A hatos számú gomb (Kafka Pesten)

Szerbhorváth György [1]

„Na jól van, jól, bátyám, hanem engem nem a hivatal érdekel, hanem az ember mögüle. Az eleven hús és szellem.”
Parti Nagy Lajos: A díjbeszedő pakkja

Hétágra sütött a nap, gondoltam, korzózok egyet a Duna-parton, megnézem a sütkérező-söröző külföldieket. Aztán rájöttem, magam is külföldi lennék. Igaz, nem ezereurós öltözékben, plusz az öleb, akinek már a póráza is egy százas, a felöltőcskéjét nem is említve.

Megelégedve konstatáltam, hogy a külföldiek boldogan ücsörögnek. Vízum nélkül, szabadon. Minthogy én nem, kissé bosszankodva sétáltam tovább. Az egyik antikvárium kirakatában megpillantottam egy régi, monarchiabéli könyvet, a címe: A debreceni salétromgyártás története. Márpedig ahol ilyen könyvet kitesznek a kirakatba, ott a haza még nincs elveszve.

Később átsétáltam a Szabadság hídon, és mondhatni, életközeli élményben volt részem. Nem elég, hogy tovább tart a híd megreparálása, mint egykor a felépítése, most egy fapallón lehet átkelni. Az egész úgy mozog, inog, mint egy trambulin, s azt sem látod, alattad már a Duna hömpölyög-e rögtön, vagy mégis megfog valami, ha beszakadsz.

Ekkor még boldog ember voltam. Vártam, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyt, hogy továbbra is itt dolgozhassak. Majd meg is érkezett. Két hét alatt, noha a feladó és a címzett ugyanazon kerületben van. Állítólag az a trükk, hogy mindent kivisznek előbb Budaörsre szortírozni.

Másnap elmentem igazolványképet csináltatni. Ám bedöglött a digitális fényképezőgép. A hölgy mondta, drágába lesz ez nekik, úgy ötvenezerbe is. Így van ez kitalálva. Drága a gép, drága a javítás. A régi gépek olcsóbbak voltak, s el sem romlottak. Másnap visszamentem, egy másik gép már csinált rólam arcképeset.

Otthon közben megnéztem a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal honlapját. Meglepődve láttam egy frissen felfedezett menüpont alatti szövegben, a formanyomtatvány kisbetűs, lábjegyzetes magyarázatánál, hogy valamiről ám lemaradtam. Vagyis hogy alighanem késésben vagyok. Pontosabban ez az utolsó nap, hogy beadhassam tartózkodási engedély iránti kérelmemet, mert munkavállalási vízumom éppen harminc nap múlva jár le. Rögtön összeugrott a gyomrom. És mivel a hercehurca még ezen sorok írásakor is tart, elmondhatom, úgy is maradt. Vagyis fosok, mint a lakodalmas kutya.

Tárcsáztam a központi számukat. Gondolván, a XXI. században akár már telefonon is lehet információt kapni. Ha már a honlap zavaros. És az időpontfoglalás menü is csak díszként virít ott, nem működik. A központ adott egy másik számot, ahol majd felvilágosítanak. Másfél órán át tárcsáztam. Vagy foglalt volt, vagy nem vették fel.

Fogtam magam, és rohantam a város túlsó felébe. A buszon összefutottam egy földimmel, Goránnal. Rögtön megnyugtatott. Ő hetente jár ide, mert lejárt a határidő. De ha kérelmezem, kaphatok ideiglenes engedélyt is, amíg minden papírt beszerzek. Voltaképp szerencsém volt. A sor nem volt hosszú. A hivatalnok felvilágosított, hogy akkor milyen papírokat is hozzak, mit töltsek ki, és hogy írjak méltányossági kérelmet, megmagyarázva, miért késtem. És ami a legfontosabb, a tizennyolcezer forintnyi illetékbélyeg.

A sort feltartva az informátor hölgynek elkezdtem magyarázni, hogy én valójában nem kések. Hanem a jogszabályok nem stimmelnek. Ütik egymást. Az én foglalkoztatóm ugyanis nem adhatta be előbb a munkaügyi központnak a munkavállalásom meghosszab­bítása iránti kérelmet, hisz az Állami Foglalkoztatási Szolgálat – Tájékoztató a külföldiek magyarországi munkavállalásának szabályairól – azt írja, hogy – s idéztem (a mögöttem várakozó kínaiak és kárpátaljaiak bosszúságára) – „az engedély meghosszabbításához érvényes munkaerő­igénnyel kell rendelkezni, melyet a kérelem előtt legalább 15, legfeljebb 60 nappal jelentett be a munkaadó”.

