Farkasházy Tivadar

Nyomtatóbarát változat

Az áprilisi számban Kőszeg nagy ívű Tölgyessy-portréjában kétszer is idéz. Ez persze még nem ok arra, hogy a tisztelt olvasót is fárasszam, de talán ki tudom egészíteni azt a chartás képet, amelyet a ’94-es koalíciót elutasítók egyre sötétebbre satíroznak, mint minden baj okozóját. Pallag László óta persze tudjuk, hogy egy tanú nem tanú, de talán akadnak, akik az én verziómat is figyelembe veszik. (Az alábbiakban, ahol Kőszeget idézem, aki idéz engem, közben idézőjelbe teszi a saját kifejezéseit is, szóval mivel másképp nem megy,  kurziválom a nekem tulajdonított szavakat – ha lehet még Cs. után –, sőt Kőszeget még fettelem is.)

„Farkasházy Tivadar még 1990-ben azt írta: Kis János vagy Demszky nem lehetnének más pártban, csakis az SZDSZ-ben. Tölgyessy meg Kónya ellenben valószínűleg feldobtak egy mallért, úgy döntötték el, melyikük lesz az SZDSZ, melyikük az MDF frakcióvezetője.


Mint minden jópofa rágalomban, ebben is van egy szemernyi igazság. 1989-ben véletlenek dönthették el, ki lett az egyik, ki a másik szervezet tagja, de az egyszeri döntés nyomán sokan váltak fegyelmezett, odaadó katonáivá az esetlegesen választott pártnak. Tölgyessy esetében azonban nem ez történt…”


Az első mondatot nem írtam, a másodikat lényegében igen: „Egyre inkább az az érzésem, hogy dr. Kónya és dr. Tölgyessy másfél évvel ezelőtt feldobtak egy bélást, és úgy választottak egymás között pártot.”

A pontosság mindig fontos, 1992 szeptemberében például elég sok embernek azt mondtam a Parlament előtt, hogy most pedig hallgassunk meg egy dalt, mert ugyan mindenki a Himnuszra várt, de nem akartam megfosztani őket a felismerés élményétől, mire Sinkovits Imre pár napra rá már azt mondta a tévében, hogy nótának neveztem.

Másodszor: Kedves Feri, ne jópofázz le, épp elég, hogy Spiró iskolatárs visszamenőleg leszorgalmasozott! Igazi humorista sohasem jópofa, legfeljebb rövid. Poénokba sűrít, legalábbis megpróbálja. Mert tudja, hogy egyre jobban utálnak olvasni. Az idézett mondat legalább háromértelmű, különben nem poén lenne, hanem tényleg rágalom. Vegyük sorra:

1. Tölgyessy és Kónya akár fordítva is választhattak volna, mert ők olyanok. Később még arra is képesek, hogy átlépjenek az MDNP-be vagy a Fideszbe, mert én ezt már a taxisblokád előtt is tudtam! A Fidesz ugyan azt mondja, hogy sohase változott, csak a többiek (élükön gondolom a Liberális Internacionáléval), Tölgyessy is minden bizonnyal ezt vallja, de mivel egyre jobban különböznek, csak az egyiknek lehet igaza, ez persze játék a formális logikával, de hát még ebben a cikkben is humorista vagyok valahol, akitől nem áll távol egy kis jópofa rágalmazás.

2. Tölgyessy és Kónya akár fordítva is választhattak volna, mint tette több tucat polgármester, több százezer ember az urnánál. Ha azt veszem, hogy Antall a szabadelvűséget is hármas hitvallása közé sorolta, másrészt mennyire becsülték egymást Tölgyessyvel, egy paktumot is elég jól összehoztak, szóval a Pétert ad abszurdum a korai MDF-ben is el tudnám képzelni, vagy a maiban (ne tessék a kettő közöttiből kiindulni, pláne a mai Fideszből). Kónyát az SZDSZ-ben már kevésbé, de ne bonyolítsuk, még eljutunk a korai Tellér Gyuláig, Pokol Béláig, Sneé Péterig, Schmidt Máriáig. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a ’89-es beszállók közül nem mindenki esküdött fel arra, hogy előbb megvívja a nagy urbánus-népies csatát, s bosszút áll azért, amiért a másik nélküle lakitelkezett, beszélőzött. Ezt még tudnám ragozni, elég legyen annyi, hogy az ország jó része 1990-ban az MDF–SZDSZ-nagykoalíciót is el tudta volna képzelni, ahogy a kisgazda Prepeliczai köre is sokáig hezitált, hová álljon. Én sem éltem át katasztrófaként, hogy az MDF győzött, szóval nemcsak Tölgyessyékről szól ez a mondat.

