlatták fel hivatalosan, miután megnyugtatóan tisztázódott a szekta 11 millió dollárnyi vagyonának a sorsa.

• Beszélő évek – 1978