S itt jelentőségteljesen a hatvanas számra böktem. Mármost, folytattam, mi, vagyis a munkáltató pont hatvan nappal korábban adta be a kérelmet, s mire a válasz megjött, tehát most, már nem teljesíthető az, hogy én a vízum lejárta előtt harminc nappal adjam be a tartózkodási engedély iránti kérelmet. Ezért kések. Vagyis nem kések, a jogszabályok rosszak.

A légikisasszony-öltözékű hölgy kedvesen rám mosolygott: nem, ez nem így van, már százhúsz nappal korábban be lehet adni a munkaerőigény iránti kérelmet.

Ekkor előhúztam egy másik dokumentumot, amit tanácsadómtól kaptam, a téma szakértőjétől. A CompLex Jogtár Pluszból másolta ki: 2. számú melléklet a 8/1999 (XI. 10.) SzCsM rendelethez, ahol is – s idéztem (a mögöttem várakozó kínaiak és kárpátaljaiak bosszúságára) – „a hosszabbítás iránti kérelmet az engedély lejártát megelőzően legalább harminc nappal korábban, de hatvan napnál nem régebben kell beterjeszteni”. (Ja, itt a 15 nap átment harmincba, de a hatvan, az maradt!)

A hölgy kedvesen rám mosolygott: igen, írjon egy méltányossági kérelmet, el fogják fogadni.

Mentem haza, kissé boldogan, mert szépen mosolyogtak rám, és van remény.

Másnap elmentem foglalkoztatómhoz, egy eléggé nagy vállalathoz. Kértem jövedelemigazolást. És hogy vallják be az APEH-nál a jövedelmemet, még ha a ha­tár­idő uhuhu, de odébb is van. Hisz azt ígérték, ezt automatikusan megteszik. Bár május húszig van még idő. Meg is ígérték. Másnap mentem is a papírokért, mindent elintéztek. Lepecsételtettem a tb-kártyát is. Mindent fénymásoltam. Közben postáztam az APEH-nak a bevallást. Ahogy illik: ajánlva. Hogy még később érjen oda. De legalább és esetleg odaérjen. S mert a munkáltatóm szerint csak elfogadják az adóbevallás fénymásolatát és azt, hogy postán feladtam, vagyis a Könyvelt küldemény feladóvevényét.

Közben megírtuk a lakásszerződést. Kerítettem két tanút. Elszórakoztunk igazolványaik fénymásolatával, mert tavaly ez volt a legnagyobb probléma. (Akkor ugyan­is Szabadkán, a Magyar Köztársaság konzulátusán kellett beadni a vízumkérelmet, az itt összegyűjtött összes irattal egyetemben. Ott kérdeztem, most mi lesz? Hát az, hogy onnan most az egészet felküldik Pestre, hogy itt leellenőrizzék. Igen, jól értik: a Magyar Köztársaság hatóságai által kiadott iratokat el kell vinni a külföldi kon­zu­lá­tus­­ra, hogy onnan visszaküldjék ide, hogy leellenőrizzék saját magukat, majd visszajelezzenek a konzulátusra, ahon­nan szólnak, hogy innen visszautazhatok oda a vízumért. Egyetlenegy „okmányt” nem csatoltam, a tanúk iga­zolványának fénymásolatát. Ám – ismét egy csoda – megengedték, hogy ezt Bu­da­pestről faxoljam Szabad­ká­ra.)

Aztán elérkezett a hétfő délelőtt, az első BKV-sztrájk napja. Úgy saccoltam, hogy ilyenkor senki sem ügyintéz. Tehát ha én megyek, más meg nem, sor sem lesz. Valaki azt ajánlotta, a lakás tulajdoni lapjáért menjek a Lurdy Házban lévő földhivatalba, ott gyorsan meglesz. Hát elindultam gyalog. Kicsit elszámítottam magam, 45 percig gyalogoltam. Ott sem ment gyorsan a dolog, a sztrájk miatt az ügyintézők is úgy gondolták, ilyenkor lehet trécselni és egy ablakot megnyitni. Befizettem a 4510 forintot. Az ügyintéző azonban nem találta a házat, ahol lakom. Pontosabban, mondta, látja ő a gépben a házat, de nem jól látja. Valami történt. Elcsúszott? Megszűnt? Nem tudni. Igen, mivel a háznak két utcára is nyílik kijárata, régen két cím volt. Így hát a helyrajzi szám sem pontos. Menjek a területileg illetékes földhivatalba, ott hátha látják majd a házat, ahol lakom.