3. A kis szösszenet címe: Ügyvédek. Halvány asszociáció, anélkül hogy a szóban forgó személyeket sértegetni akarná, arra, hogy 1990-ben a közgazdászokat háttérbe szorították, mint akik végeredményben kiszolgálták a kommunistákat, még a Fordulat és reform szerzői is, ugyanis a jogászok rájöttek, hogy nekik semmi saruk sincs, legfeljebb néhány rosszul sikerült válóper, nem beszélve azokról, akik be sem fejezték az egyetemet. Most viszont a Parlament valóságos törvénygyár lesz, amelynek ők lehetnek az igazgatói. Antall és Horn (ő ugyan nem jogász, de közgazda is csak papíron) egyaránt tiszttartóként kezelte Kupát, Békesit és Bokrost, akiket adott időben elcsaphat. Az ügyvédek közül kétségtelenül Orbán csinálta a legnagyobb karriert, amidőn felfedezte a joghézagot, de ez más téma. A lényeg, hogy a Független Jogászfórum és az Ellenzéki Kerekasztal remek kifutási lehetőséget adott Tölgyessynek és Kónyának, amelyben úgy megcsinálhatták magukat, mint a román álforradalom idején Keleti szóvivő a tévében, mint taxisblokádkor a Spenótházba kerekező Palotás. Ebben semmi rossz nincs, megállapítás, kaptak két labdát, és jobban kihasználták, mint Del Piero a döntőben.

Vegyük a másik idézetet, mert még átmegyek Balzacba, bár ez majd olyan hosszú lesz, mert a szerző a koalíció létrejöttét fejtegeti:

„Az érdekeltséget legnyíltabban talán Farkasházy Tivadar fogalmazta meg éppen azokban a napokban, amikor ténylegesen létrejött az, amin évek óta dolgozott: az MSZP és az SZDSZ együttes kormányzása. Ez a ’68-as nemzedék – mondta Farkasházy a maga »nagy generációjáról« –, amely ide-oda vetődött, igazából sohasem kapta meg a lehetőséget, de az MDF-koalíció csúnyán belerúgott, és a maga másodosztályú társaságával próbálta az eszméit megvalósítani. Arra gondoltam, hogy nekem nincs még négy évem, hogy esetleg egy számomra szimpatikusabb választási eredmény szülessen… Ha színtiszta MSZP-kormány lenne, ezek megint rákényszerülnének a másodosztályú emberekre. – Beszélő, 1994. június 16.”

Így folytatja:

„Valójában a nagy generáció aranykora a Kádár-rendszer szétesésének fél évtizede volt, amikor a párthatalom ötlettelensége és erőtlensége óriásira növelte a politikai felelősség nélkül reformterveket kovácsoló értelmiség szerepét, és kvázivállalkozóvá tette a közgazdász végzettségű szocialista menedzsereket anélkül, hogy a vállalkozói kockázatokat ténylegesen vállalniuk kellett volna… A kommunizmus összeomlása leértékelte mind a reformértelmiség, mind a reformorientált elit szerepét. A kárvallottak bosszúsága érthető volt, annál is inkább, mert az állam- és tekintélyelvű kormány sok esetben olyan pártállami bürokratákat juttatott velük szemben hatalmi pozíciókba, akik a nyolcvanas évek második felében éppen a reformok előretörése nyomán szorultak háttérbe. Jogos azonban mégse volt ez a bosszúság, hiszen a reformértelmiségnek is meg kellett volna értenie, hogy a parlamenti demokráciában a kormányzati hatalomról a választók döntenek, nem pedig az, hogy ki készíti a legjobb reformterveket a megvalósításukra egyébként képtelen kormány számára. Annyira rosszkor jött ez a rendszerváltás, nyafogta csacsi őszinteséggel az egykori Fővárosi Tanács egyik menesztett képviselője. Pedig a reformok annyira jól haladnak.


