1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút,
mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg,
de akkor még nem gyanította senki,
noha alsókarján, lábszárán, combján néhány
ártalmatlannak látszó,
kisebb-nagyobb rózsaszínű foltocska támadt,
mit az emésztéssel összefüggő, csekélyebb rendellenességnek
minősített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdőbajos feleségének
tüdőbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai,
kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani,
ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk,
hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla.
Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese,
H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri főkáptalan gazdatisztje,
felesége finom hölgy, aki magázta férjét,
s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós,
csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember.
De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után
– mert jókat ettek e nehéz időkben is,
ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát –
mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be,
s utána hamarosan hangosan horkolt az ebédlő bőrkanapéján,
mialatt neje a bárdolatlan hang elől a lakás
legtávolabbi szobájába fölvetett fővel visszavonult,
s a fiú magára maradt…
Ilyenkor az üres szalonban szokott őgyelegni,
ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora,
de csak H. néni játszott rajta néha-néha,
mikor vendégek jöttek vacsorára,
például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén,
s híres nótaköltő öccse (vagy unokaöccse?),
alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis
fennhordta orrát,
s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár,
szemrevaló asszony volt, legföljebb negyvenéves,
de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról,
s vigadtak, mint távoli szigeten, hová a nagyvilág hírei
nem jutnak el.
Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek
halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán
vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz
szaga csalogatta az ostoba rovarokat (abba is fulladtak belé).
Ekkor mintegy mentő ötlete támadt,
s ha nem hajtotta is a természet parancsa,
a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit,
bement, maga mögött behúzta a reteszt,
s körülnézett a félhomályban.
Nem érződött e helyiségben oly büdösség, mint várható volt,
csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag,
mivel az ülőkén a kör alakú nyílást
kerek, fogantyús falappal zárták el használat után;
különben is, a bódé résein keresztül
állandóan behatolt a napfény meg a friss levegő.
Egyáltalán nem volt kibírhatatlan.
S amiért a fiú jött, fontosabb volt.
Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat
tűztek föl vastag rétegben gondos kezek.
Kivágatokat újságokból, képeslapokból,
talán füzetes szerelmi vagy ponyvaregények lapjait is,
és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyírbáló
olló nyomán,
mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért,
mivel a nyírbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét,
s ahhoz szabta munkáját.
Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük
csupán kettő ragadt meg a kisfiú emlékezetében.
Az elsőben egy fiatal nő kétségbeesve könyörög
ősz atyjához, ki kastélyából elűzni akarja
igazságtalanul, valami el nem követett,
irtóztató nagy bűn miatt szegényt.
Nem derült ki, voltaképpen mi történt,
de a fiatal nő őszinte kétségbeesése,
a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban,
már akkor meggyőzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond,
s az atya téved. A fabódé födele alatt
tragédiák felhői gyülekeztek,
s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat,
kerülgetve az ülőke fogantyús zárófedelét,
de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján.
Csaknem két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt
ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte,
Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép,
fiatal özvegy
atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékszem,
határőrgróf vagy valami efféle volt),
s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az
ősz atya),
noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta,
s atyja most el akarta űzni házából és kitagadni,
megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor
következik
a bódéban olvasott töredék-jelenet.)
Végül a lengyel tiszt, a ház vendége
– ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott
a szent ügy,
külhonba menekült – bevallja, hogy halálosan
beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó
nem léphetett fel kérőjéül, s mert vágya űzte,
egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát,
míg kerti nyugszékén pihent.
Most az ifjú özvegynek is eszébe jut,
álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház
vendégét
a bokrok közt tovaosonni.
Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett,
s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya
no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével,
míg kibontotta belőlük szíve hölgyét,
majd újra visszacsomagolta észrevétlen.
(S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen
apróságokon
nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam,
pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet,
valami ponyvaregény töredéke, valószínűleg
idegen nyelvből fordították. Két fiatal nőt
autón szállítanak valahová, s az utasok csak későn veszik észre,
hogy elrabolták mindkettőjüket, mert ismeretlen útirányba
száguldanak szédítő tempóba velük
(talán óránként ötven kilométeres sebességgel is).
Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk!
Végül ismeretlen épület udvarán fordulnak be csikorgó
fékezéssel,
majd durva kézzel megragadják s végighurcolják őket
lépcsőkön, folyosókon;
végül betaszítják a két szánalomra méltó teremtést
egy hófehér ajtón, egy műtőnek felszerelt helyiségbe,
ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája előtt gézzel,
sebészkéssel kezében…
És itt ért véget a papír, a legizgalmasabb pillanatban.
Ugyan mit akartak velük a gonosztevők? Mai napig
találgatom.
Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok,
nővérek vagy barátnők. Ha az előbbiek,
talán alkalmatlanná akarták tenni őket az anyaságra,
hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon
örököse lenne.
Vagy talán neves történelmi nőalakokra hasonlítottak,
az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie
Antoinette-re,
s egy őrült panoptikumába kellettek élőből preparált
viaszbabának?
Sosem tudom meg… De a két történetet
leginkább tanulságuk miatt adtam elő.
Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint
ugyanis az ember őse olyan állatfajta volt,
amely az ivarérettséget ötéves korára elérte,
mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem
tölti ötödik életévét,
azontúl teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig.
Nem merem megcáfolni a nagy tekintélyű tudósokat,
az általam elmondottak mégis azt sejtetik,
hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklődési köre
inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnőtt férfiakéval,
mint a kicsiny gyermekekével,
mivel mindazt, amit első olvasótermemben
e két töredékes történeten kívül tanulmányoztam,
mindazt, aminek valószínűleg nem voltak szexuális
vonatkozásai,
maradéktalanul elfeledtem.
Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott
lovaskocsikon,
Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra,
ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott
tompa ágyúdörgés.
Elöl a jól táplált lovak trappoltak, időnként felcsapva
szépen nyírt farkukat,
hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded sárga
lócitromot,
éléstárát a verebeknek.