Hát mentem. Gyalog. Majd délután a Budafoki úti földhivatalba. Már busszal. De ott sem láttak semmit. Noha külön pótlékot kell fizetni azért, mert összekötötték a rendszert, vagy mi a túró. Nem értem: egy budapesti földhivatalban, ahol látják a Pest környéki házakat is, nem látnak egy belvárosit. És aszondják, menjek a Lehel piacra. Az lesz az én területileg illetékesem.

A Lehel piacra? A zöldségesek közé?

Igen, igen.

Másnap reggel már hétkor ott voltam. Még az árusok is pakolásztak. A nekem felvilágosítást adó takarítónő is csipás szemmel tologatta felszerelését. A zegzugok legeldugottabb zugában lévő földhivatalban azonban – ismét – csoda történt. Rájöttek, hogy ez a ház az a ház, csak ők összevonogatták telekszámilag. Már nem abban az utcában lakom, amelyben, hanem a másikban. Ötszáztíz forintnyi gyógyírt jelentett továbbá, hogy itt már csak négyezret fizettem, mert területileg illetékesnél voltam.

Mehettem hát átíratni a szerződést, mert noha ugyan­abban a lakásban vagyok, nem ugyanabban az utcában. Utóbb mesélte a házmesterféle, ő mindkét utcára megkapja az önkormányzattól a felszólítást, hogy fizessen be ezt meg azt. Az X. utcai lakos rendes állampolgár, mindent befizet, az Y. utcai viszont trehány, illetve csaló.

Délután, kissé fáradtan, elmentem a város másik végébe, az idegenrendészetre. Nem sokat kellett várni, igaz, azt állva. Kedd volt, de rutinosan félretettem az­napra a pénteki ÉS-t, egy Beszélőt és egy Kalligramot, kihúzzam estélig. Plusz egy könyv, csoki, üdítő. De gyors’ sorra kerültem, mondhatni, én voltam az első, miután kivártuk a sorszámhúzást. (A sorszámhúzógép megfelelő gombját csak akkor nyomhatjuk meg, miután bemutattuk dokumentumainkat. Tavaly még nyomogathattuk kedvünkre.)

A hivatalnok hölgy kedvesen átvette a kilónyi papírkupacot. A kitöltött kérelemre először is ráragasztotta a fényképemet. Majd az illetékbélyeget. Ezzel problémák adódtak, ugyanis a tizennyolc darab ezres nem fért el az arra kijelölt helyen. A postán viszont nem volt nagyobb címletű.

Szinte minden stimmelt.

Először is méltányolták, hogy kések, miután el­olvasták (ő és valami főnök) a fentebb már ecsetelt jog­szabályi hézagról szóló eszmefuttatásomat tartalmazó méltányossági beadványomat. (Zentán, illetve a régi Ju­gosz­lá­viában volt jogi szakközép, oda jártam. Azaz voltaképp titkárnői kiképzésem van, tudok levelet fogalmazni, úgymint kinek, tárgy, megszólítás, kelt, tisztelettel.)

Ám kiderült, nem jó a cég által kiadott jöve­delemigazolás, az ugyanis eddigi munkavállalásom idejére vonatkozik, azaz nyolc és fél hónapra, nekik viszont az utóbbi hat kell, részletes havi bontásban, nem pedig tavalyi év hónapjai és idei év hónapjai.

A lakásszerződést pedig nem írta alá a holtig tartó haszonélvezeti jog tulajdonosa.

És bizony, APEH-jövedelemigazolás kell. Bár ha nem lesz, lehet, elfogadják majd az adókártya fénymásolatát.

Szuper, gondoltam, ezek megoldható problémák.

A holtig tartó haszonélvezeti jog tulajdonosával úgyis találkoznom kell.

A cég úgyis megcsinálja az új jövedelemigazolást.

Az APEH-nál meg csak lesz valami. Ha nem lesz, ők mondták, elfogadják az adókártya és az adóbevallás fénymásolatát.

Az azonban kisebb szöget ütött a fejembe, hogy kaptam egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást három hónapra, és eszerint ez ki- és beutazásra nem jogosít, csak itt-tartózkodásra, azaz ha elhagyom az országot, nem jöhetek vissza. Magyarán nem mehetek haza havonta, mint szoktam volt, meglátogatni a szüleimet, a népes rokonságot és falunk népét. No de remélhetőleg gyorsan pontot teszünk az ügy végére, egy hét múlva újfent itt vagyok a hivatalban, és kész, vége.