A reformértelmiség a késői Kádár-rendszer és 1989 visszahozatalát várta a szocialista győzelemtől… Az SZDSZ liberalizmusával rokonszenvező értelmiségnek mégis kínos lett volna Horn Gyula és Nagy Sándor pártjára szavazni, ezért volt számára nemzeti ajándék, hogy nem kell választania az MSZP és az SZDSZ között. Ismét Farkasházyt idézve: Én nem vagyok liberális, szocialista vagy konzervatív, ugyanis ez mind él bennem. Megmondom, mi között nem tudnék választani: Békesi László és Tardos Márton között. Ennek a – Tölgyessy szavával – kettős kötöttségű és nagy befolyással rendelkező csoportnak vált eszményévé és mozgalmává az SZDSZ által kezdeményezett, de hamarosan önálló politikát folytató Demokratikus Charta… már 1992. március 15-én is szembeszökő volt, hogy az SZDSZ által kezdeményezett mozgalom irányítása mindinkább a szocialisták kezébe csúszik át, a Charta szóvivői testülete pedig a láthatatlan koalíció irányító szervévé emelkedik anélkül, hogy erre bármiféle pártközi megállapodás vagy választás felhatalmazta volna.”

Még csak az kellene, de vegyük sorra.

1. A nagy generáció = Főv. Tan. Men. Tiszt. Vis.? Egyenlő szoc. men., aki nem viseli a vállalkozói kockázatot? Spontán privatizátorokra szűkíteni Hobó, Bereményi, Sándor György, Cseh Tamás, Pető Iván, Lengyel László nemzedékét? És hol van belőle az az MDF-es tanár és népművelő, aki évtizedekig szítta valahol a nagy magyar rónán? Az a későbbi kisgazda, keresztény konzervatív, aki nem Horthy újratemetéséért remélte az egészet? Már elnézést! Egyszerűen csak azt mondtam, mégse járja, hogy a ’68-as nemzedék előtt dupla időt töltenek el azok, akik az ötvenes évek elején Angi Vera-gyorstalpalókkal ifjoncként ültek bele a hatalomba, de még utána se jöhetnek a következők, mert megszólalnak az aggastyánok, hogy 1935-tel szeretnék folytatni. Nem beszélve arról, amit akkor még nem sejthettem, hogy négy évre rá megint a huszonévesek jönnek. Most nem a színigazgatókról beszélek, akik között a nagy generáció igencsak elterpeszkedett, hanem az ország első számú vezetőjéről. Amúgy a nagy generáció kifejezést nem említettem, csak ’68-at.

