…a magyar nép nemzeti karakteréről

1978 tavaszán készült az az adatfelvétel, amelyben egy munkásokat, illetve értelmiségieket reprezentáló rétegminta tagjait – egyebek között – arról is megkérdezték, hogy milyennek látják saját nemzetüket. Az alábbiakban ismertetett nemzetkarakter úgy rajzolódik ki, hogy a megkérdezettek a különböző ellentétes tulajdonságpárok között egy ötfokú skálán értékelték, hogy az adott tulajdonság mentén milyennek látják a magyarokat általában.

1. Szörényi L.–Bródy: 1978 – Fonográf – (1)

2. Omega: Léna – Orosz tél – Omega – (4)

3. Bencsik–Vikidál–Várszegi: Menj tovább – P. Mobil – (8)

4. Szörényi L.–Adamis: Mintha – Kovács Kati – (10)

5. Závodi–Révész: Gyere közelebb – Piramis – (–)

6. Omega–Sülyi: Metamorfózis – Omega – (–)

7. Szörényi L.–Bródy: In memoriam Elvis Presley – Fonográf – (–)

8. Bencsik–Schuster–Vikidál: Kétforintos dal – P. Mobil – (2)

9.

Az elméleti érzékenységgel és következetes fogalomhasználattal nem vádolható magyar filmkritika és filmtörténetírás ritkán került olyan terméketlen zűrzavarba, mint amikor a valóság, dokumentum és fikció kifejezéseket és ezek egymáshoz való viszonyát kellett meghatároznia. A dokumentumfilm és játékfilm merev szétválasztására épülő, évtizedeken keresztül bevált operációs rendszert nem lehetett sokáig tartani, különösen nem a hetvenes években, amikor éppen a dokumentarista és a fikciós stratégiák közötti átjárás és kölcsönhatás eredményezte a legfontosabb formai újításokat.

Mint más félszáz éves történetében annyiszor, 1978-ban is politikai játszmák kiváltója, elszenvedője és terepe lett a Nemzeti Színház – ezúttal az Aczél György és Pozsgay Imre közötti kötélhúzás (mondhatni: pozícióharc) állt az események hátterében. Mint mindig, most is valós krízishelyzet indokolta a hatalmi beavatkozást, amely azonban politikai-ideológiai szempontok szerint átszíneződött.

A fővárosi színházak, a színházi felsőoktatás és a színházi szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt.

Nagyon egyszerű dologról van szó, bárki megcsinálhatja. Fog, ugye, az ember egy magnetofont, leköltözik egy-két hétre vidékre, lehetőleg az isten háta mögé (azt nem olyan nehéz megtalálni az 1970-es évek Magyarországán sem), keres egy beszédes nénikét, bekapcsolja a magnót, és annyi. Olykor, ha a néni megakad, bizonyos kérdésekkel lehet terelni, máskülönben hagyni kell beszélni, majd csak kijön valami. Végül az anyagot legépeljük, kicsit rendszerbe szedjük, témakörök szerint, kész a szociográfia.

Csalog Zsolt 1978-ban megjelent Parasztregénye készülhetett volna így is.

1978-ban igazi politikai szenzáció volt, hogy Magyarországon legálisan megjelenhetett Kádár Gyula egykori vezérkari ezredesnek, a Vkf/2, a hírszerzés-kémelhárítás katonai szervezete (a magyar Deuxieme Bureau) 1943 júliusa és 1944 áprilisa között működött parancsnokának az emlékirata. A könyvet elsősorban az tette szenzációvá, hogy a megjelenés körülményeiből kitűnt, a memoár a nevezetes Aczél-féle „három T” tekintetében a „támogatott” művek csoportjába tartozik.

Alighanem 1988-ban jelent meg Magyarországon az utolsó könyv, amely még a szocializmus felsőbbrendűségének tudatával mondott lesújtó ítéletet az Egyesült Államokban uralkodó embertelen, sőt emberellenes viszonyokról, az ottani másként gondolkodást elfojtó imperialista reakció kíméletlen módszereiről, a CIA és az FBI tömeggyilkos kegyetlenkedéséről. A száz-egynéhány oldalas pamflet, Alinyin, Antonov és Ickov műve a Szovjetunióban már évekkel korábban megjelent, és rejtély, hogy miért csak ekkor, és ekkor viszont vajon miért adták ki magyarul.

Afrika szarva; Ogaden, Eritrea, Tigre; Aszmara, Harer, Dire Dawa – 1978-ban már nemcsak a világesemények ínyencei tudták, merre keressék a térképen a szovjet terjeszkedés ígéretes, új hadállását. Igaz, hogy a tágabb célterületről egyedül Mozambik pályázott (sikertelenül) KGST-tagságra, Afrika legsúlyosabb szocializmus-teljesítményét mégiscsak Etiópia mutatta, jó másfél évtizeden át. Eközben – éppen 1978-ban – megnyert egy háborút, egy másikban pedig kézközelben érezhette a győzelmet. És hivatalosan is partnert cserélt.

1978. augusztus 8-án Szadat egyiptomi elnök és Begin izraeli miniszterelnök nyilvánosan bejelentette, hogy elfogadja Carter amerikai elnök Camp Davidbe szóló meghívását. A korabeli nyugati sajtó szkepticizmussal keveredő várakozással tekintett a nem mindennapi esemény elébe. Szkepticizmussal, mivel az előző hónapok – de nyugodtan mondhatunk előző éveket is – sokszorosan bizonyították, hogy a szemben álló felekre gyakorolt amerikai nyomás nem feltétlenül vezet eredményre.

1978. október 16-án, késő délután, a nyolcadik szavazáson a Sixtusi-kápolnában ülésező konklávé – 111 kardinális – a lengyel Karol Wojtyla bíborost, Krakkó érsekét választotta pápává. A nemzetközi hírügynökségek azonnal világgá röpítették a rendkívüli hírt, hogy 1523 óta első ízben nem olasz főpapot választottak Szent Péter örökébe, ráadásul a katolikus egyház új feje a vasfüggönyön túlról érkezik. Szerte a világban lázasan keresték az életrajzi adatokat Wojtyla bíborosról, aki a mindössze 33 napig hivatalban lévő elődje tiszteletére a II. János Pál pápa nevet vette fel.