A jogtulajdonossal megnéztük az Arsenal–­Man­chester Unitedot, két Ronaldo-csel közben aláírt. A cég megcsinálta az új jövedelemigazolást (a korábbihoz képest nem egy oldalon, hanem úgy tízen), bár káromkodások közepette. Igaz, nem engem szidtak.

Aztán egy verőfényes szép napon elindultam az APEH-be is. A cégben mondtak egy címet, ahová postáztuk a bevallást, nyilván oda kell menjek. A neten megnéztem a telefonszámukat, mégis leérdeklődjem, mi a téma. Nem vették fel. Elindultam gyalog, drága ez a BKV. Ott aztán felvilágosítottak, hogy ide aztán meg minek jöttem, nincs ügyfélszolgálat. Menjek át a Kresz Géza utcai ügyfélszolgálatra.

Ez úgy április első felében történt, amikor azon ment a vita, új adórendszer kell-e, illetve megvaló­sít­ható-e egyáltalán. A kormányfő szerint nem lesz, az SZDSZ szerint muszáj, hogy legyen, az MDF írt is egyet, a Fidesz már nem is emlékszem, mit mondott, mondjuk biztos, hogy legyen, de gyökeresen áfás. Tökmindegy, úgysem érteném, ki mit mond.

Mármost ha engem kérdeznek, nem tudom, hogy lesz-e, kell-e új adórendszer. De hogy a Kresz Géza utcai ügyfélszolgálaton meg kéne javíttatni a hatos számú gombot a sorszámkiadó gépen, az hétszentség.

Mert odamentem, nyomom a hatos számú gombot. Jövedelemigazolás. Semmi. Mások nyomják az egyest, kettest, hetest, az jó. Kérdem korunk hősét, a biztonsági őrt, mi van?

Nem működik.

És?

Jöjjön vissza egy óra múlva, hátha megjavul.

Megjavul? Magától? Nem lehetne szólni valakinek? A főnöknek? Manuálisan kiadni valami számot?

Önnek van otthon kompútere? – kérdezte fenyegetően a biztonsági őrök nemzetének jeles képviselője.

Van.

És ha bedöglik, kézzel ír? – pirított rám.

Rátapintott a lényegre. De csak annyit mondtam, immár bedurvulva: ne szopasson már!

Erre hirtelen kedves lett, és adott egy űrlapot. Lám, a durváknak áll a világ. Én meg finomkodok. Kezit­csókolom és a többi. Amiért otthon, a Vajdaságban ki is röhögnének.

Beültem egy kávézóba, megnéztem a híreket, kitöltöttem az űrlapot.

Egy óra múlva visszamentem.

A hatos számú APEH-gomb azonban, valami csoda folytán, nem javult meg magától. Kérdem a magamban már szopatós portásnak elnevezett szakállastól, mi van, nincs itt Uri Geller?

Aszongya, ha nem jó a hatos gomb, nyomjam meg a hetest. Úgyis ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerülök.

Nahát, ezt egy órával ezelőtt is megtehettük volna...

Furcsamód, míg másokat már mikor jöttem, láttam ott ücsörögni, nem őket hívták az intézőpulthoz, pedig én egyórányit fürdőztem is a szabad levegőn. Szóval rögtön sorra kerültem. A hivatalnoknő elvette a jövedelemigazolás iránti kérelmemet. Előtte elmagyaráztam, hogy a hatos számú gomb nem jó, ezért húztam hetest. Meg­ér­tően bólogatott.

Majd elkezdte csóválni a fejét. Nézte a monitort, de azon csak a képernyővédő látszódott. Nem lesz ez így jó, mondta. Nem hiszi, hogy egy hét alatt a posta eljuttatta hozzájuk a bevallásomat. Vagy ha igen, akkor ők feldolgozták volna. Egyébként is, nem látja ő azt, hogy beérkezett-e, és ha igen, feldolgozták-e.

És jelentőségteljesen rám nézett, majd ezt mondta: Tudja, az egész rendszer összeomlott. Nem mű­ködik.

Ezek szerint a hatos számú gombbal kezdődött. Az meg megfertőzte az egész APEH-rendszert. A kis hatos vírus.