2. Arany szavaival gondolta a fene, hogy évek óta az MSZP és az SZDSZ együttes kormányzásán dolgoztam. Semmin se dolgoztam, de ha már így fogalmaz, akkor valahol belül azon, hogy elég a népies-urbánus háborúból, és életem hátralévő részét polgárként akarom leélni, egyre közelebb Európához. Talán idézhetem ezzel kapcsolatban, amit szintén ’92 őszén mondtam a téren, hogy én vagyok többen. Más kérdés az, hogy az SZDSZ-t a nagy öregek sohasem hagyták igazi néppárttá válni, melyben a szó szoros értelmében mindenféle népség megtalálható, hanem elegáns értelmiségi vitaklubbá szervezték, ahol úriember nem kerül hatalomra, mert még összepiszkítja. De belátom az összes hibámat, ha valaki tíz évre vissza vagy előre megnevez egy olyan koalíciót, amely a szabad demokraták ’89 előtti körének megfelelő lenne. Tudom, az abszolút többség, de ahhoz másfajta politikára lenne szükség, a munkakerülőket el kéne csapni, a Kuncze-féléket nem kéne tovább nyugtatózni, stb. 1994 pillanata számomra ismerős érzés, kisebbségnek lenni a hatalmon belül. Kicsit sánta párhuzammal olyan, mint írni, forgatni, beszélni 1989 előtt. Mindent nem lehet elrakni a fiókba az utókornak, nem beszélve néhány olyan szakmáról, amely a pillanat műve, lásd sommásan a Kádár-rendszert kiszolgáló újságírókat, a gőzt kieresztő humoristákat. Embere válogatja persze. De azért megjelentünk, eljutottunk. Talán fel tudnék sorolni néhány rendezőt, írót, riportert, ahogy közgazdászt is, talán nem csupa spontán privatizátort, ugyanis egy vállalatnál, egy téeszben is lehetett a sorok között. Horn Gyula mellett is, különben soha, legalábbis eddig. Tudom, ma már nevetségesen hangzik, mert mindenki ezzel mentegeti magát, de azért a dolgok apránként változtak. Csak úgy, magától? Vagy kizárólag Andropov határozta el a KGB élén? Megértem, ha Kőszegnek nem tetszik ’94, de akkor tessék összehasonlítani további négy MDF-es évvel, vagy azzal a balosabb szocialista kormányzással, ami most könnyen bekövetkezhet, mert az SZDSZ távolodásával egyenes arányban térnek vissza a régiek, már az egész KISZ KB ott ült egymás mellett a legutóbbi kongresszusán. Amennyiben Kőszegék a föld alá akarnak menni, talán a szavazókat is meg kéne kérdezni, hogy azért voksoltak rájuk, nehogy belátható időn belül hatalomra kerüljenek? Vagy éppen emiatt annál jobb, minél kevesebb?

Hol itt az ígért tanúságtétel? – kérdezheti joggal az olvasó. Most jön, mármint a Charta. Sajnálom, de mindössze két dolgot bánok, az egyiket is csak félig. A ’94-es vitát a Fészekben, legyen-e koalíció (megjegyzem akkor még a Fideszről is szó volt), amelyben vitavezető voltam, és több esetben is véleményt formáltam. Kétségtelenül rosszul tettem, sőt ezt a vitát bárki másnak, mint a Chartának kellett volna meghirdetnie, erre ugyanis senki sem hatalmazott fel minket. Mint de jure másra sem, de akkor de facto sem kellett volna. Ezért Kőszeg már többször megrótt, ezúttal is elismerem, hogy túlmentem a vitavezetőt megillető jogokon, nem először.

A másik, amit Feri szintén teljes joggal szóvá tesz, 1992. május elseje előtt néhány nappal szegény Bossányi Kati és Hegyi Gyula az orrom elé rakott egy kiáltványt azzal, hogy már az összes szakszervezeti vezető aláírta. Ez a Charta szociális pontján alapult, amit emlékezetem szerint kifejezetten Vitányi és Bossányi erőltetett a megfogalmazáskor, és már akkor sem tetszett sokaknak, nem érezvén odavalónak, de a baloldalnak tett engedménynek tekintették. Ilyenkor két dolgot tehet az ember, tiltakozik ellene, vagy csöndben tudomásul veszi, hiszen ha egy szót is belejavít, ismét el kell vinni az összes szakszervezeti vezetőhöz, akik évek óta először írtak alá közösen valamit. Nem értettem egyet a kiáltvánnyal, mint Hegyivel szinte soha, de erre virtuális megbízásom is volt, mert néhány hónappal azelőtt a 17 pontot 17 órás vita után lényegében Kornis öntötte otthon végső formába, aki már a szóvivők első összejövetelén összeveszett Hegyi Gyulával. A másodikon aztán végleg elrohant miatta, így meg kellett mondanom Hegyinek, hogy ezentúl Kornis nevében nem kedvelem őt, de pár hónap múlva megnyugtattam, hogy ehhez már nem kell a Mityu. Folytatván a rágalmakat, szintén Hegyi volt az egyetlen közülünk, aki képviselőnek csapott fel utána, én pedig, ha valamit szerettem, hogy nem nyomult senki ’94 után a szóvivők közül. Hegyi akkor se nagyon vívta ki a szimpátiámat, amikor egyszer azt találta mondani, hogy bármikor ki tudunk vinni 200 ezer embert az utcára. Mivel végig úgy voltam ezzel, mint amikor 1965-ben Moldovát kérdezték a közgáz klubban az Írószövetség ’56-os szerepéről, aki azt mondta, ha egy kutya rohan egy lovas kocsi előtt, akkor úgy is fel lehet fogni, hogy vezeti a lovakat, meg úgy is, hogy kergetik a lovak.