Ő most nem tud mit csinálni, mondta. Jöjjek vissza reggel, mondta.

Az nekem nem jó, így én. Nem adhatna egy igazolást arról, hogy én voltam itt, csak összeomlott az APEH?

Ááá, hogy képzelem, nincs ilyen űrlapjuk. Nincs ilyen összeomlós űrlap. Legfeljebb azt teheti meg, hogy lefénymásolja a kérelmemet, és arra ráírja, hogy „nyolc napra átvéve”.

Oké, mondtam, bár tudja franc, mit jelent az, hogy „nyolc napra átvéve”.

És majd postán küldik.

Teljesen nem értettem, mit mond, mert nem messzire tőlem egy ügyfél ordibált az egyik hivatalnokkal. Utóbbi csak vonogatta a vállát, ő nem tehet semmiről. Összement a rendszer. Az ügyfél viszont idegrohamot kapva ismételgette: ráment egy szabadnapom, ráment egy szabadnapom. Meg hogy: a parkolóóra csak zabálja a pénzt, a parkolóóra csak zabálja a pénzt.

Ekkor felmerült bennem a gyanú, hogy az APEH a parkolótársasággal bizniszel. Minél lassabb az ügyintézés, annál nagyobb a bevétel... A hatos számú gomb meg egyenesen gyanús.

Most így, hogy jó pár hete bennem is összeomlott a rendszer, már nem emlékszem, aznap vagy mikor hallottam aztán a rádióban (ne játsszuk a hülyét, mert felírtam azért: egészen pontosan az MR1-Kossuth Rádió Kró­ni­ká­jában április 16-án hallottam), az APEH elnöke elmondta, a létszámnövelésnek hála egyre hatékonyabbak: 1725 fővel bővült az állomány tavaly szeptember elseje óta.

Hát én nem tudom, hogy az az 1725 ember mivel foglalkozik. De vagy a hatos számú gombot kéne stabilan megjavítani, vagy az egész rendszert, vagy azt a biztonsági őrt kényszerszabadságolni.

Szerintem már a hatos számú gomb megjavítása is fölérne egy adóreformmal. És akkor ez is le lenne tudva.

Történetünknek még nincs vége. (És hol van még az eszmei mondanivaló?!)

A pótlásokkal felszerelkezve, egy újabb méltányossági kérelemmel, miszerint is az APEH hatos számú gombja megadta magát, jó időben ismét elzarándokoltam az idegenrendészetre. (Ez lesz az én El Caminóm. A megtisztulás és a megvilágosodás útja.) Ideges­ségem­ben olyan ko­rán odaértem – fél órával a bejárati ajtó nyitása és másfél órával az ügyintézés kezdete előtt –, hogy én voltam az első. A pultnál is. Így legalább kényelmesen kiteríthettem az újságjaimat. Ráadásul újra a szép légikisasszony-szerű informátorhölgy volt szolgálatban. Flottul működött a sor­számkiadó. A háromszázas számot kaptam.

Mondhatni, minden rendben volt. Csak valahogy ez az APEH-os dolog nem jött be teljesen. Illetve nem tudni. Majd elbírálják. Előbb a méltányossági kérelmet. Aztán az egész paksamétát a tartózkodási kérelem iránt.

És akkor jelentkezzek harminc nap múlva. De ha addig megjön az APEH-től a jövedelemigazolás, hozzam be. Az sose árt, egy APEH-igazolás.

És ha nekem megjön postán, kérdeztem, nem küldhetném be postán? Tudja, mondtam a hölgynek, a munkahelyemen nemigen veszi ki magát jól, hogy én napokat lófrálok ügyintézve. Vagyis, szerintem, el sem hiszik. Szimpla lógásnak veszik. Olyasfajta közismert kvázi-in­dok­nak – bár ezt már csak magamban gondoltam –, mint hogy késett a vonat, beteg a gyerek, beázott a lakás. Noha nem vonattal járunk, nincs is gyerekünk, se lakásunk.

Nem, ne küldje postán – mondta a hivatalnok hölgy. – Hozzánk nagyon későn ér ide a posta.

Majd elmagyarázta, amíg harminc nap alatt elbírálják a kérelmemet, addig értelemszerűen nem hagyhatom el az országot. Vagyis ha elhagyom, nem jöhetek vissza, értelemszerűen. Csak C-típusú vízummal. – De azt meg ugyan miért kapnék? Értelemszerűen. Az turistavízum. Én meg itt dolgozom.