A másik, amit szerettem a Chartában, hogy nekünk mindig ki kellett találni, mit akarhatnak azok, akik erre sohasem adtak felhatalmazást. Magyarán, a Chartában nem volt szervezeti szabályzat, nem volt újraválasztás, csak a siker dönthette el utólag a szóvivők által meghirdetett összejövetel, megfogalmazott proklamáció jogosultságát. Ezért imádtam azokat a többórás vitákat a Vasas pasaréti éttermében, amikor egymást győzködtük, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. Engem amúgy is a hogyan érdekelt, mert az ideológiához nemigen konyítottam, annál inkább valaminek a hangulatához. Ha szabad mondanom, főleg azzal voltam elfoglalva, hogy Konrád mellett Vitányi és Tamás Gazsi is feltétlenül beszéljen, mert jobb szónokok bárki másnál, pártemberek ne nagyon nyomuljanak, pláne a szürkék, jó legyen a hangosítás, és nem árt, ha a Hobó, a Bródy, a Koncz meg az Ando Drom is ott van. Továbbá néhány ironikus mondat előttük, mivel a humor maga a demokrácia. Az viszont nem humor, hogy nem létező gittegyletek rémes rigmusokat írnak különféle táblákra, amiket aztán a média mindenfélére felhasznál. Kardoskodtam is mindig, hogy a gyertyákon kívül ne legyen semmi.

Valahol azt olvastam, a politikus lényege a döntés. Mi is ezt tettük folyton, csakhogy mi minden rendezvény után pórul járhattunk, mert nemhogy négy, egy évre se választott minket senki. A már idézett, ’92-es nagy összejövetel előtt például annyira nem tudtak megállapodni, ki beszéljen, hogy a végén teljesen rám bízták, ott improvizálgattam a hangulatnak megfelelően, egy életre halálra sértve embereket, ilyen a szellemi polgárháború. Teljesen jogosan vitatják minden cselekedetünket, de mi legalább tudatában voltunk ennek, és mindig megpróbáltuk kitalálni mások gondolatait, nem vágva röhögve zsebre a voksokat, mint oly sok párt, minden ígéretének az ellenkezőjét téve.

Akkor talán arról is néhány szót, hogyan kerültem Pilátusként a Credóba. A Kőszeg által oly sokszor hangsúlyozott SZDSZ-es kezdeményezésű 17 pont megfogalmazása után nem sok történt, a Fidesz-frakció is aláírta, szép emlék marad, ha nincs a Surányi-ügy, ami után összehívták az aláírókat a Városháza nagytermébe. Kornis engem ajánlott levezető elnöknek, úgy gondolta, a várható hangzavarban még jól jöhet egy kis irónia, hisz bármi megtörténhet, ami be is igazolódott. Természetesen azonnal igent mondtam Rajk felkérésére, mint mindenre, amihez nem értek. Életemben először lehettem elnök, ha már annyit röhögtem az átkosban is azokon az unalmas pofákon, akik megadják X. elvtársnak a szót, s aztán építő jellegű arccal sorolják a hét vezért, a tizenegy aranylábút, hogy el ne aludjanak. Ez a veszély nem fenyegetett, de akkor még nem tudtam, az utolsó pillanatban estem be a Naptévéből, és dermedten láttam, hogy roskadásig tele a terem, egy kicsit úgy járva, mint egy osztrák burleszkben az a pizsamás pasas, aki reggel jódlizva benyit a fürdőszobájába, ahol Herbert von Karajan vezényli a bécsi filharmonikusokat, és szemrehányóan lepisszegi. Elég rosszul is kezdődött, mert egy pomázi néni hosszan méltatta Thürmert, akit igen antidemokratikusan időnek előtte a helyére küldtem. Aztán Morvai, a kazánkirály sietett ki, bizalmasan a fülembe súgva, kevés az ideje, ne hagyjam a végére. S bár nem láttam, a farzsebében ott-e a pisztolya – legalábbis amikor Torgyán fülébe súgott, ott volt, le is hoztuk a képet – én bizony szépen megvártam, amíg bizonyíthatóan elmegy, és csak azután nem adtam meg neki a szót. Majd egy papír érkezett ismeretlen helyről, hogy nem kéne hosszan vitázni a választandó szóvivők személyéről. Arról nem beszélve, hogy már arra sem emlékszem, az asztalnál ülők közül ki csúsztatta a kezembe a felolvasandó jelöltek névsorát, talán Konrád. Elképzelhető, hogy már akkor is Berlinből vagy Tel-Avivből irányították, s ez évekig érv lesz néhány jobboldali dolgozatban amellett, hogy milyen antidemokratikusan jött létre a Demokratikus Charta, de én bizony ma is azt gondolom, ha szervezeti szabályzaton töprengtünk volna, akkor nem marad senki a teremben, vagy még mindig ott ülnénk. A Charta ugyanis maga volt a megtestesült szabálytalanság, és nagy örömömre az is maradt.