Fasza, bólogattam, de fasza, a szüleim odáig lesznek, hogy több mint két hónapig feléjük sem nézek. És majd éppen elhiszik ezt a sztorit, földhivatalostul, APEH-ostul, idegenrendészetestül. Nem hülyék.

Apám például a múltkor fél nap alatt bejárta fél Vajdaságot, hogy felmenőink anyakönyveit begyűjtse. Hogy majd, miután megkaptam a tartózkodási engedélyt, beadhassam a letelepedési engedély iránti kérelmemet, pontosabban a nemzeti letelepedésit, a visszahonosításit, mivel felmenőim – így apám, nagyapáim is – magyar állampolgárnak születtek. Szóval fél nap alatt elintézte három városban. És akkor majd elhiszi, hogy Budapesten, a Kárpát-medence gyöngyszemében, eb­ben a világvárosban, Lukács, Teller, József Attila és isten tudja, kinek nem a szülővárosában egy nap alatt csak egy ügyet lehet elintézni? Mert a hivatalok úgy intézik, hogy vagy délelőtt vagy délután ügyfélfogadnak. Szerdán nem. Pénteken nem. Ki mikor. Ki héttől kettőig. Ki egytől hatig. És természetesen jól széjjel vannak dobálva a városban. És nem adnak telefonon információt. És honlapjaik alig tartalmaznak valami érdemlegeset. És az embernek az az érzése, ő van a hivatalért. Nem a hivatal érte. És a hivatal kedvenc foglalatossága nem is az ügyfél szívatása, hanem a másik hivatal által kiadott igazolások harminc napon belüli ellenőrzése. Mert ha egymást nem ellenőriznék ilyen alapossággal, munkájuk sem lenne. Hát ezért van ez az egész.

Szóval, ezt már a buszon gondoltam. És olyan bosszús voltam, hogy még jegyet sem kattintottam. Igaz, valaki eldugaszolta egy egyforintossal a jegykezelő kütyüt. Úgy látszik, nem vonták be eléggé. Mármint az egyforintost.

Párnapi nem alvás és krónikus hasmenés után próbáltam magamhoz térni, és valami olyasmit főzni – rizst –, ami nem oly megindító. Hiába, hogy (be)vettem úgy összesen négyezerért széntablettát, Rennie-t, Imo­di­u­mot (ilyet Afrikába vittem hasmenés ellen, ott használt, itt nem), aztán fájdalomcsillapítót és növényi eredetű altatót (ennek már a neve is jelzi, milyen az éle­ted: Sedacur), sehol semmi. Szóval rizst főztem, ba­zsa­likommal. Közben hatalmas zivatar támadt. Az eső pe­dig engem megnyugtat. Néztem a rizst, néztem az esőt.

Aztán bementem a szobába. És egy hatalmas tócsa volt az ágyon, a párna teljesen elázott. Beázott a lakás. Leszaladtam a házmesterféléhez. De csak a feleségét találtam. Vázoltam a tényállást.

Mire ő: A közös képviselőnek kéne szólni. De már hat óra tíz perc van. Vagyis elmúlt hat óra. Lejárt a munkaidő. A számát viszont nem adhatja meg. Mert ha mindenkinek megadnák, mindenki zaklatná. Majd ő szól neki. És holnap legyek itthon, ha jön a munkás megnézni.

Mire én megjegyeztem, holnap délelőtt nekem nagyon fontos megbeszélésem van.

Erre leteremtett, mint a pengősmalacot, hogy kinek fontos ez az egész. Neki, a közös képviselőnek vagy nekem?!

Csak hápogtam. Ha már a házmester felesége is engem tart felelősnek az esőért, akkor ez tényleg a há­rom­millió házmester (plusz hárommillió házmesterfeleség és hárommillió házmestergyerek) országa.

Felmentem. Feltöröltem. Vödrözgettem. Hall­gat­tam a csöpögést.

Másnap délelőtt, hogy a kuratóriumi ülésre igyekeztem, összefutottam a házmesterrel. Mondtam neki, mi van. Kielemezte a helyzetet. Valójában egy csatorna van eldugulva. Tehát nem kell otthon lennem, ha jönnek megnézni. Különben a közös képviselő nem elérhető. Hisz péntek van. És egész nap BKV-sztrájk. Ne re­ménykedjek. Amúgy is, ma szép időnk van, fütyörészte, nem lesz eső. És megvakarta a kutyája hasát. A lábával.

(folyt. köv.)

• Vendégkönyv [6]