Emlékszem, hogyan bámultunk tanácstalanul egymásra, amikor először gyűltünk össze Bossányi Katiék lakásán. Nekem például eszem ágában se volt szóvivősködni, de én is rajta voltam a listán, hogy nézett volna ki, barátaim, ne nyissunk vitát senkiről, de engem azonnal húzzatok ki!

Visszatérve a láthatatlan koalíció irányító szervéről, tessék elképzelni Konrád Györgyöt, hazánk egyik legnagyobb tépelődőjét, akinek három karóra nem elég ahhoz, hogy azonnal fél tíznek nevezze az időt, mint a mi kis operatív Horn Gyulánkat. Ami pedig a pártközi megállapodásokat illeti, egyszer velünk vacsorázott a Haraszti, már rég eltávolítva mindentől, ha ő volt a felső kapcsolat, akkor H. G. Wells-módra tette. Az is lehet persze, hogy a többiek voltak a pártok beépített emberei, de akkor miért volt mindenre tízféle javaslat? Bevallom, máig meg vagyok győződve arról, hogy a Chartát igazán három esemény tette fontossá:

– Az MNB elnökének eltávolítása, bár ez logikailag a 22-es csapdája, hiszen Surányi a kirúgásával hozta létre, amit aláírt.

– Kónya Imre szerencsétlen dolgozatának azon kitétele, hogy a sajtót meg kell szerezni, amit egy kissé felfújt mindenki, de Nahlik és Csúcs uralkodásakor azért igazolódott.

– Zsírtáltos úr dolgozata, aki akkor még vígan ott ült a kormányzó pártban.

Nem is hiszem, hogy a feladata igazából más lett volna, mint megkérni a hatalmat, szíveskedjék a szélsőjobbot a sorai közül eltávolítani, és ezentúl csak mérsékelten kokettálni velük, másrészt a sajtószabadságra vigyázni. Amelyet Horn és Orbán alatt is számos sérelem ért, de ilyen tisztán és generálisan akkor mentek neki először.

Nem kizárt persze, hogy az e célokért való küzdelem a kettős kötöttségű reformértelmiség számára is nemzeti ajándéknak bizonyult, akik – Kőszeget tovább gondolva – 1994 tavaszán a szavazófülkékben két ikszet is bejelöltek, bár félek, hogy így érvénytelennek bizonyultak volna a voksaik. És lehet – mint Kövér László mondotta nemrég –, hogy pufajkás munkásőrök is vonultak köztünk, egy szál gyertyával a kezükben, de úgy tudom, a hagyományos március 15-i várbéli fáklyás MDF-es meneteken sincs igazoltatás, a fideszeseken meg pláne, ha részt vett már ilyenen valaki.

Azt hiszem, sok mindent kiadtam a Chartáról, talán nem véletlenül, ellopván a legkedveltebb szlogenjét. De csak azért, hogy ezzel is bizonyítsam, igazi derűs polgári kezdeményezés volt, összes gyermeteg hibájával, szabálytalanságával, kétségeivel és tanácstalanságával. Ne tessék még azt is a nyakába varrni, amit utána követtek el azok, akik nemigen tudtak mit kezdeni a hatalommal.

• Visszabeszélő